Az igazi "bombák földjén"

Luang Prabangból a kicsit érdekesebb látnivalókhoz már venni kell a bátorságot, és felülni egy (kis)buszra a kalandos laoszi utakon. Az egyik érdekesség, amit kinéztünk a "Plain of jars" (korsók mezeje) Phonsavanh településhez közel. Bár a városka alig több mint 250 kilométerre van Luang Prabangtól, az utazás hat órát tart minibusszal - és nem árt hányinger elleni tablettával készülni. Ábelnek soha (értsd: tényleg soha) nem volt még semmi gondja kanyargós utakkal, de a hatórányi non-stop szerpentinezés miatt órákba telt mire megjött az étvágya megérkezés után. Zsana szórakozásképpen számolni kezdte a kanyarokat, tíz perc alatt 66-ig jutott vele - és itt többnyire minimum 90 fokos fordulókra kell gondolni. A kisbuszon fokozta az élményt a biztonsági öv hiánya, ami miatt jobbra-balra csúszkáltunk is az üléseken. A GPS segítségével számoltuk vissza a kilométereket, hogy mikor érkezünk már meg. A szálláson aztán kicsit meg kellett pihenni, hogy a gyomrunk újraindítsa magát és képes legyen egy vacsorát befogadni. 

Phonsavanh-ban egy igazi hippi szállásadót fogtunk ki Kong személyében a Kongkeo vendégházban. A srác Zsana elmés megállapítása szerint úgy nézett ki, mint Johnny Depp ázsiai kiadásban, a szakálla kb 50 szál szőrből állt centis szünetekkel közöttük, zsíros hosszú haj, és egy olyan beszédstílus mintha folyamatosan be lenne rúgva. (Szerencsére nem, de esténként azért lecsúszott egy-két sör.) Kong rögtön felvázolta a másnapi túra opciókat, amiből kiválasztottuk a számunkra megfelelőt - és meggyőztük a kisbusz maradék négy utasát, hogy nekik is az lesz a legjobb. Így hát másnap heten ültünk be Kong kisbuszába. Elsőként egy bombamező lett a célpont. 

Háttérinformáció: bár mindenki csak a "vietnámi" háborút ismeri, Kambodzsa és Laosz ugyanúgy érintett volt a harcokban. Laosz pl. a világ legsűrűbben bombázott országa: nyolc percenként dobtak le egy bombát a háborúban tíz éven keresztül, ezek 30%-a nem robbant fel, és összesen annyi bombát kapott az ország mint amennyit összesen ledobtak az egész világon a második világháborúban. Az amerikaiak pl. ha Vietnámban nem tudták megtalálni a célpontot a rossz idő miatt, egyszerűen ledobták a terhet Laoszban, mert nem volt vele biztonságos landolni Thaiföldön. Phonsavanh környéke ráadásul az országon belül is a leginkább bombázott terület, a mai napig robbanószerek milliói hevernek szerteszét a földeken, a fák ágai között, és mindenhol. Emiatt (bár ezek nehezebben robbannak mint a taposóaknák Kambodzsában) nemigen ajánlott járatlan utakon sétálni. 

A bombamező, ahol voltunk szerencsére egy megtisztított terület. A gödrök ugyanakkor hű képet adtak arról, hogy mi is zajlott itt néhány évtizede. Az amerikaiak egyébként éveken át tagadták, hogy bármit is csináltak volna Laoszban. Kong mesélte, hogy az első amerikai turisták a kilencvenes években el sem hitték a történetet, amíg nem látták a saját szemükkel a helyi falvakban a szétszedett bombákat tele amerikai feliratokkal. A helyi hmong kisebbség ugyanis megtanult együttélni a helyzettel, és azt a maga oldalára fordítani. Ha valaki bombát talál, azt (többé-kevésbé) szakszerűen szétszerelve kiváló minőségű fémhez jut, amire lehet házat alapozni, tűzhelyet gyártani, stb, stb... Mi is meglátogattunk egy ilyen hmong falvat Kong vezetésével. Hihetetlen szegénység tárult elénk, de ugyanakkor mindenütt mosolygó arcok és boldog gyerekek. Megint csak a budapesti reggeli villamos jutott eszembe: ezeknek az embereknek semmijük sincs hozzánk képest, fadarabokkal játszanak és a Kong által osztogatott lufik hihetetlen örömet csaltak az arcukra. Újra rádöbbentünk, hogy a boldogság nem pénz, hanem hozzáállás kérdése. A magyar falvak kb. az ötvenes években lehettek ennek a településnek a színvonalán, mégsem egy csoport depresszióst látni itt, hanem küzdeni akaró, dolgos, kreatív embereket akik zöldséget ültetnek a bombahüvelybe és nem a segélyért verik az asztalt. 

