Fókák, források és földrengés Új Zélandon

Fiordlandot elhagyni igencsak fájt a szívünk, és ha lett volna olcsó szállás, biztos maradtunk volna még néhány napot. Kicsit enyhítette a fájdalmunkat, hogy újra esőbe borult a vidék, és a következő napokra nem is volt várható javulás. Így azonban Queenstown került sorra. Az alig húszezres kisváros a turisták által igencsak felkapott, minden szálláshely megtelik hamar, és ami marad az horror áron van (60-90 ezer Ft/éjszaka). Mi inkább az 50km-re levő Cromwellben szálltunk meg negyedennyiért airbnb-n, és az oda-vissza ingázás benzinköltsége többszörösen megtérült - ráadásul egy igencsak szép útvonalon (Karawau gorge) kellett autókázni (összesen nyolcszor :)) amit nem is bántunk annyira.

Queenstown kicsit túlsztárolt az érzésünk szerint. Hangulatos, nyüzsgő kisváros - de alig van helyben látnivaló, a környező túraútvonalak pedig könnyen elérhetőek máshonnan is. Van persze mindenféle extrémsport, amiket jó drágán ki lehet próbálni (bugee jumping, skydiving stb.), de mi ezeket kihagytuk. A várost egy háromórás shoppinggal és ebéddel (megkóstoltuk a város ikonikus burgerét, amiről olvashattok is a gastro részben majd) egybekötött sétával kivégeztük, és nincs is hiányérzetünk, hogy kimaradt volna bármi. A közeli Glenorchy annál inkább lenyűgöző volt: már az odaút is gyönyörű szép, az Új-Zélandon megszokott kék tavakkal, hegyekkel.

A városka lényegében egy zsákfalu, a túraútvonalak kiindulópontján kívül sok minden nincs erre. Érdemes ugyanakkor a lagoon walk-ot végigjárni, ez alig egy óra, és szép kilátás nyílik a hegyekre, a tóra, és a "mocsárra" ami érdekes élővilágot rejt.

Queenstown környékén még egy másik város is megéri a kis kitérőt. Arrowtown az aranyláz idején népesült be és sok régi épület őrzi a kor emlékét. A szép hegyi környezetben az egész város egy kicsit olyan, mitha egy film díszletvárosába csöppentünk volna. A városkát egy bő óra alatt körbesétáltuk és utoljára nekivágtunk a Karawau Gorge útszakasznak.

Queenstownban kilenc nap után leadtuk bérelt kocsinkat, és elindultunk a keleti part felé. Szerencsés módon találtunk a Thriftynél két reloactiont: egy két napos Queenstown - Christchurch és egy két napos Christchurch - Nelson vezetés várt ránk. (A közvetlen Queenstown-Nelson relocationre is két napot adtak volna... de így több napunk volt nézelődni, és csak a biztosítást kellett fizetni a bérleti díj helyett.) Dunedin lett a következő célpont, ahol egy magyar család fogadott be minket egy éjszakára (ezekről az élményekről egy külön posztot írunk majd). Itt csak egy rövid városnézésre jutott időnk, megnéztük a világ legmeredekebb utcáját. Hát, nem egy nyugdíjas lakókörnyezet: nehezen lehetne egy járókerettel fellökdösni a banyatankot bevásárlás után, az biztos.

A keleti part a sziget másik oldalához képest kevesebb látnivalót ígér, de ezek közé tartoznak a pingvin- és fókanézőpontok. Moeraki és Oamaru az a két hely, ahol van esélye az utazónak mindkét állatot szemügyre venni. Fókából kicsit több jutott nekünk, mint pingvinből - de a szerencse forgandó. A legtöbbet kétségtelenül nyusziból láttunk - ezek tucatszám szaladgáltak a parti sziklákat borító mezőkön - honvágyat ébresztve bennünk, hogy végre megsimogathassuk otthon hagyott háziállatunkat, Alfit (a törpenyulat).

