San Francisco utcáin

"If you're going to San Francisco... you're gonna meet some gentle people there" - énekelte Scott McKenzie egykor, és már előre tudtuk, hogy így is lesz. Ábel egyetemi barátja, az öt éve Amerikában élő Judit rendszeres olvasója volt a blogunknak, és már jó előre jelezte, hogy természetesen szívesen látnak bennünket férjével, Igorral néhány napra san franciscoi lakásukban. Még azt a szívességet is megtették, hogy hajnali kettőkor felvettek minket Oakland repülőterén (ez San Francisco-tól pár mérföldre, az öböl túloldalán van) - mint kiderült azért is, mert a hely nem éppen az USA legjobb bűnözési statisztikáival rendelkezik. Így duplán hálásak vagyunk nekik: amellett, hogy megmentettek az oaklandi éjszakától, összesen hat éjszakát töltöttünk náluk két részletben - ezúton is köszönjük nekik a sok segítséget, tippet és persze a szálláslehetőséget.

Az első napunkon egy egész napos eső üzente, hogy "gyerekek, jobb ha ma inkább terveket készítetek". Jó pár órát el is ütöttünk azzal, hogy végignéztük az autóbérlési lehetőségeket, repjegyeket, látnivalókat, majd lefektettük a további USA utazásunk alapköveit:

  - San Franciscoban bérelünk autót, és ide is hozzuk vissza (nem repülünk Vegasba, mint eredetileg terveztük)

  - Yosemite marad az út végére (addigra hátha jobban kitavaszodik)

  - dél felé indulunk az 1-es út mentén a tengerparton Los Angeles-ig 

  - majd egy szép nagy kört leírva Las Vegas érintésével érkezünk majd vissza három hét múlva. 

Miután ezzel végeztünk és kezünkben volt az autóbérlés visszaigazolója is, megkönnyebbülten hátradőltünk és másnap nekiindultunk a híres városnak. 

San francisco-i látogatásunk első állomása a híres "cable car" volt. Az úttest alatt örökmozgó jelleggel haladó acélsodronyba kapaszkodik a '60-as évek villamosaira emlékeztető jármű, és így könnyedén mászik fel a Budát megszégyenítően dombos belváros utcáira. Sajnos mivel kiemelt látnivalóról van szó, a turisták ellepik a végállomásokat és hosszú sorokban várnak a kalandra. Megkérdeztük Juditot, hogy ugye azért nagyobb élmény mint a budavári sikló? (Aminek mint tudjuk, bő 30 másodperces menetidejéért egészen nevetséges 1200 Ft-ot kell kifizetni...) Azt mondta, ez azért jobb... és pláne a három napos bérletünkkel többször is felszállhatunk rá. Bár megegyeztünk, hogy egyikünk sem utazott még soha a siklón - nem is csoda. Hogy a '60-as évek villamos nosztalgiája teljes legyen, a turisták kapaszkodva lóghatnak is a villamos oldalán - bár a védelmük érdekében ezek a járgányok nem a sebességükről híresek, és megelőzni sem lehet őket autóval menet közben. 

Egy "cable car" utazás és egy kis séta (ekkor épp nem jött a cable car) után eljutottunk a híres Lombard streethez, ami a világ legkacskaringósabb utcája (és a san franciscoi útikönyvek/képeslapok szinte állandó eleme). 