Ezután következett a korsók mezeje. Három nagyobb helyszínen találhatóak ezek, egymástól több kilométerre. A több ezer éves kőkorsókkal igazából mindössze két gond van: senki nem tudja, hogy kerültek oda, és senki nem tudja, mire használták őket. A jelenleg valószínű álláspont szerint ebbe tették a holttesteket bomlasztani, és utána a korsó környékén temették el őket. Erre utal, hogy a korsók környékén szinte mindig találnak emberi csontokat, a korsókban soha. Mindenesetre a céljuktól függetlenül érdekes látnivalók. Sajnos a háború elég sokat elpusztított, de amúgy is küzdeniük kell a természettel a túlélésért. A korsók egyrészt felül nyitottak (egy-két "fedőt"látni csupán), sokban áll a víz - és bár itt soha nincs fagypont alatti hőmérséklet, azért erodálja a követ rendesen. Másrészt a második és harmadik helyszínen az erdő is ellenük dolgozik: egy-két korsót a köréjük - beléjük nőtt fa hasított már ketté. Mivel a tervek szerint 2018-ban (akkorra végeznek a bombák eltakarításával a helyszíneken) az UNESCO világörökség részei lesznek, valószínűleg több pénzt lehet majd a megóvásukra fordítani. 

A helyszíneken egyébként tábla figyelmezteti a látogatókat a veszélyre: robbanóanyag lehet a földben. Kong elmondta ugyanakkor, hogy ezektől nemigen kell tartani: 20 cm mélyen mindenütt eltávolították őket, a mélyebben fekvők meg nem robbannak fel egy ember súlyától. 

A korsók mezeje érdekes látnivaló, de ha már valaki órákig buszozik egy szerpentinen hogy ide eljön, akkor mindenképp látogasson meg egy hmong falvat is - nemcsak azért, hogy megnézze milyen kreatívan lehet felhasználni a háború maradványait, hanem azért is, hogy egy kicsit átértékelje a saját életében "problémának" tartott dolgokat (hol is lakom, mennyit is keresek, milyen ruhát kell hordanom, stb.).

Phonsavanh után délebbre, Vang Vieng felé vettük az irányt. A két település közötti utazást (reméljük) nevezhetjük az egész világkörüli út legrosszabbjának. Gyengébb gyomrúak ugorjanak a következő bekezdésre. A kisbusz (ami eleve egy leharcolt állapotban volt, egy hazai sárga Volán ehhez képest luxus) tele volt helyi arcokkal - ami még nem is lett volna gond. Sajnos azonban az ápoltságuk itt-ott azokét a pesti csövesekét közelítette, akik miatt üres ajtók alakulnak ki a Combino-n, és a kezdetben boldog felszállók egyetlen másodperc alatt megértik, miért is nem áll ott senki. Mindehhez hozzájött a masszívan kanyargós út, ami közben elóször egy helyi fószer dobta ki a taccsot egy apró műanyag zacsiba, majd azt a kezében fogva a sorok között himbilimbizve egyensúlyozott előre szólni a sofőrnek, hogy meg kellene állni. Néhány száz kanyarral (azaz kb. félórával) később a velünk együtt utazó szingapúri-kínai hölgy is követte a jó példát - de ő legalább az ablakon távolította el ez a veszélyes hulladékot. Zsanát leginkább a szagok, és a padlón ide-oda folyó ismeretlen eredetű folyadékok zavarták, illetva az hogy sikerült pont egy rágóba beletenni a hátizsákot. Az én gyomrom szerencsére most jobban bírta a kanyarokat, a szagokat pedig kevésbé érzem, mint ő. Ilyen kellemes körülmények között töltöttünk el hat órát, mikor megérkeztünk Vang Viengbe.

