Tíz nap Sydneyben - tíz nap "otthon"

Sydney-be érkezni három és fél hónap utazás után kicsit olyan volt, mint hazatérni. No nem azért, mert bármennyire is emlékeztetett volna Budapestre, vagy bármelyikünk lakott volna itt, hanem Edina  (Zsana gyerekkori barátnője és egykori szembeszomszédja) lassan egy évtizede él itt, és befogadott minket a lakásába. Így aztán minden olyasmire lehetőségünk nyílt, amire az elmúlt száz napban nem: kimosni a hátizsákjainkat és az összes kényes ruhát (merinói gyapjút inkább csak kézzel mostuk Ázsiában), jó sok élelmiszert bevásárolni és főzni (van hűtő, és nem kell mozgatni a romlandó kaját szállások között), feltölteni a fényképeket és videókat az internetre (wifi-ért Ausztráliában kemény pénzeket gombolnak le a hotelekben - vagy max 100-500 Mb-ot használhatsz naponta). Mindemellett jókat beszélgethettünk magyarul, mert Edina lakótársa, Trisztán is kis hazánk fia. Ők persze nem annyira bánták, hogy esténként egy-egy finom vacsi került eléjük (és elénk is, ha Edina főzött). Közben pedig megvitattuk a magyarországi helyzetet: ki miért költözött el otthonról - vagy éppen miért marad otthon. Tíz nap egy helyen egy világutazó életében nagyon hosszú idő: megtanulod mit melyik szupermarketben lehet kapni, melyik busz merre jár, és ha éjszaka felriadsz álomodból akkor sokkal kevesebb idő kell, hogy eszedbe jusson hol is vagy éppen. Vehetsz nyugodtan 250 grammos vajat (kisebb nincs) mert úgyis elfogy, fél kilós joghurtot (kisebb nincs csak brutál drágán) mert úgyis megeszed, egy üveg bort pedig két estén át is iszogathatsz. Mind olyan luxus, amit nem érthet az, aki nem utazik hónapokig...

Megérkezésünkkor még csak egy hetet terveztünk itt, Trisztán meg is jegyezte, hogy az szerinte sok Sydneyre. Persze egy-egy nap elment a táskák mosásával (szó szerint a "fél világ mocska" volt a hátizsákjainkon), repjegyek foglalásával (Tasmánia, Új Zéland...) így összességében azért bőven elvoltunk tíz napot is unatkozás nélkül. Az első teljes napunk éppen az Ausztrália napra esett, január 26-a nekik olyan, mint nekünk augusztus 20-a... ekkor hajóztak be az első telepesek (fegyencek :)) Sydneybe. Aboriginal szemmel nézve (ausztrál őslakosok) viszont ez az ő elnyomásuk (és az európai betegségek miatti megtizedelődésük) kezdete, így hát nem éppen egy toleráns ünnep. Sebaj. Az ausztrálok ezt úgy ünneplik, hogy nemes egyszerűséggel berúgnak, mint az állat. Mi ezt azért kissé kulturáltabban, kellemes és diszkrét délutáni borozgatással ünnepeltük az erkélyen. Már első este gyönyörködtünk egyet a helyi élővilágban: vadon élő szép színes papagájok röpködnek mindenfelé, este pedig az általunk nemes egyszerűséggel csak "Batman"-nek hívott, 50-70 cm-es, sólyom méretű repülő rókák szálldosnak a belváros egén is.

A környék egyébként kertvárosias hangulatú volt, de közel az egyik fő csomóponthoz (Bondi Junction). Az első napi legnagyobb meglepetést mégis az utca túloldalán levő Cooper-park meglátogatása jelentette. A házakkal teli utcáról az ember megy pár lépcsőt lefelé egy domboldalon, és máris egy olyan patakos-sziklás völgyben találja magát, mintha otthon a Dera-patak völgyébe került volna. Ha valaki ide teleportálódna (Potter- rajongóknak: hoppanálna), biztos beletellne pár percbe amíg észrevenné hogy tulajdonképpen légvonalban ötven méterre már lakott utcák vannak és nem a vadon közepébe pottyant. 

