Ninh Binh és Phong Nha - a hegyvidék kincsei

Sapa után délnek vettük az irányt (másfelé nem is nagyon lehet, mivel a kínai határ mellett van), és az estét már Ninh Binh-ben töltöttük. Közben megismertük a helyi jellegzetességet: a "sleeper bus"-t. Ezek a járgányok a turisták kényelmes utazását hivatottak szolgálni: egy buszon kb. 40 fekvő "ülés" van, az ember lába az előtte lévő háttámlája alá csúszik, így majdnem fekvő pózban lehet aludni. A buszokon WC is található, és így sokszor megállás nélkül közlekednek. Két probléma van velük mindössze. Egyrészt az ázsiai emberek méretét veszik alapul, így én a 194 cm-es méretemmel egész egyszerűen nem férek be fekve egy ilyen fekvőhelyre, és a 46-os lábam is csak balettes kétfelé fordítással talál helyet magának. Az egész buszon egyetlen hely van ami számomra elfogadható: leghátul a WC mellett van egy ágy, ahol elfér a lábam - cserébe mindenki átlép felette aki a busz bal oldaláról közelíti meg a mellékhelyiséget. Másik probléma, hogy a "kézipoggyászt" (azaz az a táska amiben minden értékedet tartod: fényképező, tablet, stb) amit nem akarsz a busz csomagterébe tenni, egyszerűen nem tudod hova pakolni, csak magad mellé a folyosóra... ez viszont a WC-re közlekedést nehezíti meg. Plusz a cipőddel is kezdeni kell valamit: ezt ugyanis kötelezően levetetik és egy szatyorba pakoltatják veled. Összességében nem vagyok benne biztos, hogy egy kényelmes, nagy lábteres dönthető üléséses busznál bármivel is jobb ez a koncepció. Szerencsére ezután (e sorokat már Hoi An-ban írom) többször talán nem lesz hozzá szerencsénk...

Ninh Binh fő látnivalója a közeli Tam Coc és Trang An - e két faluból lehet megközelíteni a "dry Ha Long bay"-t azaz a száraz Ha Long öblöt. Ez annyit jelent, hogy az öbölhöz teljesen hasonló sziklák között rizsföldek bújnak meg, és a tenger helyett folyó van közte, amit csónakkal lehet bejárni. Ninh Binh-ben robogóra pattanva (immár teljesen rutinosan) hamar elértük a két falut, szállásadónk javaslatára inkább az utóbbit választottuk. Közben megálltunk egy kis hegymászásra Hang Mua-ba, ahol a hegytetőről nézhettük meg Tam Coc-ot és az elhaladó csónakokat.

Trang An-ba érve sajnos a békés csónakázás helyett egy helyi iskoláscsapatba botlottunk, akik néhány decibellel a komfortzónánk fölé emelték a hangerőt, de azért így is tudtuk élvezni a csónakázást. A kb. 50 kilós vietnami néni stabilan 5-10 km/h sebességgel hajtotta evezve a csónakunkat amiben négyen ültünk, két és fél órán keresztül. Közben lazán megdupláztuk az életünkben eddig összesen meglátogatott barlangok számát, ugyanis kb tucatnyi alkalommal mentünk át a hegyek alatt kivájt járatokban az út folyamán.

Másnap komoly lemaradást kellett ledolgoznunk: mivel Hanoiba repülve elfogyott az összes megvett repülőjegyünk, meg kellett tervezni a továbbiakat. Így hát egy egész napot töltöttünk a programok szervezésével, napok számolgatásával és a repjegykeresők hekkelésével. Végül aznap négy, két nappal később pedig újabb két repülőjeggyel lettünk gazdagabbak - bár kicsivel drágábban az előre tervezettnél. Megtanultuk tehát, hogy nem szabad ennyire elhagyni a tervezést: jó, ha legalább egy hónapra megvannak a repjegyeink legalább. Így hát megnyugodhattok kedves olvasóink: még idén olvashattok kambodzsai, laoszi és fülöp-szigeteki kalandjainkról is!