Vang Vieng városa szintén folyóparton fekszik. Néhány évvel ezelőtt még egyike volt azoknak a városoknak, ahova a nyugati fiatalok jöttek kivetkőzni önmagukból. A wikitravel szerint havi rendszerességgel haltak meg a mindenféle drogoktól beállt hülyegyerekek amikor "tubingoltak" (= felfújt traktorgumiban csorogtak lefelé a folyón) vagy ugráltak a vízbe a hidakról. A bárok heti hét napot voltak nyitva huszonnégy órában, és végtelenített verzióban vetítették a Jóbarátok/South Park/Family Guy epizódjait. (Mondjuk ez utóbbibak lehet egy hangulata, legutóbb tizenöt éve a Tarkaréti kollégium hálózatán ment ugyanez :). A laoszi hatóságok azonban megelégelték a szétszívott huszonévesek hulláit kikaparni kilométerekkel lejjebb a folyóból, illetve igencsak csúnyán mutattak a bűnözési statisztikák is a drogfogyasztás miatt. Éppen ezért kemény fellépések történtek: mára már jobban mutatnak a statisztikák, a bárok és hostelek üresebbek (biztos találtak más országot a nyugatiak) de a tubing még mindig a nem ajánlott kategóriába tartozik. Aki a hatalmas partik miatt jönne Vang Viengbe, keressen más helyet. Ma a kisváros csak egy hangulatos hely, ahol feltűnően sok az étterem és bár a turisták számához képest. A körülötte levő táj viszont magával ragadó: a Ha Long öbölre emlékeztető sziklák veszik körül a vidéket remek bicajos útvonalakkal és célpontokkal - de maga a folyópart is remek lehetőséget nyújt egy kellemes délutáni barkohbázáshoz (ezt tapasztalatból mondjuk :). Ha valaki már nekiindul bicajjal, ne hagyja ki a Blue Lagoon-t ami egy kb. tíz méter széles kis folyócska kék vízzel, amibe lehet ugrálni vagy csak hűsölni, bőven 20 fok alatti hőmérséklete, garantált felüdülést kínál a decemberi forróságban. 

Vang Vieng-ből egy négy órás, a korábbihoz képest kevéssé kalandos kisbusz utazással érkeztünk vissza Luang Prabangba, ahol a karácsony előtti és a karácsony esténket töltöttük. Sikerült egy olyan szállást kifogni, ahol a francia tulajdonosnő még egy kisebb karácsonyfát is bekészített a szobánkba, és a (Laoszban egyébként ritka) remek internetkapcsolatnak köszönhetően végre videotelefonon is tudtunk csevegni az otthoni rokonokkal. Így telt hát a világutazó Zsanett és Ábel karácsonyának idei első estéje. 

Luang Prabang - a béke szigete

"Laos - simply beautiful" hirdeti a hivatalos reklámszöveg, és nagyjából ez a mi véleményünk is tíznapos kalandozás után. Luang Prabangba sötétedés után érkeztünk, és elsőre nem szerettünk bele a városba. A szokásos "ázsiai kisváros" környezet fogadott minket alig öt perc sétára a központtól: széles koszos utca, jellegtelen beton- és kőházak, utcai kisboltok a szokásos "mindenből egyféle van, kivéve amire szükséged van mert az nincs" választékkal. Nem is értettük még ekkor, hogy miért lett az EGÉSZ város az UNESCO világörökség része, hiszen ilyen negyedet minden nagyobb városban lehet találni. Aztán amikor másnap reggeli után felkerekedtünk megnézni a belvárost, kezdte felfedni magát Luang Prabang szépsége.