A következő napon elindultunk Dóri kollégám nyomdokain (sydneyjovunk.blog.hu) a Bondi beach felől a partvonal mentén. A Bondi (ejtsd: "bondáj") Ausztrália egyik leghíresebb strandja, kilométernyi hosszan nyúlik végig a part mentén, és szinte mindig tele van emberekkel. A part mellett igényes graffitik sora mutatja, milyen is lenne Budapest ha az önkormányzatok nem preferálnák a csupasz betonkerítéseket a modern művészet helyett. (Lásd még: Filatorigát HÉV megálló környéke, ahol az értelmetlen tagek mellett igazi műalkotások bukkannak fel hónapról hónapra.) A Bondi-tól dél felé haladva több strandot is érint az ember (Tamarama, Bronte, Clovelly, Coogee), miközben csodálhatja a gyönyörű színű vizet és a sziklákat. Érdekes az is, hogy a tengerparti sziklákon a Waverley temető is az útba esik (ideiglenesen át is vezet rajta a gyalogút, mivel egy vihar tavaly megrongálta a parti ösvényt), ahol évszázados sírok nézik a végtelen óceánt. Útközben az ember felkaphat egy jó fish and chipset is ha úgy tartja kedve és étvágya. A mi sétánk a Coogee strandnál ért véget teljes lemerüléssel, innen busszal mentünk hazáig.

Másnap elcsábítottuk Edinát egy kis turistáskodásra. Először a belváros kötelezőivel kezdtük: Town Hall, Queen Victoria Building, stb... majd persze az operaház tövében megállapítottuk, hogy ez az épület igazából nem is olyan szép, mint az ember messziről gondolja. Ezután besétáltunk a szobszédos parkba (Botanic Garden, Woolloomooloo, de szép neve van), ahol egy képben is megtekinthettük az operaházat és a Harbour bridge-et. A félsziget másik oldalán pedig csatahajók mellett sétáltunk vissza a belvárosba.

Útközben művészetéhségünk által vezérelve betértünk az Art Gallery of New South Wales múzeumba (igazából csak pisilni kellett, de ez túl alpárian hangzik), ahol egy remek kortárs kiállítást nézhettünk meg - ausztrál szokás szerint ingyen. Itt is meg kellett állapítsuk, hogy a kortárs művészet nem mindig elborult érthetetlen alkotásokat jelent, hanem ízléses elgondolkodtató műveket is. Valahogy Magyarországon nem ezt érezzük, de aki tud ízléses modern/kortárs kiállítást, cáfoljon meg!

Vasárnap Sydneyben "Sunday funday" van: a helyi tömegközlekedés (beleértve a kompokat is) 500 Ft-os maximum árnál megáll: a további utazások ingyenesek. Mivel a komp meglehetősen drága, így ekkorra időzítettük Manly meglátogatását. A félsziget az öböltől északra fekszik, és gyönyörű tengerpartja mellett egy szép nagy hegyes park és kisvárosias hangulata miatt kedvelt úticél. A parkban sétálva jött ránk az éhség, és egy naptól védett ámde panorámás és pados helyet kerestünk volna magunknak. Elsőre lehetetlennek tűnt, de hamarosan elénk tárult a megfelelő hely - igaz, két félméteres gyík (water dragon) őrizte. Ábel néhány lábmozdulattal elkergette a helyi lakosokat, akik azért szúrós szemmel és nyelvüket nyújtogatva jelezték, hogy a csatát nem tekintik lezártnak. Edina kissé feszélyezve fogyasztotta el a szendvicset, majd hamarosan visszaadtuk a két kis dínónak a területét.

Következő kirándulásunk a Royal National Park volt, ami Sydneytől délre található. A Blue Mountains lett volna a második opció, de Trisztán egyértelműen az elsőt javasolta egy napos kiránduláshoz. Ehhez a praktikum kedvéért autót béreltünk. Először egy kilátópontot (Bungoona) érintettünk, ahonnan meg lehetett csodálni a Hacking folyó nyomvonalát. Ameddig a szem ellát, az mind a nemzeti park területe. Gyalogosan nem is igen lehet bejárni az egészet. 

Egy gyors ebéd után Audley-ból Bundeena-ba vezettünk, ahonnan az útvonalhoz ismét Dóri kollégámtól loptuk a tippet - nem véletlenül, hiszen az ő férje itt élt egy ideig, csak jobban tudja, mint mi. Az ő néhány héttel ezelőtti lábnyomaikat taposva mentünk végig a parton érintve a híres "wedding cake rock"-ot is. Lehet, hogy pár év múlva már nem lesz itt, eléggé ingatag ugyanis. (Ne aggódj, Dóri! Mi sem "risk"-eltük a "life"-unkat egy fotó kedvéért!)