Ninh Binh után következő megállónk Phong Nha volt - ahova egy remek hétórás "sleeper bus" utazás után érkeztünk meg, hajnali négy után. Szerencsére a szállásunkon kaptunk egy ideiglenes szobát reggelig (közösen három hollanddal), így valamennyire ki tudtuk pihenni magunkat a reggel fél kilences barlangtúra kezdetéig.

Első állomásunk a "nyolc nő barlang" volt, ami igazából inkább emlékhely. Nyolc huszonéves lány menekült ide 1972 November 14-én az amerikaiak szőnyegbombázása elől, de egy sziklatömb elzárta a bejáratot, és néhány napon belül mind meghaltak. 1996-ban tárták csak fel újra a barlangot, és juttatták vissza a maradványokat a családtagoknak.

Híresebb látnivaló a környéken, és 2009-ben világszenzációt jelentett, hogy vietnamban egy helyi vadász vezetésével egy brit expedíció hivatalosan is a világ legnagyobb barlangjának minősítette a Son Doong barlangot. A Phong Nha-tól több napos túrával megközelíthető barlang ugyanakkor elég borsos árú látnivaló: 3000 dollárt kell leperkálnia annak, aki meg szeretné nézni. Hogy ez megéri-e, ahhoz egyetlen támpont, hogy a National Geographic fotósa a "világ leglenyűgözőbb természeti látnivalójának" nevezte a 200m magas, 150m széles és 5km hosszú barlangot. Néhány kép erről a barlangról:

http://www.volcaneshistoricos.com/wp-content/uploads/2015/09/hang-son-doong-vietnam-la-cueva.jpg
http://www.nationalgeographic.com/news-features/son-doong-cave/2/img/son-doong-cave-opengraph-c.jpg
http://www.travelledpaths.com/wp-content/uploads/2015/09/son-doong-cave-nature_130768.jpg

Mivel nekünk ekkora budgetünk nem volt erre a kalandra, így egy szerényebb túrára fizettünk be: a szintén "új" (2005-ben felfedezett és 31 km hosszú) Paradise cave és a "vicces" Dark cave lett a listánkra tűzve.

A Paradise cave nem okozott csalódást: Ománnál említettük, hogy Aggteleket messze alulmúlta az Al Hoota barlang - nos, ezúttal azt kell mondjam, hogy megérte a látogatás. A barlang nevéhez méltóan lenyűgöző látvány: a szűk bejárat után egy 70-80m magas terembe ereszkedhetünk le, majd 1km hosszan formájukban és színükben is lenyűgöző cseppkövek között lehet bar(l)angolni.

Ebéd után a Dark cave következett. A vietnamiak egyértelmű célja az volt ezzel a látványossággal, hogy az emberben kicsit több maradjon utána, mint a "bemegyek-megnézem-kijövök" élmény. A barlang egy kis folyó túloldalán található, a távolságot nemes egyszerűséggel egy 400m hosszú drótkötél siklópályával oldották meg. A biztonságra azonban ügyeltek: Petzl beülők, dupla karabiner és dupla drótkábel ügyel, arra hogy a látogatók még véletlenül se pottyanjanak le. A fél perces sikás után elindulunk befelé a barlangba - szigorúan mezítláb és fürdőruhában. A "Fekete Vipera" c. sorozat bölcs asszonya nyomdokain azt mondanám, hogy a Dark cave onnan kapta a nevét, hogy sötét - így egy fejlámpa is járt minden sisak mellé. A hűvös barlangi tavon átkelés után egy szűkebb, sáros járaton kell menni egy darabig, majd az ember egy kb. 10m átmérőjű, olvasztott csoki állagú sárral töltött üregbe érkezik. És itt kezdődik a buli! A sárba beleülve-belefeküdve ugyanis az ember nem süllyed el, hanem lebeg. Legutóbb hasonlót a Holt-tengerben éreztünk - de itt még nagyobb a felhajtóerő. Néhány perc után a szégyellősebb látogató is gyerekként sikoltozva élvezi a dagonyázást és a súlytalanság érzését. A sár ráadásul melegebb is mint a barlang vize, így fázni sem nagyon lehet benne. Sajnos saját képeket nem készítettünk, de íme néhány az internetről:

http://www.lantours.vn/sites/default/files/dark_cave_mud.jpg
http://sondoongcavetour.abstravel.asia/wp-content/uploads/2015/05/Dark-cave-tour-zipline-phong-nha-2.jpg
http://www.agendatourvietnam.com/hinhanh/2(4).jpg

Kb. negyedóra után a túravezetőnknek úgy kellett kiparancsolni minket a sárból mint a rossz óvodásokat. Egy tiszta barlangvizes mártózás után kajakozva hagytuk el a helyszínt és tértünk vissza az étteremhez. A bátrabbak még kipróbálhattak párszor vízbe ugrani egy másik drótkötélről. Utána két üveg rum és kóla mellett melegedett fel a csapat utazó, akik ettől egyre jobban érezték magukat. Hasznos tippeket is cseréltünk egymással (ki észak, ki dél felől járja be Vietnámot), mielőtt búcsút intettünk a barlangoknak.

Így telt advent első vasárnapja számunkra Vietnamban, Phong Nha községben, az Úr kétezer-tizenhatodik esztendejében.

Sapa - a vidéki Vietnam varázsa

Sapa és a Ha Long öböl észak-vietnam két fő látványossága, az összes Hanoi utazási iroda ajtaján ezek vannak kiplakátolva. Ha már a másodikat kipipáltuk, az elsőre is sort kellett keríteni. Így hát Cat Ba-ról visszatérve egy éjszakát töltöttünk egy nem túl szuper szálláson Hanoiban, hogy másnap reggel Sapa felé vegyük az irányt. 

Az utazás hat órát tartott, egy viszonylag kényelmes busszal, majd egy félórás taxi úttal futottunk be Tavan faluba. Ez Sapa-tól nem messze, kicsit alattTavan. Egy "homestay"-t foglaltunk le előre, ami elvileg azt jelenti hogy egy házban vagy a helyiekkel, akiknek kicsit belelátsz a mindennapi életébe is. Sajnos ahogy a turisták száma egyre nő, a homestay-ek is bővülnek: a házak mellé újabb épületeket húznak fel és így a végén elveszíti a kezdeti varázsát. Mi is így jártunk: hiába volt megfelelő a szállás, kis nádtetős faház... de külön épület a szállásadóinktól kb. 30 méterre és rajtunk kívül még vagy tíz vendég. Ez így már messze nem ugyanaz a feeling, mintha leugranál a nagybátyádhoz Vámosszabadiba...

Sapa-ban úgy tartják, hogy az évnek ebben a szakában itt négy évszakos napok vannak. Éjjel "kemény tél" 5-10 fok alatti hidegekkel, reggel kora tavasz - 10-15 fok, nappal nyár 20-30 fokos napsütéssel és este naplemente után gyorsan lehűl a levegő. Ezt mi is megtapasztaltuk: vacsorához merinói aláöltözet, polárpulcsi és tolldzseki kellett, nappal viszont egy szál pólóban is dögmeleg volt.