Az állatvilágon kívül Moeraki látványossága néhány parti sziklatömb, amelyek szabályos gömb alakjukkal hívják fel magukra a figyelmet. Közel s távol csak homok és parti szikla... és egyszer csak egy kupacban ott vannak ezek a hatalmas franciadrazsékra emlékeztető valamik a tengerparton. Fura dolgokat művel a természet, az biztos.

Christchurch-ben a kocsit szépen kipakoltuk a leadáshoz... majd a Thrifty közölte, hogy igazából vihetjük ugyanazt tovább Nelsonba. Szuper. Ez a kocsi is (mint általában az összes relocation) egy SUV volt, ráadásul az otthon kevésbé ismert Ssangyong márkából. (Totalcar komment: A kocsi bár nem volt rossz felszereltségű, különösen rosszul teljesített a kanyarokban, ahol az embernek be kellett tartania az útjelzőtáblák javasolt sebességét - ami pl Toyota, Hyundai esetén plusz 15 km/h-val sem volt gond - mert igen rossz volt a súlyelosztása és úgy érezted, mindjárt felborul.) Blenheim felé haladva Hanmer Springs-nél azonban egy hatalmas füstöt vettünk észre... és meg is állt a forgalom.

Mobilneten gyorsan kiderítettük, hogy erdőtűz van. Három óra várakozás után pedig az is világos lett, hogy mi ma már nem jutunk el Blenheimbe. Így némi szervezkedés, emailezgetés és telefonálgatás után a közeli Rotherhamben töltöttük az éjszakát. Este nyolckor aztán örömmel olvastuk, hogy másnap mehetünk tovább, a tüzet eloltották. Hajnalban aztán arra ébredtem (Ábel), hogy recseg a faházunk, és remeg az ablak. Nemsokára realizáltam, hogy ez bizony földrengés lesz. Épp azon gondolkodtam, hogy felébresszem-e Zsanát és kimenjünk-e a házból... amikor már vége is volt. Másnap az interneten néztük meg, hogy egy 4.7 erősségű rengés epicentrumában voltunk - ez itt kb mindennapos. 

Blenheimbe a több órás út miatt (az egyébként is hosszú utazási időt tovább növelték a folyamatos útfelújítások) csak kora délután értünk oda. Ide borkóstolási célzattal vettük az irányt. A vidék különösen híres fehér borairól (Marborough county), a Sauvignon Blanc, Chardonnay világhírű, és a Pinot Noir is igen egyedi. (A borkóstolásról az új-zélandi gasztro posztban írunk bővebben.)

Blenheimben döbbentünk rá, hogy a relocation foglaláskor elvétettünk egy hibát: bár Nelson tényleg közelebb van az Abel Tasman parkhoz, de Pictonba mindenképp el kell jutni, mert onnan megy a komp az északi szigetre. És hát Új-Zélandon a busz drágább és rugalmatlanabb mint a kocsi... tehát célszerű lenne egy kocsit bérelni Pictonban. Na de hogyan, ha Nelsonban kell leadni a mostanit? A megoldás: két ember - két kocsi! :) Így alakult, hogy Pictonból Nelsonba Zsanával két külön autóban ülve utaztunk végig kétszáz kilométeren keresztül. (Bár furcsának hangzik, de ez volt a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldás.)

Nelsonból aztán Motueka következett, ahol ismét egy magyar pár fogadott be minket (külön poszt lesz erről is, ahogy ígértem). Motueka az Abel Tasman park kapuja, innen könnyen elérhető minden látnivaló. Első nap egy kis kocsikással a Golden Bay felé vezető út helyi kilátópontjait és nevezetességeket jártuk be. A pupu springs kristálytiszta, ivóvíz minőségű forrása volt az egyik.

A másik a "labyrinth rocks", ahol egy természetes sziklalabirintust (karszt járatok) alakítottak helyi közösségi kezdeményezésben egy elvarázsolt erdővé. A sziklákon és fákon apróbb/nagyobb játékfigurák teszik érdekessé a helyet ezeket gyerekek teszik ide "lakni", vagy épp azért, hogy a megtaláló írjon nekik Facebookon.

