További ausztrál kalandok: Brisbane és a Fraser Island

Be kell hogy valljam, korábban sosem hallottam Brisbane-ről. Valahogy ez a kétmilliós város (tehát Ausztrália lakosainak egytizede él itt) méltatlanul ismeretlen volt számomra: Sydney, Melbourne Canberra mellett talán Perth-t és Darwin-t is előbb említettem volna, mint őt. A város ugyanakkor mindent megtesz, hogy kellemesen érezd magad. Kicsit visszaköszön a Melbourne-hangulat (régi házak sok felhőkarcolóval körülvéve, hatalmas parkok, rengeteg zöld), de a terek kicsit "sűrűbbek", szűkebbek az utcák is - ugyanakkor csak kicsivel másabb a hangulata az előzőnél. Bár a belvárosnak nincs tengerparti kapcsolata, a város közepén mégis beach hangulatot árasztó, ingyenes, homokos strand várja a fürdeni vágyókat.

A belváros egyik fő látnivalója a városháza, amelynek tornyába érdemes felmenni. Ez ingyenes, de a lift kapacitása miatt időpontot kell foglalni a helyszínen. Az egykor a város legmagasabbjának számító épület (1930 körül lett kész) ma már csak kisöcsiként bújik meg a többi között, de így is remek kilátás nyílik a toronyból - ahol nem mellesleg a nyolcvan éve működő óramű is megtekinthető (amit az egykori gyártó cég ma is szervizel rendszeresen.)

A belvároshoz képest a folyó túlpartján múzeumok sora várja a látogatókat - Melbourne-hez hasonlóan itt is ingyenesen. A GOMA (Gallery of Modern Art) előtt egy fejen álló elefánt már mutatja, hogy főleg kortárs és huszadik századi művekre kell számítani. Mielőtt valaki emiatt elkerülné az épületet, be kell hogy valljuk: mi sem vagyunk az elmúlt évszázadi és a kortárs művészet feltétlen híve, hiszen valljuk be: ezen művek 90%-án az ember azon gondolkozik, hogy ebben mi a művészet, és ugyan ki ad érte pénzt. Nos, a GOMA főleg a maradék 10%-ot válogatta össze. Elgondolkodtató, szép, ízléses vagy pozitívan meghökkentő festmények, szobrok, interaktív installációk várják a látogatót - és csak néhány esetben, a teljesség kedvéért bukkannak fel a huszadik század (számomra legalábbis) érthetetlen művészei (pl. Rothko). Összességében azt kell mondjuk, hogy a legjobb modern válogatás eddig amit bárhol láttunk... de nagy várakozásokkal vagyunk a hobarti MONA felé is. 

Nyári iskolai szünidő lévén a múzeum érdekes interaktív programokkal csábította a kiskorú közönséget, nem kis sikerrel, tömve volt gyerekekkel a múzeum, a programok pedig felnőttként is érdekesek voltak. Egy teremben pl. több köbméternyi fehér LEGO-ból lehetett a jövő épületeit elkészíteni. Otthon is jó lenne látni ilyet.

Brisbane után a Fraser island volt a következő célpontunk. Itt az egyéni szervezés bonyolultsága miatt egy szervezett három napos túrára fizettünk be a Nomads Fraser szervezésében. Mivel a meglehetősen borsos (fejenként 110 ezer Ft) túrához előtte és utána 1-1 napra 2200 forintos szállás volt választható náluk, éltünk ezzel a lehetőséggel - a környéken egyébként máhol bőven 30 ezer lett volna egy szoba, vagy 20 ezer kettőnknek egy hostel. Valahogy így keveredtünk Noosában a Nomads Noosa hostelbe, ahol 16 ágyas szobában szállásoltak el minket. (Ez kb. azt jelenti, hogy napok után is találkoznál valakivel a zuhanyzóban, akit még nem láttál de a szobatársad.) Emellett ennyi ágyra mindössze négy konnektor, két zuhanyzó és egyetlen WC volt... plusz nulla zárható szekrény (locker). Bravó. Sebaj... gondoltuk, jó beszédtéma lesz majd az utazás végén... elmondhatjuk, hogy ilyenben is voltunk. Az előnyökre fókuszálva (hostel = van konyha!) inkább összedobtunk egy finom paradicsomos fussilit és a strandon töltöttük a nap hátralevő részét.