Sapa környékének leghíresebb látnivalói a rizsteraszok. A domb- és hegyoldalakon vízszintes felületeket építenek a rizstermesztéshez, ami az év különböző évszakaiban különféle színekkel kápráztatja el az utazót. Sajnos mi ilyen szempontból a legrosszabbkor érkeztünk: a rizst már learatták, a teraszokon csak a sárban ázó csonkokat lehetett látni - de így is élvezetes volt. Órákon át sétáltunk a két falu között, megmásztunk egy domboldalt a jó kilátásért, és ezeket a remek fotókat készítettük a tájról és a helyiekről:

Ismét örültünk neki, hogy vezető nélkül vágtunk neki a túrának és kedvünkre fotózhattunk nem pedig gyorsan végigvezetve rohantunk végig a falvakon, ahogy néhány turistánál láttuk. Bár az online és offline térképeken sajnos nem szerepel minden út, a felfedezés izgalma és a rugalmasság egy kellemes napot eredményezett. A helyi asszonyok ugyan úton-útfélen megállítottak minket, hogy vegyünk szuvenírt, kézzel készült, helyi... de annyira azért nem beszéltek jól angolul, hogy megértsék: no szuvenír, hat hónapos út, hátizsák, kevés hely. Sebaj.. a "talán később" mindenkit meggyőzött, még akkor is amikor a transzferbuszra szálltunk fel. Viszlát, Sapa... szuvenír "maybe later"....

Ha Long öböl - Cat Ba és környéke

Egyetlen vietnami utazást sem lehet elképzelni a Ha Long öböl jellegzetes szikláinak meglátogatása nélkül, így a Hanoiban töltött néhány nap után errefelé vettük az irányt. Bár Hanoi-ból egy-két-három napos túrákat szerveznek, ezek ára elég borsos, így alternatívák után néztünk. Így esett a választásunk Cat Ba szigetére, amely gyakorlatilag az öböl ezernyi szigete közül a legnagyobb, mégsem ide jön az összes turistabusz, viszont hajóval könnyen ugyanazt a látványt kapja az ember mint a forgalmasabb Ha Longban. Néhány órás busz-szárnyashajó-busz kombó után érkeztünk meg Cat Ba városába, ahol este már csak egy gyors tengerparti sétára futotta az erőnkből. Mindenesetre a látvány már ekkor meggyőzött, hogy nem volt rossz ötlet idejönni. 

Az egyedüli furcsa az ürességtől kongó éttermek és szállodák sora volt... mintha a kétezres évek Balatonján sétált volna az ember. A szokásos étterem-keresési stratégiánk (mindig ott eszünk, ahol a helyiek vannak sokan, és elkerüljük azt ahol a turisták vannak sokan) itt nem működött, ugyanis vacsoraidőben sem volt sehol senki. Végül találomra ültünk be valahova, és onnantól mágnesként vonzottuk a többi turistát - úgy látszik, ők nem a mi stratégiánkat követik. 

Első napunkat a pihenésnek szenteltük. Bár ez furcsán hangzik, amikor az ember fél éves világkörüli úton van - valójában a pihenés és az utazás nem ugyanaz. A sok látnivaló bejárása, egy-egy több órás utazás és nézelődés bizony leszívja az energiát és kellenek "feltöltődős" napok is. Erre most egy tengerparti strandolást terveztünk, ami tökéletesen meg is felelt a célnak: egész nap nem csináltunk semmit, csak fürödtünk és olvastunk a parton. Cat Ba környékén három szép strand is van, ahol kellemesen el lehet tölteni az időt - egyedül a strandparti étterem húzós ára volt zavaró kissé, de annyira nem volt vészes hogy visszasétáljunk ebédelni a városba. 

Második napunkat az öböl felfedezésének szenteltük. Egy négyszemélyes csónakot foglaltunk, és a vietnamiul beszélő, angolul csak "mutogató" hajóskapitány mellett egy középkorú olasz házaspár tartott velünk - Zsana nagy örömére, aki így olaszul is tudott egy kicsit társalogni. Az utazás a vízi faluval ("floating village") kezdődött: a helyiek egy része a vízen él, több tíz négyzetméternyi vízbe merített ketrecekben halakat tenyésztenek, emellett halásznak is.