Marley beach előtt azonban az idő nagyon barátságtalan lett: még jobban feltámadt az amúgy is erős szél, beborult az ég és egy eső sem tűnt elképzelhetetlennek. Így inkább visszamentünk a kocsihoz és levezettünk Garie beach-re, ahol a szeles idő ellenére kellemesen bámészkodtunk egyet. Innen pedig még átvezettünk a Wattamolla beach-re, ami mind közül a legszebb kilátással és sziklákkal szolgált, plusz egy lagúnával. Néhány bátor ember a vízbe is bemerészkedett, mindeközben mi azon törtük a fejünket hogy a vihardzseki alá a polárpulcsit vagy a merinóit vegyük-e fel.

Sydney látnivalói közül szinte majdnem hogy véletlenül keveredtünk a Tengerészeti múzeumba. A borsos árú belépő (6500 Ft) mellett el is gondolkoztunk, hogy bemenjünk-e egyáltalán. Aztán az, hogy megnézhetünk egy néhány évtizeddel ezelőtti csatahajót, egy tengeralattjárót és Cook kapitány hajójának élethű mását meggyőzött minket. Nem is bántuk meg. A csatahajó és a tengeralattjáró is hatalmas élmény volt, el sem tudtuk korábban képzelni a látott filmek ellenére sem, hogy milyen az élet a fedélzeten. Itt pedig végig lehetett járni szinte minden részét a hajóknak, ami igazán élvezetes és interaktív bemutató volt.

Utána már nem is maradt túl sok erőnk: a Rocks nevű városrész bejárása után (itt vannak a legrégebbi házak, ide jöttek az első telepesek - persze Buda utcáihoz képest ezek ifjoncok) már csak a Harbour bridge-re volt erőnk felmenni (kár volt, ronda mint a bűn és a kilátás sem túl jó a rácsok miatt). 

Trisztán javaslatára egy egész napot töltöttünk Newtown és Chippendale városrészében sétálva. Az indusztriális hangulatú városrészekben rengeteg kézműves bolt, kávézó, étterem várja a látogatót. A legmenőbb pedig a Chippendale közepén magasodó épület ami alkotója szerint a "fenntartható építészet" megtestesítője: az épületnek egyik oldalát teljesen, többet pedig részben növényfal borítja.

A búcsúesténken szintén Trisztán javaslatára elindultunk a Hyde parkba, ahol esténként naplementekor előjönnek az oposszumok, és kézből lehet őket etetni. Először csak egy rakás batman suhant el felettünk. Aztán láttuk mozogni az aljnövényzetet, és egy darabka almával sikerült is előcsalogatni egy... jó kövér patkányt. Egyetlen darab oposszummal sem találkoztunk, így a maradék almát inkább megettük, és a Hyde parkot oposszum nyelven átkereszteltük Hide parkra.

Csalódottságunkat enyhítendő, séta közben a sydneyi öbölre a Harbour bridge-nél sokkal jobb kilátópontot találtunk: a Cahill walk a Circular Quay felett húzódik, és remek panoráma nyílik a teljes kikötőre, az operaházra és a (távolról este nem is olyan csúnya) Harbour bridge-re. Aki erre jár, ne hagyja ki - este különösképpen ajánlott, és ingyenes :).

Ezek után Sydney-t ott hagyni nagy szívfájdalom volt. Mindenesetre megértjük Edinát és Trisztánt, hogy ha már egyszer elköltöztek Magyarországról, miért ezt az országot és ezt a várost választották.

A horribilis ingatlanárak ellenére igencsak élhető, tiszta, kulturált és jól szervezett - akárcsak az egész ország. Sajnos ilyenkor érzi az ember, mennyivel is van Magyarország lemaradva a fejlett országoktól - nemcsak gazdaságilag, hanem sok egyéb szempontból is. Az utazás viszont megtanított minket arra, hogy másképp nézzük a dolgokat: inkább arra gondoljunk, hogy a világ lakosságak 95%-nál jobban él egy átlag magyar, és ez a fontos. Számunkra a laoszi hmong falu örökre viszonyítási pont lesz arra nézve, hogy a boldogság nem pénz kérdése.  