A belváros egy kb 2-3 km hosszú "félszigeten" fekszik, egyik oldalról a sárosbarna Mekong, a másikról a kék vizű Nam Khan veszi körbe és a két folyó a félsziget csúcsánál folyik össze. Ezen a területen hosszában mindössze három utca van, amelyeket a klasszikus francia koloniális stílusban építettek: fából/kőből készült alapok, többnyire fa emelet, kizárólag fa tető, klasszikus tornác. Otthon a "bájos" jelzővel illetnénk egyetlen ilyen épületet is - itt pedig százával sorakoznak egymás mellett. A házak mellett pedig megszámlálhatatlan pagoga van szétszórva a városban, amik stílusukban nagyon eltérnek a vietnámban megszokottól, így érdekes látnivaló volt. A házakban sok helyen éttermek/kávézók/üzletek vannak, és látszik hogy a egész város a turizmusból él. Minden sarkon pénzváltó, utazási iroda hirdeti magát, de valahogy nem tudja elvenni a város varázsát. Az egyedüli hátrány, hogy a fő utcán és környékén elképesztően elszaladtak az árak. Míg ötszáz méter sétányira kb 6-700 forintból eszel egy főételt és 350-ért mellé egy 6dl sört olyan helyen, ami csak helyiekkel van tele, de a tripadvisoron 4,5-es értékelésű - addig a belvárosban simán elkérnek 1500 Ft-ot egy tapasért, 2000 Ft-ot egy pizzáért vagy ugyanennyit egy helyi ételért is, mindezek mellé pedig dupla annyi a sör és budapesti árú a koktél. Nem véletlen, hogy a főutcán csak turistákat látni az éttermekben/bárokban. Emiatt a fő utcát csak sétálásra, nézelődésre vettük igénybe, két kivételt leszámítva. Egyszer egy étterembe tévedtünk be kipróbálni egy helyi specialitást (orlam) ami az egész utazás legborzalmasabb gasztoélménye lett.

Másrészt viszont rögtön felkeltette az érdeklődésünket a helyi IKON bár, aminek tulajdonosa és pultosa egy magyar lány, Erzsi (helyben Lisa néven ismerik). Két este is betévedtünk ide. Erzsi nagyon stílusosan összeválogatott berendezéssel adja meg a bár alaphangulatát, amiben fali aktszobor, Unikomos plakát és kettévágott Martens bakancs is megtalálható. Emellett remek saját koktélok is várják a betérő turistát, és Erzsi mindenkinek igyekszik kedvében járni akár a nemzetiségéhez passzoló zenével, akár egy tányér ingyen mogyoróval... nekünk még ajándék házi szilvapálinka is jutott egy nappal karácsony előtt, hogy ne hiányozzanak annyira az otthon ízei. 

Luang Prabang turista nevezetességei közül az egyiket sajnos annyira elkorcsosították, hogy inkább szánalmas mintsem érdekes. A helyi buddhista szerzetesek minden reggel napfelkeltekor körbejárnak a főutcán alamizsnáért - ez egy több évszázados hagyomány. Persze a turisták ezt szeretnék megnézni, még rosszabb: részt venni benne - a helyiek meg pénzt szagolnak a dologban. Emiatt hajnalban aprócska műanyag székekkel van végigültetve a fő utca, az utca közepén a helyiek árulják a rizs mellett a mindenféle szutyok csomagolt élelmiszert jó drágán - amit a turisták megvesznek és a kisszékekre ülve bedobálnak a szerzetesek szatyrába. (Egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány helyi lakos adott alamizsnát.) A rizst persze kézzel adagolják a turisták hogy minden szerzetesnek jusson, golyócskákká gyúrva és így dobják be a szatyorba a zacskós kekszek mellé. Nos, kíváncsi vagyok hogy a szerzetesek tényleg azt a rizst eszik-e amit előtte száz turista ki tudja mennyire tiszta kézzel dobott rá a poros zacskókra, illetve mi lesz a sorsa magának a zacskós szemétkajának. Mindenesetre az út mellett kosarak állnak amikbe a szerzetesek kidobják az ételek egy részét (ez elvileg a szegényeknek megy). Kb annyira autentikus ez így, mintha nálunk az ázsiai turisták járnának körbe locsolkodni húsvétkor, miközben azt sem tudják mit is ünneplünk. Jó példája mindenesetre annak, hogy mennyire el tud rontani egy szép és nemes hagyományt ha a turistákat is beengedik. 