Az utunkat egy kis zárt öbölben folytattuk, ahol egy időre kajakba ülhettünk át felfedezni az öblöt. A jellegzetes formájú hegyek között külön élmény volt, hogy néhányat alámosott a tenger, és a hegy alatti kis barlangokban át lehetett evezni.

A kajakozás után egy kis homokos strandra vezetett az út, ahol kiélhettük kagylógyűjtő szenvedélyünket - majd egy ebéd következett, szintén egy vízen lebegő étteremben.

Végezetül a majomsziget felé ment a csónak, ahol a parta szálló turistákat több majom rohanta meg kaját kunyerálva - láthatóan rutinosan mozogtak közöttünk. Néhány turista magabiztosan a sziklák felé vette az irányt, gondoltuk mi is elmegyünk megnézni mi is van arrafelél kinyilazva. Szerencsére túraszandált kaptunk magunkra, ugyanis az út egyre meredekebb és sziklásabb lett. Bár páran papucsban is egyre feljebb jutottak, nem igazán lett volna túl kényelmes abban közlekedni: a majomszigeten az esővíz jellegzetes, éles és hegyes sziklafelületet alakított ki. Ha valaki itt megcsúszik, az nem csak hogy beveri valamijét hanem az éles sziklák bizony nagyon könnyen felhasítanak bármit. A szorosra húzott túraszandál és a falmászó rutinunk azért adott egy kellő magabiztosságot, és így feljutottunk majdnem a szikla tetejéig, ahonnan lenyűgöző kilátás volt a strandra és a környező szigetekre is.

Utolsó napunkat Cat Ba-n motorozással töltöttük: a sziget forgalma vietnami viszonylatban kellően nyugis, így egy robogó bérlése a legjobb megoldás bejárni azt. Bár én csak egyszer-kétszer néhány száz méteren vezettem robogót eddig, nemigen okozott gondot a 110 köbcentis járgány vezetése kettőnkkel. Kérdeztem, hogy kell-e jogosítványt vinnem, de a szállásadónk csak mosolygott: ez nem az a hely ahol bárhol rendőrrel fogunk találkozni. Így hát bejártuk Cat Ba-t, megnéztük a helyi barlangkórházat (kihagyható, ha valaki erre jár) de leginkább a hegyek közötti motorozást élveztük. Este azért felmentünk még a közeli erődbe megnézni a naplementét, és nem lepett meg az sem, hogy egy tüzérségi ágyút találtunk fent: erről a helyről bárki kilométerekre hatalmában tarthatja a környéket, olyan messzire ellátni.

Cat Ba-t fájó szívvel hagytuk magunk mögött, bár tudtuk, hogy a szokatlanul meleg és száraz időjárás miatt másnap már mindenképpen rossz idő lett volna. Ittlétünket egyedül a szállásunkon velünk együtt lakó szú éjszakai rágcsálása árnyékolta be (olyan hangja volt mintha valaki folyamatosan egy IKEA bútort szerelne a szekrényben), de egy füldugó segítségével hamar semlegesítettük kellemetlen szobatársunkat. 

A phó-benjáró bún-ok cha-bítása

In medias res-ként el kell mondjuk: soha nem ettünk még eddig életünkben ilyen jókat ilyen olcsón, mint Vietnamban. Omán és Nepál viszonylag szegényes gasztronómiai szempontból, esznek ők is persze, de nem fektetnek rá ekkora hangsúlyt. Vietnamban viszont az embernek az az érzése, mintha minden a kajáról szólna. Utcai árusok tömkelege kínálja a portékáját, és rengeteg étkezde, kifőzde, étterem várja a betérő vendégeket. A szupermarketek polcai messze lekörözik az otthoniakat, és nem csak a "kígyó-béka" választék miatt. Kicsivel több mint egy hét után az alábbi ételek mindegyikét több helyen, többször kóstoltuk, és otthon is mindenképp elkészítjük őket:

Phó bó

Az alfa és az omega. "A" marhahúsleves egytálétel, bőséges rizstésztával, zöldségekkel. Van persze phó gá (csirke) és egyéb verzió is (tengerparton rákos verzió), de ízvilágában a bó (marha) adja a legtöbbet. Eszik ezt reggel, délben, este - és nem véletlenül. Tápláló és finom, hidratál, nyugtatja a gyomrot és (egy jó otthoni húsleveshez hasonlóan) gyógyít is, ha kell. Aki nem ismeri, annak személy szerint Budapesten a Hai Nam éttermet ajánlom az Október huszonharmadika utcán - a tavalyi hepatitis botrányuk ellenére hiába ettem már több helyen is, Budapesten sehol nem találtam ilyen finomat. Most pedig meg kell állapítsam, hogy a hanoi phókkel is simán felveszi a Hai Nam a versenyt. Személy szerint lime-mal, jó sok korianderlevéllel és fokhagymával szeretem, de persze ez ízlés dolga. Szívet-lelket melengető táplálék - akárcsak a nagyi húslevese.

Báhn xéo nam bó

Azaz vietnámi palacsinta. Ezt az ételt eddig egyáltalán nem ismertük, véletlenül láttuk meg "a szomszéd asztalnál" és mindenképp ki akartuk próbálni. Az alapja egy kurkumás, hazai palacsintára emlékeztető tészta sült húsokkal, hagymával, répával, babcsírával töltve. Ezután veszünk egy jó nagy adag friss zöldet (jó sok menta, fejessaláta, spenót, stb), majd néhány hajszálvékony hajlékony rizspapírt és egy kis zöldséges világos halszószt. Egy darab rizspapírba szedünk egy kis zöldet, rátesszünk egy csík töltött palacsntát, majd az egészet feltekerjük rizspapírba, halszószba mártjuk és falatonként megesszük. Valami hihetetlen ízélményt nyújt, különösen ha menta is van a tekercsben - mert ez az itthon méltatlanul elhanyagolt növény egyszerűen szimfóniát alkot a halszószos palacsintával és az ember magáról megfeledkezve kezdi a szájába tömni a következő falatot. A rizspapír pedig "összefogja" az egészet, nem fröcsköl és esik szét minden... mint amikor otthon egy sima salátával küzd az ember, ha nem vágta össze elég apróra a leveleket.

Bún cha

Pesten már ettem egyszer (Zsana) az egyik vietnámi étteremben, így amikor belebottunk az utcán nem volt kérdéses, hogy kipróbáljuk. Kipróbáltuk és beleszerettünk. Halszószos húslében érkezik a sült disznó hús (olykor fasírtszerű), néha kicsit zöldséges, de mindig édeskés pácban. Mellé (külön tányéron) hatalmas adag zöldség, amelyen most is ott van a kötelező menta. Másik tányéron egy adag vékony metélt rizstészta. És ezután tetszőlegesen lehet mindent összekeverni! Ha unod a phót, a tészta ki is maradhat... de a végén úgyis belekerül a pácba felszívni, mert azt nem akarod csak úgy otthagyni annyira finom!

Bún bó nam bó

Egy újabb variáció a fentiekre: a zöldséges-húsos tészta egy nagy adag pirított tört földimogyoróval és pirított hagymával a tetején érkezik, és egy külön tálkában a halszósz amit fogyasztás előtt frissen öntünk a tésztára (hogy ne ázzon szét a hagyma). A mogyoró kellemesen ropogóssá teszi az ételt, a halszósz adja az alapízt ami a hús és a pirított hagyma és zöldségek körítésével válik teljessé. 