További ausztrál kalandok: Brisbane és a Fraser Island

Be kell hogy valljam, korábban sosem hallottam Brisbane-ről. Valahogy ez a kétmilliós város (tehát Ausztrália lakosainak egytizede él itt) méltatlanul ismeretlen volt számomra: Sydney, Melbourne Canberra mellett talán Perth-t és Darwin-t is előbb említettem volna, mint őt. A város ugyanakkor mindent megtesz, hogy kellemesen érezd magad. Kicsit visszaköszön a Melbourne-hangulat (régi házak sok felhőkarcolóval körülvéve, hatalmas parkok, rengeteg zöld), de a terek kicsit "sűrűbbek", szűkebbek az utcák is - ugyanakkor csak kicsivel másabb a hangulata az előzőnél. Bár a belvárosnak nincs tengerparti kapcsolata, a város közepén mégis beach hangulatot árasztó, ingyenes, homokos strand várja a fürdeni vágyókat.

A belváros egyik fő látnivalója a városháza, amelynek tornyába érdemes felmenni. Ez ingyenes, de a lift kapacitása miatt időpontot kell foglalni a helyszínen. Az egykor a város legmagasabbjának számító épület (1930 körül lett kész) ma már csak kisöcsiként bújik meg a többi között, de így is remek kilátás nyílik a toronyból - ahol nem mellesleg a nyolcvan éve működő óramű is megtekinthető (amit az egykori gyártó cég ma is szervizel rendszeresen.)

A belvároshoz képest a folyó túlpartján múzeumok sora várja a látogatókat - Melbourne-hez hasonlóan itt is ingyenesen. A GOMA (Gallery of Modern Art) előtt egy fejen álló elefánt már mutatja, hogy főleg kortárs és huszadik századi művekre kell számítani. Mielőtt valaki emiatt elkerülné az épületet, be kell hogy valljuk: mi sem vagyunk az elmúlt évszázadi és a kortárs művészet feltétlen híve, hiszen valljuk be: ezen művek 90%-án az ember azon gondolkozik, hogy ebben mi a művészet, és ugyan ki ad érte pénzt. Nos, a GOMA főleg a maradék 10%-ot válogatta össze. Elgondolkodtató, szép, ízléses vagy pozitívan meghökkentő festmények, szobrok, interaktív installációk várják a látogatót - és csak néhány esetben, a teljesség kedvéért bukkannak fel a huszadik század (számomra legalábbis) érthetetlen művészei (pl. Rothko). Összességében azt kell mondjuk, hogy a legjobb modern válogatás eddig amit bárhol láttunk... de nagy várakozásokkal vagyunk a hobarti MONA felé is. 

Nyári iskolai szünidő lévén a múzeum érdekes interaktív programokkal csábította a kiskorú közönséget, nem kis sikerrel, tömve volt gyerekekkel a múzeum, a programok pedig felnőttként is érdekesek voltak. Egy teremben pl. több köbméternyi fehér LEGO-ból lehetett a jövő épületeit elkészíteni. Otthon is jó lenne látni ilyet.

Brisbane után a Fraser island volt a következő célpontunk. Itt az egyéni szervezés bonyolultsága miatt egy szervezett három napos túrára fizettünk be a Nomads Fraser szervezésében. Mivel a meglehetősen borsos (fejenként 110 ezer Ft) túrához előtte és utána 1-1 napra 2200 forintos szállás volt választható náluk, éltünk ezzel a lehetőséggel - a környéken egyébként máhol bőven 30 ezer lett volna egy szoba, vagy 20 ezer kettőnknek egy hostel. Valahogy így keveredtünk Noosában a Nomads Noosa hostelbe, ahol 16 ágyas szobában szállásoltak el minket. (Ez kb. azt jelenti, hogy napok után is találkoznál valakivel a zuhanyzóban, akit még nem láttál de a szobatársad.) Emellett ennyi ágyra mindössze négy konnektor, két zuhanyzó és egyetlen WC volt... plusz nulla zárható szekrény (locker). Bravó. Sebaj... gondoltuk, jó beszédtéma lesz majd az utazás végén... elmondhatjuk, hogy ilyenben is voltunk. Az előnyökre fókuszálva (hostel = van konyha!) inkább összedobtunk egy finom paradicsomos fussilit és a strandon töltöttük a nap hátralevő részét.