A harmadik, ami tetszett nekünk, a cliftoni kilátópont, ahonnan egyrészt remek kilátás nyílt a tengerre és a tájra, másrészt a sziklaszoros egyedi és érdekes növényvilága is emlékezetes volt.

Másnap aztán nyakunkba vettük az Abel Tasman parkot. Szállásadóink, Zoli és Hajni bőséges jótanáccsal láttak el minket, ez alapján választottuk ki az útvonalat. A parkban aztán jól elcsodálkoztak a nevemen (gondolom nem sok Ábel jár erre), és végül 10% kedvezményt kaptunk a hajóút árából. Bírom ezeket a kiwiket :). Az Abel Tasman összességében egy több napos tengerparti túraútvonal szép tagolt öblökkel, amelyek mind-mind remek kincseket rejtenek. Az egyes szakaszok közül szerencsére bármelyiket le lehet sétálni, mert egyrészt hajóval, másrészt vízitaxival is el lehet jutni bárhonnan bárhova. Mi a Medlands beach és az Anchorage öböl közötti tizenkét kilométert választottuk ki végül, és ezeket a remek képeket készítettük út közben:

A kirándulós nap után visszafelé indultunk kelet felé. Útba ejtettük még a Riwaka resurgence-t, egy magyar lány tanácsára, ami egy szintén kristáytiszta vízű forrás, hihetetlen sötétkék vízzel egyik részén. Mivel kevéssé ismert így alig néhány ember társaságában élvezhettük a látványt és a csendet.

Útközben még megálltunk egy csevegésre és egy ebédre egy (mit ad isten?) magyar lánnyal és lengyel párjával, majd a szép tengerparti úton vezettük Pictonig - megálltunk viszont Havelock-ban, megkóstolni a híres zöld kagylójukat.

Ezzel véget is értek a kalandjaink a déli szigeten. Ha szeretnél gőzölgő mezőkről, vagy büdös, kénszagú kráterekről olvasni, akkor ne hagyd ki következő posztunkat sem! Ahogy a Republic énekelte: "rögtön jövünk, a reklám után!"

Új-Zéland szíve: Fiordland

Aki Új-Zélandra jön, az valószínűleg mindenki hallott már Fiordlandról (vagy legalábbis a Milford Sound-ról). A természeti csodákkal bőségesen ellátott országnak ez a legnagyobb kincse: több ezer négyzetkilométernyi lakatlan terület hegyekkel, esőerdőkkel, fjordokkal. A turisták által sűrűn látogatott területet egy viszonylag kevés településből álló infrastruktúra látja el. Milford Sound-tól a legközelebbi két pici település (Te Anau és Manapouri) is több, mint száz kilométerre vannak. Ebből adódóan nyáron a főszezonban hamar megtelnek a szállások, és csak a luxuskategóriában marad egy-két szabad szoba mutatóba. Az érkezésünk időpontját a szabad szállások alakították ki: a megelőző szombaton már csak egyetlen szerda esti és egyetlen csütörtök esti szálláshelyet találtunk Te Anauban.... ezeket is két külön helyen. Harmadik éjszakát pedig már ezektől is ötven kilométerre Lumsden városában sikerült csak foglalni. Így nem kellett túl sokat töprengeni, hogy mit mikor látogassunk meg. (Egy akciós Milford Sound hajójegyet még így is sikerült lefoglalni szerencsére book.me kuponos oldalon.)