Ezután teljesen véletlenül az olasz negyedbe keveredtünk, és ha már így esett, beültünk egy olasz pizzériába egy ebédre. Meg kellett állapítsuk, hogy az olaszok a világ bármely részén képesek a saját otthoni gasztronómiájukat megtartani (nem úgy, mint a budapesti arab/török gyrososok akik teljesen másképp készítik el a kaját, mint otthon), és amerikában egyedül itt sikerült olyan eszpresszót inni, ami nem érte el a fél decilitert. (A legtöbb helyen 2dl-nél nagyobb híg löttyöt adnak.) A finom ebéd után a Telegraph hill következett, ahonnan szép kilátás nyílt a városra, majd a Filbert street hangulatos kertekkel borított lépcsőin baktattunk le a hegyről.
Természetesen a Golden Gate sem maradhatott ki a sorból, bár itt a Google kicsit megviccelt minket. Bár korlátlan utazásra szóló helyi tömegközlekedési bérletet vettünk, mégis egy olyan buszra ültetett fel amire ez nem vonatkozik. A számozása ugyanolyan volt mint  helyi buszoké, a bérletünket is  a szokásos hangjelzés kíséretében elfogadta - a más logót meg nem vettük észre csak leszálláskor. Így némi plusz pénzért jutottunk el a híd tövébe. Sebaj, ha már itt vagyunk átsétáltunk rajta: ez oda-vissza egy bő háromórás program lett, érintve két kilátópontot is a híd túloldalán. Meg kellett állapítsuk, hogy ez a híd inkább híres mint szép (akárcsak a Harbour Bridge volt Sydneyben), messziről sokkal többet ad, mint közelről. Sebaj, elmondhatjuk hogy átmentünk rajta.

A képeken látszik, hogy a március végi időjárás ellenére bizony fel kellett venni a tolldzsekit. San Francisco időjárását az "örök tavasz" jellemzi: sosincs se túl meleg, se túl hideg - ellenben szép változékony idő. Mark Twain-nek tulajdonítják a mondást, hogy "életem leghidegebb tele a nyár volt San Franciscoban" - bár állítólag sosem mondta ezt. Judit mindenesetre megerősített abban, hogy ő pont azért szeret itt élni, mert neki a tavasz a kedvenc évszaka, itt pedig mindig az otthoni tavaszi időjárásnak felel meg a klíma - ami egyébként egy speciális mikroklíma, a várostól alig pár kilométerre már más az időjárás.

Ábel remek földrajztudására jellemző, hogy a Golden Gate feletti hegyről szétnézve neki ekkor esett le, hogy "jééé... ott van az Alcatraz". ("Tudtam, hogy valamelyik tengerparti nagyvárosnál van... na de melyiknél? Nem mindegy?") Már kezdtünk ráizgulni, hogy ezt is megnézhetjük, de hamar kiderült, hogy a belépőjegyek hetekkel előre elkelnek - így ez a kaland kimaradt. Messziről megcsodálhattuk azért a Sziklát, ahonnan mindössze három embernek sikerült megszöknie - bár hivatalosan halottnak nyilvánították őket, nehogy megdőljön a világ legbiztonságosabb börtönének legendája.  

A Szikla megtekintése helyett besétáltunk a belvárosba a híres Haight streetre ahol megcsodáltuk a gyönyörű színes és hasonlóan drága hippi cuccokat (Desigual árszínvonal duplája kb.) majd a város egyik nevezetességének számító "Painted Ladies" házsort: azonos házak egymás mellett, különböző színekben. 

Vicces, hogy ilyet több helyen is látni a városban. Itt egy másik pl, ami nem turista látnivaló, pár száz méterrel arrébb - és a kutya sem jár arra fotózni. Jó példa arra, hogy amit az útikönyvek mutatnak, az nem jelenti azt, hogy nincs más legalább ugyanannyira érdekes valami. (Ez a már korábban említett "Lonely Planet blindness" újabb példája.)

Másnap egy érdekes közösségi kezdeményezéssel kezdtük a napot. A dimbidombi városban rengeteg az unalmas lépcsősor. A kétezres évek elején a 16-dik avenue-n néhány helyinek eszébe jutott, hogy vicces lenne ezeket kidekorálni, és az ötletükkel adománygyűjtésbe kezdtek. Egy év múlva el is készült az első lépcső, ami szép színes látványosság lett, feldobja a hangulatot és vonzza a turistákat.