A Fraser island túra egy kötelező oktatással kezdődött az este folyamán. A szigetről azt kell tudni, hogy a világ legnagyobb homokszigete, Unesco világörökség. És mint olyan, 100% homok. Nincs úthálózat, esetleg pár száz méter a szállások környékén, ezért ide csak négykerék meghajtásos kocsival lehet bejönni (vagy repülővel, ami ugyanúgy a homokban landol). A homokban vezetésről persze megtanultuk már Ománban, hogy nem fenékig tejfel. Kicsit a porhóban vezetéshez hasonlítható. Hirtelen manőverekre a kocsi nem megfelelően reagál, vagy késve.. és a túlkormányzás miatt sok kocsi borul fel. Az autók bődületes erejű motorja miatt folyamatosan figyelni kell a hőmérsékletet is, és elkerülni a vízzel érintkezést. A túrán négy darab 8 személyes Toyota Land Cruiser-rel vettünk részt, szigorú libasorban, egy profi túravezetővel az első autóban aki walkie-talkie üzenetekben kommunikált a többi kocsival. A sors úgy dobta, hogy Ábel hét fiatal lánnyal került egy autóba... természetesen Zsana mellett egyik sem rúghatott labdába. 

A csapatba egy belga, egy holland és négy német lány került mellénk. (Így hát sajnos nem énekelhettem a Tankcsapdától, hogy "Olga, Helga... egy francia csaj meg egy belga"). A szigetre érkezve az első sofőr szerepet Ábel kapta, ez kb. 20 kilométert jelentett a szállásunkig. A parton a legjobb apálykor vezetni, mert ilyenkor a visszahúzódó víz viszonylag széles, nedves, kemény homokréteget hagy maga után, amin akár 80 kilométeres sebességgel is lehet haladni - ellentétben a puha homok 20-30km/h sebességével. 

Mi dagálykor érkeztünk, így a puha homok jutott... amiben az autó a maga feje után megy. Pár száz méter után el is akadtunk, de az oktatáson tanult módon (nem erőltetni, hátramenet finom gázzal) sikerült kiszedni az autót. A kormánymozdulatokkal is vigyázni kell: először semennyire nem reagál a kocsi, megy tovább egyenesen... aztán teljes erővel fordul - ebből lesznek a borulások. Fékerő szintén mérsékelt: a puha homokban a kocsi csúszik. Egy órás vezetés után érkeztünk meg a szállásunkra, itt hat ágyas (micsoda megkönnyebbülés! öt perc után ismertünk minden szobatársat :) szobákat kaptunk. Köztük egy magyar lány, Berni is mellénk került - jó volt végre magyarul beszélni valakihez, egy ötperces laoszi csevej óta erre nem volt lehetőségünk. 

A szigeten különösen ügyelni kell egyedi élővilágára: a dingókra. Ezek a kutyára emlékeztető, cuki állatok ugyanis profi vadászok: kisebb emlősöket támadnak ugyan, de kisgyereket is elkapnak vagy létszámfölény esetén felnőtteket is megtámadnak. Emiatt szigorú szabályok vannak a szigeten: minimum négyfős csoportok közlekedhetnek a szállás körül (ami egyébként kerítéssel védett) a parton, támadás esetén pedig nem ajánlott elfutni - ez ugyanis a vadászösztönt erősíti az állatokban. Pár éve állítólag két lányt kellett helikopterrel kórházba vinni, mert gyaloglás közben elszakadtak a túracsoporttól és megtámadták őket az állatok. Bizonyítandó a vadászösztönt, rögtön első nap mi is testközelből láthattuk, amint egy dingó ellopta egyik túratársunk papucsát (sikerült azért visszaszerezni). A dingók emellett védettek, tilos őket pl. kocsival vadászni, de etetni is - nehogy elnyomják bennük a vadságot. 