Bár Milford Sound légvonalban alig harminc kilométerre van Glenorchytól és kb. ötvenre Queenstowntól, a hegyek miatt mégis egy kétszázötven kilométeres kerülővel lehet csak megközelíteni (vagy a merészebbeknek egy kétnapos gyalogtúrával ami Routeburn track néven ismert). A Milford Sound hajózás előtti napon este érkeztünk meg Te Anauba, ahol egy holiday parkban szálltunk meg. Ezek általános jellemzője, hogy a mosdó többnyire nem a szobában található, és ez most különösen fájdalmas volt, ugyanis éjszaka 5 fokban kellett kimenni WC-re. Hajnalban aztán jó melegen beöltözve vágtunk neki a száz kilométeres autóútnak, hogy a reggel 9-es hajótúrát elérjük. Az út körülbelül két óra hosszú lett: a reggeli ködben gyönyörűek lettek a völgyek és folyton megálltunk fotózni, emellett az utolsó szakaszon egy egyirányú jelzőlámpás alagút is lassította a közlekedést, és egyszer az úton gyalogoló birkacsorda is megállásra kényszerített minket. Szerencsére a kb két órás vezetésre telefonon figyelmeztetetett minket a hajós cég, így nem volt meglepetés.

Útközben ismét láthattunk néhány kea madarat, ami egy nagyobb méretű papagájfajta és csak itt honos. Nagyon szépek, de nagyon szemtelenek (és állítólag nagyon intelligensek is), rászállnak az autóra és éles csőrükkel kisebb károkat igyekeznek tenni benne. Az első alkalommal mi is megcsodáltuk őket, de amikor konkrétan szemmel látható darabokat kezdtek kiharapni az autóantennánk gumiborításából, jobbnak láttuk továbbállni. (Később egy új-zélandi magyar srác mesélte, hogy a szélvédő körüli tömítést is képesek teljesen kibontani, mert tudják, hogy így bejuthatnak az autóba.)

Milfordba érkezésünkkor azzal is szembesülni kellett, hogy sajnos a parkolóhelyek bővülése nem tartott lépést a turisták számával, így végül az idő szűke miatt egy szabálytalan parkolás és némi rohanás után tudtuk csak elérni a hajó indulását.

Milford Sound-ba kihajózni feledhetetlen élmény. Hatalmas, meredek zöld hegyek mindkét oldalon, rengeteg vízesés ömlik a tengerszorosba. Nekünk triplán is mázlink volt a sors által dobott időponttal: egyrészt ragyogó napsütésben nézhettük meg  Milford Sound-ot, ami már önmagában is ritka hiszen errefelé évi 250 nap felhős az ég, 185 napot esik az eső, ami alatt éves szinten eléri a 6400 mm-t (ez kb. a hazai átlag tízszerese).

A mázli második része, hogy egy nappal korábban még szakadó eső volt erre - így a vízesések relatíve bő vízzel ömlöttek lefelé a hegyekről. Ugyanakkor látszott, hogy sok helyen nem volt vízesés ahol pedig esőben biztos van. (Mi ennek ellenére inkább örültünk, hogy nem esőben voltunk itt.)

A mázli harmadik része pedig az volt, hogy a megszokott fókák mellett delfineket is láthattunk útközben, ami a hajóskapitány szerint hetente kb. egyszer fordul elő.

Igazából ez a szerencse-sorozat nem idegen az utazásunktól: a százvalahány napból amit addig utaztunk, összesen három nap esett az eső, de csak egyetlenegy napi programot rontott el. (Még Vietnamban My Son-nál, amikor a "vízhatlan" North Face és Northland kabátaink is beáztak.) Új-Zélandon is mindenki mesélte, hogy velünk együtt érkezett meg az igazi meleg nyár, és előtte az elmúlt évtized legrosszabb/legesősebb nyara volt itt. (Bár hozzá kell tenni, hogy  azért erre mi is szerveztünk kicsit: Christchurchből direkt azért indultunk a nyugati part felé, mert ott volt akkor jó idő.)

A hajókázás után épp egy finom ebédet főztünk a "kínai jetboilban" a parton (fagyasztva szárított bárány zöldségekkel és krumplipürével), amikor lecsapott ránk a helyi "istencsapása", a sandfly. A muslicánál kicsit nagyobb állat iszonyatosan csíp, brutálisan viszket és napokkal később is heg marad az ember bőrén. Itt jöttünk rá, hogy a citronella olajos bio szúnyogriasztónk nem működik ezek ellen, így kénytelenek leszünk valami ellenszert beszerezni. Bár Ábelt általában jobban szeretik a szúnyogok, a sandfly valamiért inkább Zsanát bántotta, aki több tucat csípést volt kénytelen elszenvedni a későbbiekben.