Nagyjából ekkortájt olvastuk a hírekben, hogy Budapesten és vidéken is rongálásért kemény büntetést szabtak ki azokra akik a hibás téglafalakat vagy járdát kiszínezik (amitől persze minden normális ízlésű ember számára szebb lesz, mint volt). Ennyit a progresszív hazai vezetésről. Íme egy kép a hazai durva rongálásról: 

(forrás: 444.hu)

Arról már ne is beszéljünk, hogy San Franciscoban külön utca van a progresszív graffiti művészeknek is (Clarion alley), ahol egy-két alkotás kifejezetetten művészi színvonalat ért el - más pedig akár politikai üzenetet hordozott. (Szerencsére itthon is van már "megtűrt" hely a színvonalas graffittiknek a Filatorigát HÉV megálló közelében.)

Lenéztünk még a kikötőbe is. A híres 39-es móló környékén hömpölyög a turisták tömege, mindenki nézelődik, vásárol és eszik. Szerencsére a hely legfőbb látványosságai (a fókák) megtekintésére bőven van elég hely. Az 1989-es földrengés után fókák százai lepték el a móló környékét, és a városvezetés úgy döntött, lehetőséget adnak nekik a tartós letelepedésre. Néhány éve egy alkalommal már kétezer fókát is megszámoltak itt. Az állatok többsége békésen egymáshoz bújva pihen, de néhány stég szabályos küzdőtérré alakul: aki odamegy, az bunyózni akar. A turisták fagyi és fánk kíséretében nézhetik (ingyen) a cirkuszi látványosságot, az állatok pedig bőségesen szolgálnak szórakoztatással: látványos verekedések zajlanak jellegzetes fóka ugatások kíséretében. 

Kellemes néhány órát töltöttünk még el a város közepén a Golden Gate parkban. A mi városligetünkre emlékeztető hangulatú zöld területen a hazainál sokkal több állatot látni, hemzsegnek a tóban a teknősök, kacsák, a réteken a mókusok. A közeli utcák lakói pedig ide járnak futni/sétálni/feltöltődni.

San Francisco hangulatából még mindig árad a szabadság érzése - ha már nem is annyira, mint a '60-as években amikor a hippi mozgalmak központja volt. Bár hatalmas területen fekszik, mégis élhető, rengeteg parkkal szabdalt és barátságos város. Minket azonban már vártak a nemzeti parkok amiért elsősorban az USA-ba jöttünk, így három nap után nekiindultunk autóval életünk leghosszabb "road trip"-jének.

Erről írunk legközelebb. 

Hawaii - időutazás a vulkánok földjére

Hawaii nem volt az eredeti útitervünk része. Szerettünk volna valamelyik csendes-óceáni szigeten eltölteni egy kis időt (Fiji volt az eredeti terv, aztán Bora Bora), de nem volt konkrét elképzelés. Sok időt töltöttünk viszont azzal, hogy megtaláljuk a legolcsóbb lehetőséget a Csendes-óceán átrepülésére - amire hosszas keresgélés után (erről majd külön posztot írunk) a Hawaiian Airlines Auckland - Honolulu - Oakland (San Francisco mellett) járata ígérkezett a legjobbnak, a mélyponton alig 500 dollár/fő (140 ezer Ft) körüli összegért. Ha pedig már úgyis le kell szállni, miért ne töltsünk el pár napot a szabadidő-paradicsomban, nem igaz? Így hát beleéltük magunkat ebbe a verzióba, és bár végül ennél kicsit drágábban és más légitársaságokkal repültünk, de sikerült eltöltenünk tíz napot Hawaii-on. 

Mivel a Csendes-óceán közepén fekvő USA tagállam több szigetből áll, nem volt egyszerű eldönteni, melyikeket látogassuk meg. Mindegyik sziget más miatt szép, és mindenkinek más a kedvence. Oahu adott volt a honolului érkezés miatt, de át akartunk menni még valahova. A homokos tengerparti pancsolás már annyira nem volt prioritás a Fülöp-szigetek és Ausztrália után, inkább a különleges természeti látnivalók vonzottak - így esett a választásunk a Big Island-re.