Egy gyors szendvicsebéd után a McKenzie tó felé indultunk el a sziget belsejébe. Itt a belga lány vezetett, mély puha homokban - sokkal rosszabb volt, mint a parton. Egyszer itt is elakadt az egyik kocsi, majd egy másiknak a motorja is túlmelegedett... de azért odaértünk épségben. A tó érdekessége, hogy hófehér homok van a partján, édesvíz (eső) van benne, és mégis olyan csodaszép kék a színe amilyet máshol csak tengerben látni. A túravezetőnk, Carl kérte is a csapatot, hogy ne használjunk itt naptejet: a tónak csak az esővíz az utánpótlás, minden szennyezés benne marad. (Carl-ról rövid beszélgetés után kiderült, hogy "harmadrészt" magyar: édesapja holland, édesanyja felerészt német, felerészt magyar. Ha nem jön ki a matek, nem kell meglepődni: Carl ezért lett túravezető és nem matektanár.) 

Zsanával itt kértünk egy közös fotót, megünnepelni utazásunk századik napját. Ez tehát egy édesvízi tó... durva, mi?

A szálláson este bolognai penne és tengerparti buli várta a résztvevőket. (Kocsi a parton, ajtók nyitva, zene a hangszóróból.) Két dingó azért távolról figyelte a bulizókat, de a fegyelmezett csapat miatt nem jutott nekik ma emberhús vacsorára.

Az éjszakai óceánpart több csodával is szolgált. A lakott területek távolsága miatt fantasztikusan látszottak az égbolt csillagai, az egész tejút látható volt, legutóbb Ománban a sivatagban volt hasonlóan szép. Carl megmutatta nekünk végre a Dél Keresztjét is (azt a csillagképet ami csak az egyenlítőtől délre látható - és az itt nem látható sarkcsillaghoz hasonlóan az északi irányt mutatja). Másik szórakozásunk a "plankton-tűzijáték" volt. A vízparton a homokban a lábunkat suvickolva kék szikrákat lehetett látni. A lányok nagyon élvezték a mulatságot.

Másnap a sziget északi része felé indultunk el. Miután túléltük az egyik német lány nem túl finom vezetési stílusát, az SS Maheno hajóroncshoz érkeztünk. Az 1930-as évek óta itt álló roncsból már csak a "csontváza" maradt meg, de így sejtelmes és hangulatos látnivalója a partnak. 

Pár kilométerrel feljebb pedig a "Champagne pools" volt. A két sziklamedence különlegessége, hogy viszonylag védett az óceán hullámaitól - viszont a beáramló víz pezsgőfürdő-szerű hangulatot csinál. A kb. minden századik alkalommal betörő óriás hullám azért emlékezteti a bentieket hogy mégsem egy luxushotel medencéjében ülnek. 

Hazafelé menet még megálltunk egy hegytetőn, az Indian Headsen, nézelődni, ahonnan egy ráját és egy cápát is láthattunk - még külön-külön. (A néhány órával későbbi csoport már élőben nézhette végig, amint a cápa megeszi a ráját. Béke szálljon rája.) 

A következő reggel egy rövid kocsiút után 2 km gyaloglással folytatódott. Nemigen értettük, hogy Carl miért számol 45 perccel ekkora távra... amíg nem indultunk el a puha, süppedős homokban. Nos, felért egy 10km sétával, másnap izomláz is lett belőle. A hosszú menetelés végén egy hatalmas homokdűne tövében egy kisebb tavat pillanthattunk meg, amiben a bátrabbak élvezhették a halpedikűr kényeztetését. A tűző napsütés vagy halakkal teli tó csatából, utóbbi került ki győztesen. Zsana is bátran lubickolt, pedig nem bírja a vízben maga körül a halakat. Aki szereti a halpedikűrt annak garantáltan megéri a túra.

Fraser Island minden útitervben kötelező látnivalóként szerepel (Unesco világörökség) és minden ismerős ugyanezt mondta, aki járt már itt. Nem véletlen, hogy hatalmas elvárásokkal voltunk a sziget felé. Természeti szépségekben nekünk elmaradt a várakozásoktól, de kalandban nagyon megéri. Ha valaki csak azért menne ide, hogy itt teljesen más tengerpartokat és tavakat fog látni, mint máshol Ausztráliában, akkor az felesleges pénzkidobásnak fogja érezni. Viszont aki kalandra vágyik, terepjáró vezetésre a végeláthatatlan homokos tengerparton és dingókat szemlélni az út mentén, annak garantáltan megéri.