Kellemesebb hagyomány viszont az éjszakai piac: este 6-7 és 10 óra között a főutca első szakaszán rakodják ki az árut, és viszonylag autentikus, máshol Ázsiában nemigen látott nadrágokat, ingeket, kalapokat és mindenféle dísztárgyakat lehet venni. Ezekről persze nem mindig tudni, hogy mi kézműves termék és mi a kínai tucattermék - de aki sokat utazott Ázsiában az megismeri, hogy mi az ami mindenhol van és mi az ami csak itt. Mi két hippi nadrággal és egy kalappal gazdagítottuk a ruhatárunkat - a könnyű vászon nadrág volt még hiánycikk a listánkon. (Műszálas túranadrág melegben nem a legjobb.) Zsana pedig 1-2 ékszert is beszerzett magának, mondván annak legalább nincs súlya.

A városból kiindulva alapvetően háromféle programot lehet csinálni: hajókázni a Mekongon, elmenni a vízesések egyikéhez vagy barlangokhoz, illetve elefánt farmot látogatni. Az elsőt azért lőttük ki, mert Vietnamban már hajóztunk a Mekongon, és hát valljuk be annyira nem is szép ez a folyó. Az elefánt látogatásra kétféle verzió létezik: a relatíve olcsó (30-50 USD/fő) amiről kissé alaposabb utánajárás után kiderül, hogy alapvetően állatkínzás. Az elefántokat láncra verik hogy ne mozoghassanak szabadon, keretet tesznek a hátukra az "elephant riding"-hoz ami a gerincüket bántja, illetve lehet velük együtt fürdeni -amit meg annyira nem élveznek mint a turisták. A második verzió az "igazi" rezervátum, ahol tényleg gondját viselik az állatoknak - ide viszont 150-200 USD egy program, és még egy hetes önkénteskedésért is az önkéntesnek kell fizetnie 500 (!) dollárt. No, ezek már olyan tételek amiket nem akartunk erre szánni, így az elefánt nézés is kimaradt.

A vízesések közül a szebbiket, a Kuang Si-t tátogattuk meg, és ez tényleg megérte a látogatást. Az egész olyan mint egy tündérmese. A vízesés alján több lépcsőben türkizkék színű medencék és teraszok alakultak ki, amiben fürdeni is lehet(ett volna, ha nincs éppen 18 fok). Bátrabb turisták ugyan bemerészkedtek a vízbe, de mi inkább felmásztunk a vízesés tetejéhez, ahonnan pazar kilátás tárult elénk az egész völgyre. A vízesés mindenesetre sokkal szebb volt, mint két éve Semuc Champey Guatemanában, ahova tízórás utazás után érkeztünk meg, de egy hatalmas éjjeli eső miatt a türkizkék vízteraszok helyett csak dühöngő sárcunamit sikerült megtekinteni.

Boldog Karácsonyt!

Kedves barátok, rokonok, ismerősök és blogolvasók!

Egy vallomással kell kezdenünk. Kevés olyan pillanatunk volt az utazás alatt, amikor szívesebben lennénk otthon - de ez a mai nap most ilyen. Hiszen a Karácsony mégiscsak a családunk körében az igazi. Bár Laosz egyik leginkább nemzetközi városában, Luang Prabangban töltjük a mai napot, a 30 fokos meleg, a pálmafák és a buddhista templomok kevés karácsonyi hangulatot árasztanak. Hiányzik a hideg, az otthoni készülődés, a fenyőfa díszítése, a sütemények illatai és ízei. 