A Fraser island túra egy kötelező oktatással kezdődött az este folyamán. A szigetről azt kell tudni, hogy a világ legnagyobb homokszigete, Unesco világörökség. És mint olyan, 100% homok. Nincs úthálózat, esetleg pár száz méter a szállások környékén, ezért ide csak négykerék meghajtásos kocsival lehet bejönni (vagy repülővel, ami ugyanúgy a homokban landol). A homokban vezetésről persze megtanultuk már Ománban, hogy nem fenékig tejfel. Kicsit a porhóban vezetéshez hasonlítható. Hirtelen manőverekre a kocsi nem megfelelően reagál, vagy késve.. és a túlkormányzás miatt sok kocsi borul fel. Az autók bődületes erejű motorja miatt folyamatosan figyelni kell a hőmérsékletet is, és elkerülni a vízzel érintkezést. A túrán négy darab 8 személyes Toyota Land Cruiser-rel vettünk részt, szigorú libasorban, egy profi túravezetővel az első autóban aki walkie-talkie üzenetekben kommunikált a többi kocsival. A sors úgy dobta, hogy Ábel hét fiatal lánnyal került egy autóba... természetesen Zsana mellett egyik sem rúghatott labdába. 

A csapatba egy belga, egy holland és négy német lány került mellénk. (Így hát sajnos nem énekelhettem a Tankcsapdától, hogy "Olga, Helga... egy francia csaj meg egy belga"). A szigetre érkezve az első sofőr szerepet Ábel kapta, ez kb. 20 kilométert jelentett a szállásunkig. A parton a legjobb apálykor vezetni, mert ilyenkor a visszahúzódó víz viszonylag széles, nedves, kemény homokréteget hagy maga után, amin akár 80 kilométeres sebességgel is lehet haladni - ellentétben a puha homok 20-30km/h sebességével. 

Mi dagálykor érkeztünk, így a puha homok jutott... amiben az autó a maga feje után megy. Pár száz méter után el is akadtunk, de az oktatáson tanult módon (nem erőltetni, hátramenet finom gázzal) sikerült kiszedni az autót. A kormánymozdulatokkal is vigyázni kell: először semennyire nem reagál a kocsi, megy tovább egyenesen... aztán teljes erővel fordul - ebből lesznek a borulások. Fékerő szintén mérsékelt: a puha homokban a kocsi csúszik. Egy órás vezetés után érkeztünk meg a szállásunkra, itt hat ágyas (micsoda megkönnyebbülés! öt perc után ismertünk minden szobatársat :) szobákat kaptunk. Köztük egy magyar lány, Berni is mellénk került - jó volt végre magyarul beszélni valakihez, egy ötperces laoszi csevej óta erre nem volt lehetőségünk. 

A szigeten különösen ügyelni kell egyedi élővilágára: a dingókra. Ezek a kutyára emlékeztető, cuki állatok ugyanis profi vadászok: kisebb emlősöket támadnak ugyan, de kisgyereket is elkapnak vagy létszámfölény esetén felnőtteket is megtámadnak. Emiatt szigorú szabályok vannak a szigeten: minimum négyfős csoportok közlekedhetnek a szállás körül (ami egyébként kerítéssel védett) a parton, támadás esetén pedig nem ajánlott elfutni - ez ugyanis a vadászösztönt erősíti az állatokban. Pár éve állítólag két lányt kellett helikopterrel kórházba vinni, mert gyaloglás közben elszakadtak a túracsoporttól és megtámadták őket az állatok. Bizonyítandó a vadászösztönt, rögtön első nap mi is testközelből láthattuk, amint egy dingó ellopta egyik túratársunk papucsát (sikerült azért visszaszerezni). A dingók emellett védettek, tilos őket pl. kocsival vadászni, de etetni is - nehogy elnyomják bennük a vadságot. 