Tojásos kávé

Mivel imádjuk a jó kávékat, ezt nem hagyhattuk ki. A Giam café nevű, több évtizede üzemelő helyen próbáltuk ki a helyi specialitást, ami az internet népe szerint a legjobbat produkálja a műfajban. A tojássárgáját sűrített tejjel, cukorral, egy pici sóval és alkohollal kell jó kemény habbá verni, majd összeönteni a csepegtetősen, speciális helyi eszközzel készült, kissé kesernyés kávéval. A kettő keverékeként egy krémes állagú csoda jön létre, ami némi tiramisu déja vú után adja ki igazi aromáját.

Hanoi - a működő szocialimus fővárosa

Vietnamba érkezni számomra (Ábel) váratlanul kellemes meglepetést jelentett. Bevallom, nemigen készültem fel az országból, annyit tudtam róla hogy innen van a phó, a vietnami papucs meg a balzsam ami a fejfájás és a szúnyogcsípés enyhítése mellett melett az "orrodatistisztíccsa". Slussz. A felkészülést Zsanára hagytam, aki a térdműtéte meg a felmondása miatt sokkal több időt töltött otthon az út előtt, így sokkal nagyobb részt vett ki az egész út szervezéséből. Én azt hittem, hogy szocialista propaganda mellett a bakonybéli kisbolt hétvégi választékára kell számítanom a boltokban (aki még nem járt arra: kenyér, zsemle, hús, vaj nincsen), de annyit már tudtam, hogy a street food fővárosába érkezem. No de a kajákról majd egy külön posztban írunk, hogy az olvasótábor egyik felét ne untassuk halálra vele.

Vietnam nem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Nyugati üzletek tömkelege, olyan márkák amik Magyarországon sincsenek jelen - persze közös vállalatként, hogy Vietnam is profitáljon bőven a kapitalisták beengedéséből. Az embert semmi nem emlékeztetné a nem működő magyar szocialista múltra, ha nem lennének a kommunista párt hetvenedik évfordulóját és az ötéves tervet ünneplő plakátok, az ötágú csillagos középületek, stb.

Azok a falfestmények, amelyek itthon már rég lekoptak az épületek faláról (bár én legszívesebben az ötvenhatos lövésnyomokkal együtt védetté nyilvánítanám) azok itt teljes színükben pompáznak. Néni-bácsi sarlókalapáccsal, stb. Ugyanakkor Vietnám okosan észrevette 1986-ban, hogy összeomlott a klasszikus szocializmus az állami tulajdon mindenkori működésképtelensége miatt (egyszer talán Magyarországon is rájövünk, hogy az állami tulajdonú cég az sosem működik jól), és Kínához hasonlóan nyitott kifelé. Ugyanakkor vicces, amikor Marx és Ho Si Minh portréja köszön rád egy Gucci vagy Patek Phillipe üzlet kirakata mellett. Szegény Ho apó biztos forogna a sírjában, ha látná.. lehet nem véletlen, hogy a mauzóleumából (ahol a végakarata ellenére "vietnami balzsamban", lenini módra kiállítva fekszik) évente több hetes karbantartásra viszik. Sajnos mi erről nem tudtunk, így csak kívülről sikerült megnézni ezt a klasszikus szocreál mauzóleumot, helyette megnézhettük Ho Si Minh egykori rezidenciáját (perzse csak üveg mögül, bemenni nem lehet) és annak kertjét.