Tudjuk, hogy sokan cserélnétek velünk, hogy úton vagyunk és bejárjuk a világot - de a mai napon ez fordítva van: egyetlen napra mi szeretnénk megint otthon lenni, átölelni a szeretteinket és élvezni az ünnepet. 

Szerencsére a francia tulajdonos a mai szállásunkon mindent megtett, ami a karácsonyi hangulathoz szükséges (aprócska műfenyő a szobában filcből készült csillagokkal), és délután igazán finom süteményt is tudtunk vásárolni. Még egy hóember is eljött hozzánk... habár szegényt nagyon megviselte a meleg, és nem sok maradt belőle a pálmafán.

A "Reszkessetek, betörők" sem fog hiányozni - ezt sikeresen letöltöttük és megnézzük még az este folyamán :). Azért nem kell minket félteni: holnap már Kuala Lumpurban leszünk, holnapután pedig Cebu tengerpartján élvezzük majd Karácsony utolsó napját. (Nem mi akartuk így - hanem az Air Asia menetrendje.)

Köszönjük mindenkinek, aki olvassa a blogot - és elnézést kérünk a viszonylag ritka posztok miatt. Ennek két oka van: egyrészt az internet nem mindenhol elég stabil a képek feltöltéséhez (Laoszban különösen nem), másrészt elsősorban élvezni próbáljuk az utazást és csak a kevéske esős napon vagy "üres" estén marad idő a blogra - reméljük megértitek. Kambodzsai posztjaink már nagyjából készen vannak, ezeket néhány nap múlva közzé is tesszük - és aztán végre Laoszról is írhatunk.

Kellemes, békés Karácsonyt kívánunk minden kedves olvasónak! És ne feledjétek: az ünnep otthon, a téli hidegben az igazi... ne bosszankodjatok azon, ha hideg van - mert ha bosszankodtok, akkor is hideg van :)

Ne várd meg az aggkort, látogasd meg Angkort! :)

Angkor olyan, mint a szerelem. Az ember először sokat hall róla, mindenki meséli, hogy mennyire hihetetetlen és varázslatos. Aztán azt hiszed, túloznak, és nehéz is a leírások alapján elképzelni. Végül egyszer csak eljön a Te életedbe is, és megérted, hogy minden amit hallottál, láttál, olvastál az mind csak szürke próbálkozás visszaadni mindazt, amit valójában jelent.

Be kell valljuk, hogy minden előzetes igyekezetünk ellenére a tömegturisták nyomdokaiba léptünk: Kambodzsában csak Siem Reap-be látogattunk el, és az időnk többségét Angkorban töltöttük. Utólag meg is bántuk kissé. Ez az ország egy rejtett kincs, egy nép, ami a saját borzasztóan sötét múltjából próbál újra felépítkezni, de egyelőre nehéz elhitetnie a külföldiekkel, hogy igenis érdemes sok időt szánni rá. Szerencséjére itt van Angkor, ami ennek ellenére is vonzza az embereket, és aki idejön, az megtapasztalja a khmer vendégszeretetet, a kambodzsai gyerekek önfeledt boldogságát, és vissza akar térni ide... valamikor később, egyszer, még jobban szétnézni. 

A War remnants múzeumot követő napon vettük a nyakunkba Angkort. A romváros hatalmas területen fekszik, gyalog szerintem egy év alatt nem lehetne bejárni a több tucat templomot. Ha az embert nem turistabusszal hozzák-viszik, akkor a romok felfedezésére két lehetősége van: tuktuk (nevezzük inkább motoros hintónak, mert sokkal jobb, mint az indiai vagy közép-amerikai rokona) bérlése 15-25 USD-ért egy napra a túra hosszától függően, vagy bicikli. Mivel az elmúlt 60 napban nem túl sok sportlehetőségünk volt, ez utóbbit választottuk. Sajnos a szállásunk (egy nagyon kellemes kis "igazi" homestay végre!) kicsit kívül esett a belvároson, így a közelben nem volt egyszerű biciklit találni, de 2 USD-ért végül szereztünk két "falusi fekete" kategóriás cangát, aminek nagyon megörültünk. Ráadásul a bérleti díja jótékonyságra megy, plusz egy pont. Ezzel először a jegyirodába kellett eltekerni, ahol egy fényképes három napos belépőt vettünk 40 USD-ért, majd innen kb. hat kilométer volt az első templom, a híres Angkor Wat. Itt áll meg a turistabuszok többsége, innen özönlenek a főként japán-kínai turisták tömkelegei a templom felé. 