Egy gyors szendvicsebéd után a McKenzie tó felé indultunk el a sziget belsejébe. Itt a belga lány vezetett, mély puha homokban - sokkal rosszabb volt, mint a parton. Egyszer itt is elakadt az egyik kocsi, majd egy másiknak a motorja is túlmelegedett... de azért odaértünk épségben. A tó érdekessége, hogy hófehér homok van a partján, édesvíz (eső) van benne, és mégis olyan csodaszép kék a színe amilyet máshol csak tengerben látni. A túravezetőnk, Carl kérte is a csapatot, hogy ne használjunk itt naptejet: a tónak csak az esővíz az utánpótlás, minden szennyezés benne marad. (Carl-ról rövid beszélgetés után kiderült, hogy "harmadrészt" magyar: édesapja holland, édesanyja felerészt német, felerészt magyar. Ha nem jön ki a matek, nem kell meglepődni: Carl ezért lett túravezető és nem matektanár.) 

Zsanával itt kértünk egy közös fotót, megünnepelni utazásunk századik napját. Ez tehát egy édesvízi tó... durva, mi?

A szálláson este bolognai penne és tengerparti buli várta a résztvevőket. (Kocsi a parton, ajtók nyitva, zene a hangszóróból.) Két dingó azért távolról figyelte a bulizókat, de a fegyelmezett csapat miatt nem jutott nekik ma emberhús vacsorára.

Az éjszakai óceánpart több csodával is szolgált. A lakott területek távolsága miatt fantasztikusan látszottak az égbolt csillagai, az egész tejút látható volt, legutóbb Ománban a sivatagban volt hasonlóan szép. Carl megmutatta nekünk végre a Dél Keresztjét is (azt a csillagképet ami csak az egyenlítőtől délre látható - és az itt nem látható sarkcsillaghoz hasonlóan az északi irányt mutatja). Másik szórakozásunk a "plankton-tűzijáték" volt. A vízparton a homokban a lábunkat suvickolva kék szikrákat lehetett látni. A lányok nagyon élvezték a mulatságot.

Másnap a sziget északi része felé indultunk el. Miután túléltük az egyik német lány nem túl finom vezetési stílusát, az SS Maheno hajóroncshoz érkeztünk. Az 1930-as évek óta itt álló roncsból már csak a "csontváza" maradt meg, de így sejtelmes és hangulatos látnivalója a partnak. 

Pár kilométerrel feljebb pedig a "Champagne pools" volt. A két sziklamedence különlegessége, hogy viszonylag védett az óceán hullámaitól - viszont a beáramló víz pezsgőfürdő-szerű hangulatot csinál. A kb. minden századik alkalommal betörő óriás hullám azért emlékezteti a bentieket hogy mégsem egy luxushotel medencéjében ülnek. 

Hazafelé menet még megálltunk egy hegytetőn, az Indian Headsen, nézelődni, ahonnan egy ráját és egy cápát is láthattunk - még külön-külön. (A néhány órával későbbi csoport már élőben nézhette végig, amint a cápa megeszi a ráját. Béke szálljon rája.) 

A következő reggel egy rövid kocsiút után 2 km gyaloglással folytatódott. Nemigen értettük, hogy Carl miért számol 45 perccel ekkora távra... amíg nem indultunk el a puha, süppedős homokban. Nos, felért egy 10km sétával, másnap izomláz is lett belőle. A hosszú menetelés végén egy hatalmas homokdűne tövében egy kisebb tavat pillanthattunk meg, amiben a bátrabbak élvezhették a halpedikűr kényeztetését. A tűző napsütés vagy halakkal teli tó csatából, utóbbi került ki győztesen. Zsana is bátran lubickolt, pedig nem bírja a vízben maga körül a halakat. Aki szereti a halpedikűrt annak garantáltan megéri a túra.

Fraser Island minden útitervben kötelező látnivalóként szerepel (Unesco világörökség) és minden ismerős ugyanezt mondta, aki járt már itt. Nem véletlen, hogy hatalmas elvárásokkal voltunk a sziget felé. Természeti szépségekben nekünk elmaradt a várakozásoktól, de kalandban nagyon megéri. Ha valaki csak azért menne ide, hogy itt teljesen más tengerpartokat és tavakat fog látni, mint máshol Ausztráliában, akkor az felesleges pénzkidobásnak fogja érezni. Viszont aki kalandra vágyik, terepjáró vezetésre a végeláthatatlan homokos tengerparton és dingókat szemlélni az út mentén, annak garantáltan megéri.