Honoluluba Aucklandből este repültünk (az Air New Zealand járatával), és helyi idő szerint kora reggel érkeztünk meg. A Csendes-óceán közepén húzódó dátumválasztó vonal átrepülése miatt egy napot visszaugrottunk az időben, ismét kezdetét vette számunkra március 14-e, amit így egyszer Új-Zélandon, egyszer pedig Hawaii-n is eltölthettünk. (Aki kelet felé utazva tesz egy kört, eggyel többször látja a napot lenyugodni, mint otthon - persze fizikai időben ez nem jelent többet, de mégiscsak egy plusz nap. Ekkor kaptuk vissza a keletre repülés során elveszített órákat... aki emlékszik, ez mentette meg a főszereplő "Fogg-adását" is a 80 nap alatt a Föld körül-ben. )

Az első meglepetés a Honolulu nemzetközi repülőtéren fogadott bennünket, ami színvonalában és kinézetében is kb. a szocreál Déli pályaudvarra emlékeztetett. Ezután egy kb. 50-60-as évekbeli minőségű buszra szálltunk fel és indultunk el célpontunk felé. Közben azon imádkoztunk, hogy ha már esetleg mégis egy napnál többet vitt minket vissza az időben a dátumválasztó, legalább ne 1941 december 7-e legyen, mikor Pearl Harborba érünk. 

Az emlékhelyre érve szembesültünk először azzal, hogy az amcsik szervezésben nincsenek a helyzet magaslatán - ezt később többször is megtapasztaltuk. Nem mehetsz be a jegyirodáig sem, amíg le nem adtad MINDEN csomagodat (hasitasi sem maradhat) a csomagmegőrzőbe (1200 Ft/db)... majd utána belépés UTÁN kapsz sorszámot a leghíresebb látnivaló Arizona csatahajóra - de már csak délután 2-re. Miközben épp reggel 9 van. Tehát vagy buktad a csomagmegőrző díját, újra kiveszed a holmidat és elmész addig a városba (Pearl Harbor pont Honoluluval ellentétes irányban van a reptér felől), vagy próbálod hasznosan eltölteni az előtted álló öt órát a kikötőben. Mi kis dilemmát és bosszankodást követően az utóbbi mellett döntöttünk, befizettünk a Missouri csatahajóra egy túrára. Ez utóbbit mindenképpen érdemes volt megnézni a Sydney csatahajó-látogatás élményei után is, nemcsak azért mert az ausztrál csatahajó ennek a monstrumnak kis túlzással a kantinjában elfért volna, hanem mert e hajó fedélzetén írták alá a japán kapitulációt 1945 szeptemberében. A helyszínt egy emléktábla jelzi és a megadási szerződés eredeti példánya és az aláíró toll is itt van kiállítva.

A csatahajó-látogatás után még jutott idő megnézni a kiállítást, ami bőségesen szolgált új információval még egy Ábel-féle XX. századi történelem-rajongó számára is. Nem tudtuk például, hogy az amerikaiak azért nem féltek egy olyan támadástól ami érte őket, mert a kor (amerikai) tengeralattjáróról indított torpedói nem voltak képesek az öböl alig pár méteres sekély vizében olyan hosszan manőverezni... no de a japánok egy új technológiával, repülőről indított torpedóval lőtték ki őket. Az is újdonság volt, hogy kora reggel a radarok jelezték a közelgő repülőket, de az amcsik egy bombázó-flottát vártak aznap a kontinensről, és azt hitték, ez jön kicsivel hamarabb. Hatalmas mázlijuk volt, hogy az USA egyik repülőgép-anyahajója sem volt bent a kikötőben éppen akkor - ezeket (mivel elsődleges célpontok lettek volna) mindenképp elpusztította volna a japán haderő, és ezek nélkül lehéz lett volna fél évvel később Midwaynél győzelmet aratni. 