Ez az épület őszintén szólva nem nyűgözött le bennünket. Szépnek szép volt, de semmi átütő. Körbejártuk - lefotóztuk, múló szerelem. Kicsit csalódott is voltam, hogy ha ez lesz három napig, akkor elég uncsi lesz a végére. Pár kilométerrel arrébb azonban elénk tárult a Bayon. Érdekes, hogy ide már csak a turisták egy része jutott el, pedig mindkettőnk szerint messze felülmúlja a Wat-ot szépségében. 

Itt már kezdett tetszeni a dolog, hosszabb időt töltöttünk el a buddha arcokkal díszített kőhalmok között. Néhány feledhetőbb templom után érkeztünk meg a Preah Khan-hoz, ahol már igazán lehetett látni a természet és a templomok küzdelmét: részben helyreállított épület, földdel és mohával benőtt kőfalak, falakra nőtt fák demonstrálják, mivé is lesznek az emberiség alkotásai akkor, ha elhagyatottá válnak.

Lenyűgöző ugyanakkor, hogy a faragványok milyen remek állapotban vannak sok helyen - miközben Miskolcon az avasi temetőben a 18. századi sírokon már nem olvaható a felirat.
Az embert Angkorban magával ragadja egy különleges időutazás, amit a tülekedő és minden követ lefotózó japán/kínai turisták hordái sem tudnak elrontani. Innen még tovább kerekeztünk és találtunk két olyan picike templomot, ahol csak mi voltunk, turisták nélkül. Sajnos komolyabb felfedezést nem mertünk tenni, mert több helyen elég ingatag állapotban lévő romok között néhol dőlnek a falak, ferdén állnak a kapuk - egy statikus szerintem nem merne nyugodt szívvel sétálni több templomban. De hát ez a legkisebb probléma a milliónyi taposóakna országában...

Az első este sajnos a biciklik miatt kellett feladnunk naplemente előtt a küzdelmet. A két járgányt a helyi 160 cm körüli átlagmagasságra méretezték, így nekem (Ábel) hajtás közben sosem volt derékszögnél nyújtottabb a lábam. Zsana hangos rögögésben tört ki minden alkalommal, amikor levette a szemét a templomokról és az előtte/mellette kerekező 194 magas alakot megpillantotta a gyerekméretű nyeregben. Erre persze én is nevetni kezdtem, így fölöttébb jó hangulatban teltek a templomok közötti tízperces tekerések - csak éppen délutánra már úgy éreztem magam, mint aki guggolva mászott fel a Gellérthegyre. Így hát sötétedéskor feladtuk a harcot (lámpa sem volt a cangán) és visszatekertünk a városba - megfogadva, hogy másnap valami jobb bicót szerzünk. 

Az esténket nagyon kellemesen töltöttük a belvárosban egy magyar párral: Lajos és Emi hosszú évek óta élnek Ázsiában, egy ideje Siem Reap-ben és nagyon sok érdekességet osztottak meg az itteni életről. Siem Reap esti élete egyébként az Old Market körüli néhány utcára korlátozódik: azon kívül se étterem, se bár, se szupermarket... ahogy Lajos fogalmazott: "Cegléd külső". (Ekkor még jót nevettünk ezen, de két nappal később két kilométert sétáltunk a szállásunkról, mire az első étterembe botlottunk.)