A Milford Sound hajókázást meg akartuk fejelni egy gyalogtúrával is. A környéken nagyon szép, nagyon híres és hosszú útvonalak vannak... de Zsana tavaly műtött és még kissé fájós térde miatt inkább csak félnapos és könnyebb túrák után kutattunk. Végül kettőre szűkült a kör, az elsőt (Key summit track) hagytuk a reggeli Milford hajózás utánra. Errefelé már maga az erdő is egy csoda: a nagy mennyiségű eső miatt még az ázsiai esőerdőknél is különlegesebb a növényvilág. Minden fának a törzsét teljesen benövi a moha, és több méteres páfrányok nőnek körülöttük. 

Ilyen környezetben sétáltunk egy óra hosszat, majd egyre kisebb lett a növényzet és végül felértünk a hegy tetejére ahonnan 360 fokos panoráma nyílt a környező hegyekre. (A harmadik képen már látszik a Marian lake is, másnapi túránk célpontja.)

Hazafelé menet pedig még beugrottunk a Mirror lakes-hez ("tükör tavak") ami a kristálytiszta víz, a környező növények és hegyek miatt volt igazán érdekes. A nevét onnan kapta, hogy jó időben a víz teljesen sima és tükörként veri vissza a közeli hegyek alakját.

Másnap aztán egy újabb hasonló túrát vállaltunk be. Itt a hostelbeli kanadai szobatársunk, Andrew is csatlakozott hozzánk, aki épp befejezte a sulit és kezdi a kemény életet májusban a vancouveri PWC-nél. (Aki tudja, milyen az első pár év a "big four"-nál, az megérti, hogy Andrew inkább kölcsönkért némi pénzt a szüleitől és utazgat egy pár hónapot... mielőtt napi tizenkét órában az irodát bámulja és juniorként párt is a munkatársai közül választ, mert mással úgysem találkozik. Nem, sosem dolgoztunk big four-nál, pont ezért :). Szóval Andrew két nagyobb több napos túra között (amit mindkettőt fele idő alatt teljesítette) úgy döntött, hogy "pihenésképpen" eljön velünk a Marian lake-túrára. Ez a pihi egy háromórás, kb. 500 méter szint-emelkedéses utat jelentett, ahol sárral, kövekkel, gyökerekkel és aljnövényzettel gazdagított útvonal végén megérkeztük a paradicsomba. 

A tó egy gleccservölgyben fekszik, kristálytiszta vize van (ebben főztünk pl) és szép nagy hegyek veszik körbe. Andrew még egy fürdést is bevállalt (naná, kanadai, neki ez nem hideg), a női olvasók kedvéért ezt a képet is közöljük:

Itt csak leültünk és néztük a tájat... egészen addig, amíg magyar hangot nem hallottunk, és elő nem bukkant Áron és Noémi, akik workaway-vel járják Új-Zélandot. Mivel ők kocsiban aludtak és térerő sincs errefelé, így tőlünk kérdezték a várható időjárást is... és szomorúan kellett tudatnunk velük, hogy holnap sajnos már eső lesz. (Mivel mi tovább utazunk, és velünk jön a jó idő - de ezt már nem tettük hozzá.)

Este már Lumsden városába kellett érkeznünk (mivel közelebb nem volt szállás), de maradt annyi időnk, hogy Zsana volt főnökének, Gábornak a javaslatára betérjünk a Te Anau moziba megnézni az "Ata Whenua - Shadowland" című filmet. A kommentár nélküli mű félórában mutatja be Fiordland csodáit profi helikopterpilóták és operatőrök segítségével. Aki érteni akarja miért annyira különleges Fiordland, az nézze meg... de vigyázat, utána mindenképp el akarsz majd jönni ide! :)