A kikötő egyik fő látnivalója az Arizona csatahajó nyughelye. Legénységéből alig menekült meg valaki, mert a támadás elején a lőszerraktárát találat érte, a hajó szinte azonnal felrobbant, majd 9 perc alatt elsüllyedt. Fölötte egy emlékmű található, ahonnan le lehet tekinteni a hullámsírba, ahol a katonák nyugszanak. A hajótestből mind a mai napig szivárog az olaj, amit látni is a vízfelszínen. A legenda szerint ezek a hajó könnyei az áldozatokért, ami csak akkor szűnik meg, ha az utolsó túlélő is meghal. A néhány életben maradt katona közül sokan kérték, hogy ha meghalnak, az urnájukat itt bocsássák a víz alá, hogy társaikkal együtt nyugodhassanak. Magából a hajóból ugyan nem sokat látni a fodrozódó és tükröződő víz alatt, de mindenképp megindító élmény ott lenni, ahol majdnem egy Titanic-nyi tengerész/katona végső nyughelye van.

A nap elején ugyan még izgultunk, hogy fogjuk kitölteni a várakozási időt, de a nagy mértékű szervezetlenség miatt (értsd: millió várakozó ember a tűző napon, de nem jön elég shuttle busz) ami nagyjából az egész emlékparkot jellemezte, simán kitöltöttük a napunkat.

Pearl Harbor után visszamentünk a Honolulu repülőtérre, gondolván, hogy majd ott vacsorázunk valamit és elütjük az időt a repülőtéren. Nagy hiba volt. Egy órán át kóvályogtunk a (hozzáteszem: NEMZETKÖZI) repülőtéren, hogy találjunk egy (gyors) éttermet, büfét... vagy bármit ahol táplálék kapható - de nem sikerült. Egy kaját nem árusító (mellesleg eladó nélküli) Starbucks-on kívül semmi, de semmi nincs itt ahol az ember "kalóriát" tudna vásárolni MIELŐTT becsekkol. Mivel a gépünk egy másik (még kisebb, szigetközi repüléseket kiszolgáló) terminálról indult, ez sajnos nem volt opció. Így hát egy padon ülve utolsó új-zélandi tonhalkonzervünket fogyasztottuk el némi nutellás kenyér társaságában. Ráadásul a reptér annyira üres volt, szinte sehol egy ember, hogy már attól féltem rövidke időutazásunk után most jönnek a "langolierek" felfalni a múltat, mint a Stephen King-féle thrillerben. (Szerencsére a saját csámcsogásunkon kívül mást nem hallottunk.) Jó pár repülőtéren megfordultunk utazásunk huszonvalahány repülése alatt, de ez volt a legalja. Aki ide jön, készüljön fel a legrosszabbra... kb. a régi Kőbánya-Kispest színvonal nulla infrastruktúrával. 

Egy kis propelleres géppel egy óra repülés után érkeztünk meg a Big Islandre Kona kis bungalókból álló repülőterére. Ez is eléggé mellbevágó élmény volt: a repteret semmilyen infrastruktúra nem köti össze a várossal. (Amcsi jellemvonás: tömegközlekedés nincsen, bérelj kocsit vagy meghalsz.) Végül egy kósza taxival sikerült bevitetni magunkat airbnb szálláshelyünkre, és a helyi szuveníres boltban még szendvicsvacsorát is tudtunk vásárolni, amit lazításképpen a hosszú nap után egy sörrel leöblítettünk. Így telt Hawaii-on a második március 14-énk :)

Az új-zélandi egy hónapunk alatt nem sok pihenésre jutott időnk, ezért az első pár hawaii napunkat nyugodalmasan töltöttük Kona városában. Ismét élvezhettük a tengerparton sütkérezést és sznorkeleztünk is. Szerencsések voltunk, mert már merülés előtt is láttunk a vízben nagyobb méretű zöld teknőst - a snorkelezés pedig igazán szép élővilággal szolgált. A halak itt nem féltek tőlünk annyira, mint a Fülöp-szigeteken, egészen közel lehetett menni hozzájuk. A tengerfenék növényvilága ugyanakkor messze lemaradt az ottanitól, messze nem volt annyi korall és növényzet.