A szállásadóinknak mesélve a bicajos kalandjainkat azonnal intéztek nekünk jobb járgányokat a belvárosban. Így dupla áron ugyan (úristen, 4 USD!), de normál vázméretű, több sebességes bicókal kezdtük meg a második napot. Ezúttal Kelet felől indítottuk az utat, és szerencsére egyre kevesebb turistával találkoztunk. Igazi kincsekre leltünk azonban, és több olyan templommal is találkoztunk amiben egyedül mi ketten voltunk ottjártunkkor. A romok között néha mellékútra tévedve, pedig szemléltük az utcán rohangáló mindig mosolygó, integető és köszönő gyerekeket és a vidéket - merthogy Angkorban lakott falvak is vannak, csak a legtöbben nem jutnak el ide. 

Persze a híresebb helyeken, mint pl a Ta Prohm azért előbukkantak a turista  hordák. Ez a templom nemcsak arról híres, hogy hihetetlen hangulata van a kapokfák szorításában a romoknak, hanem mint megtudtunk a Tomb Raider egyes jeleneteit itt forgatták (bár azt nem láttuk). 

Nevetséges volt egyébként, hogy míg pl. az egyik "ablakra nőtt fánál" sorban állnak a fotózkodáshoz, ugyanakkor húsz méterrel arrébb egy teljesen ugyanolyan helyszín már a kutyát sem érdekel. Kb. olyan érthetetlen őrület ez, mint a "megtámasztom a pisai ferde tornyot" vagy "a kezemmel összecsípem az Eiffel-torony tetejét" baromságok: az ember jól szórakozik, amikor látja, hogy hány ezer turista szeretne ugyanolyan "eredeti" fotót készíteni. A kedvenceim a fiatal tinilányok szelfibottal, akik magukat filmezik egész úton. Kíváncsi leszek ki fogja megnézni ezeket a felvételeket, lés a készítője mennyire fog emlékezni arra ahol járt. Zsanával mindenesetre megállapítottuk, hogy ha egyszer (vagy inkább: amikor egyszer) az emberiség elpusztítja önmagát, és az épületekből romok maradnak csak, az ufóknak nem lesz nehéz dolguk tégláról téglára felépíteni az összes épületet a japán turisták gigahexapetabájtnyi fotója alapján.

Harmadik napunkra kénytelenek voltunk tuktukot bérelni: Banteay Srei megtekintéséhez sajnos nem elég a bicikli a nagy távolság miatt. Előtte még megnéztük Kbal Spean vízesést (1000 lingás vízesés) is, de kár volt: mindössze néhány faragott kő van ott egy patak közepén - Angkor többi része után ez annyira volt vonzó, mint egy kocka csoki a karácsonyi sütizések után. Cserébe 1,5 km-t túráztunk hegynek felfelé a dögmelegben.

Banteay Srei viszont megérte a látogatást: hihetetlenül jó minőségben maradtak meg a kőfaragványok, és nemcsak színében hanem stílusában is eltér Angkor többi részétől. Élvezetes a fotókiállítás is, ahol a felfedezéstől követhető a romok állapota.

Három nap után megállapítottuk: Angkorban az az elképesztő, hogy a legtöbb templom önmagában, egyenként is a világörökség része lehetne. Együttesen viszont egyáltalán nem fullasztó vagy unalmas, minden templom más és más, és az épületek különleges összhangot alkotnak a természettel. Nekünk személy szerint azok tetszettek a legjobban, amelyeket részben benőtt az erdő. Bár mi csak három napot töltöttünk itt, igazából egy hét vagy több is kevés lenne felfedezni a rengeteg templom és épület összes kincseit, szépségeit. Érdemes lenne visszatérni ugyanoda akár több napszakban is: napfelkeltekor vagy naplementekor is más-más varázsa lehet a helyeknek. Ha valakinek csak egy napja marad rá, mindenképp béreljen tuktukot és keljen korán hahnalban - különben lemarad egy olyan élményről, amit csak a "szerelem első látásra" jellemezhet elég méltóan.