Hanoiba amúgy egy ötórás repülőút, egy hétórás reptéri várakozás és egy újabb háromórás második repülés után érkeztünk meg. Az Airasia volt olyan jó fej, hogy legalább ingyen bemehettünk a Lounge-ukba, ha már miattuk lett hét óra a kettőből - mivel az első járatot néhány hete áttették korábbra. Ágy persze a lounge-ban sem volt, így eléggé kómásan érkeztünk meg Hanoi szállásunkra, de éreztünk még erőt magunkban egy gyors városnézéshez. Első körben nyolcmillió dongtól fosztottuk meg a Citibank ATM-jét (ő ad ki egyszerre legtöbbet itt... ez kb 90.000 Ft amúgy), és kezdtünk szembesülni vele hogy nem lesz egyszerű az élet ennyi nullával. A szocializmus elméletében hivatalosan nem létező (valójában 10% körüli) infláció ugyanis a dong értékét is megtépte, az árakat sok helyen már ezresben írják ki vagy egyszerűen csak "k"-val rövidítik. Hogy zavarja a képet, sokan dollárban mondják az árakat a külföldieknek. (Szegény Vietnamiak itt is azt hiszik, hogy az amerikai valuta az értékállóság mintaképe. Ezt a hibát már egyszer elkövette a világ, Nixon ki is használta.) Első reggel félkómásan sikerült is 1700 Ft-ot adni egy utcai sütiárusnak, mert még nem szoktuk meg az átszámítást. Ő persze nagyon megköszönte a zsét... utóbb jöttünk rá hogy másfél dollárt szeretett volna kérni 150.000 dong helyett... az utóbbit meg én 180 Ft-nak számoltam 1800 helyett. Sebaj, jó lecke volt nekünk, két hülye bankár tanuljon már meg számolni... pláne ha az egyikük (Ábel) egy évtizeden át főleg deviza váltással foglalkozott. Aki átveri, az simán megérdemli.

Hanoi élményeink közül említésre méltó a vízi-bábszínház (vagy vízi bábszínház, nem ismerem az új helyesírást..). Erre a repülőúttól álmosan fizettünk be, de élveztük minden pillanatát :). A színpad szélén élőben játszottak  zenészek, középen pedig egy vízzel kb derékig elárasztott színpadon egy nádparaván mögül mozgatták víz alatti botokkal a bábokat. Bár a zene és a szöveg vietnamiul ment, nem volt nehezebb követni a sztorit mint szlovákul nézni a a Bob és Bobeket, és minden korosztály jól érezte közben magát.

Másik nagy élményünk a Hoa Lo börtön volt. A börtönépületet a francia gyarmati időkben építették, és most amolyan "terror háza"-ként mutatja be, hogy miként kínozták a rabokat (a kulturált "fransziák", ugye... ilyenkor jön rá az ember hogy a történelmet mindig a győztesek írják), de ennek ellenére milyen gyorsan terjedt a szocialista propaganda, és a rabok az életük árán is terjesztették Marx és Lenin műveit. Bár nekem kicsit nehéz elképzelni, hogy miközben százan laknak egy cellában, nyáron sorsot húznak hogy ki alszik az ajtónál (hogy kapjon levegőt), télen meg egymás hátához bújva alszanak, (hogy ne hűljenek ki)... de napközben békés irodalmi körökben cserélnek eszmét a tőke és a munka értékéről.

Az is meglepő, hogy a vitenami háború idején a lelőtt amerikai pilóták (köztük John McCain szenátor, volt elnökjelölt, akinek a pilótaruhája is ki van állítva) olyan jó körülmények között éltek itt, hogy kosárlabdázgattak és pulykát sütöttek karácsonyra... de biztos így volt. Annyi bizonyos, hogy az amcsik bőven követtek el emberség elleni bűnöket Hanoi bombázásakor is... de Guantanamo óta tudjuk, hogy ez mit sem változott azóta sem. Na, de majd Trump biztosan tesz érte...

A börtön után kikapcsolódásként megtekintettük még a Temple of Literature nevű iskolát/parkot is, ahol rengeteg diák fényképezkedett, kicsit szalagavató/diplomaosztó jellege volt a dolognak de nem jöttünk rá végülis miben vettünk részt. Mindenesetre érdekes volt látni a kis buddhista oltárokat, amiken csokival/sütivel/üdítővel és cigivel áldoznak az istenüknek.

Hanoi nem büzskélkedhet túl sok turista látnivalóval... de enni megéri idejönni. Már aki kapható az ilyesmire.

Az ételekről hamarosan külön poszt következik :)