Aki a Big Islandre jön, meglepődve fogja tapasztalni a sziget sajátos (bár Hawaii több szigetén is hasonló) időjárását. A nyugati oldalon alig esik az eső, de a tapasztalatlan turista esetleg otthon marad ijedtében, amikor meglátja a hegyek felett gyülekező felhőket. (A sziget keleti oldala viszont igencsak csapadékos, szinte mindig. Emiatt a szállások is olcsóbbak.) A komor felhők ellenére ugyanakkor nem fog esni az eső. Airbnb szállásadónk, Larry avatott be a titokba: "amíg látod a hegyeket a felhőktől, addig nem esik. Amikor eltűnnek a hegyek, vonuljatok fedezékbe." Ilyen időben pl. még simán elindulhatsz strandolni: a hegyek látszanak tehát esni nem fog. 

Larry és Sue egyébként nem sokat hallottak Magyarországról korábban, de becsületükre szóljon, amint megérkeztünk, utánaolvastak a wikipedián. Később aztán viccesen közölték, hogy ide szeretnének költözni: "ingyenes" az egészségügy, és itt nincsenek földrengések, hurrikánok, cúnamik, vulkánok. (Közben a TV-ben épp arról szóltak a hírek, hogy Trump alkotmányellenes rendeletét épp megvétózta egy hawaii bíró... na, -mondtam nekik- ilyen sincsen Magyarországon.)

Miután kipihentük magunkat egy kicsit, egy autóbérlést követően észak felé vettük az irányt. (A bérlés nem ment olyan egyszerűen, mint az ember elsőre gondolná... de erről majd írok az USA összefoglalóban.) Először a Kua bay strandon töltöttünk el pár órát, majd elfoglaltuk szállásunkat Kukuihaele-ben (hát igen... itt még szebb nevek vannak, mint Új-Zélandon - bár mint megtudtuk, hogy közös őseik is vannak). Másnap a Hapuna beach-en gyönyörködtünk a kristálytiszta vízben... és küzdöttünk a hatalmas hullámokkal. 

Kikapcsolódásképpen megnéztük a Pu'ukohola Heiau romokat... amik mellett nyugodtan menjen el megállás nélkül, aki erre jár. Az őslakos templomromokból igazából semmi nem maradt, ami igen az meg nem megtekinthető, mert "szent föld". Szóval ha idelátogatsz, nagyjából körbejárhatsz néhány (nem eredeti, hanem újrarakott) kőfalat. Inkább építs homokvárat a szomszédos strandon, az legalább ennyire eredeti, cserébe sokkal izgalmasabb - és ha megunod, úszhatsz is egyet a kristálytiszta vízben. 

Ennél érdekesebb volt a szállásunk mellett a Waipio öböl, ami két hatalmas sziklaszirt között egy kis tengerparti "síkság"-ot jelent. Itt a mai napig őslakosok élnek, a külvilágtól elzártan... és nem is igen lehet őket látogatni. Paradicsomi körülmények mindenesetre az igazi Robinsonoknak.

Hilo felé haladva több látnivalóba is botlik az ember. Az első az "Akaka" vízesés, ami a nevével ellentétben nem annyira sz*r, a sziget egyik jelképeként szokták mutogatni a képeslapokon. A Rainbow vízesés már nem volt annyira izgi, de lehet, hogy csak a laoszi "Kuang Si" tette túl magasra a lécet számunkra.

Hilo érintésével végül nekiindultunk napi célpontunknak, a Mauna Kea vulkánnak. Bár a vulkán teteje csak négykerék meghajtású járművel elérhető, a látogatóközpontból is elég menő kilátásunk volt. (Állítólag itt van a világ egyik legjobb csillagvizsgálója is: a Csendes-óceán közepén, alig pár tízezres városokkal körbevéve viszonylag mérsékelt lehet a fényszennyezése a helynek.)

A hegyről levelé jövet egy érdekes hangulatú erdő is van, amelyben csak pár lépést tettünk ugyan, de máris úgy éreztük, mintha a Harry Potter-féle "tiltott rengeteg"-be keveredtünk volna.

Amiért viszont az emberek igazából a Big Island-re jönnek, az a Kilauea és a Pu'u 'O'o vulkáni kráterek: az 1983 évek óta folyamatos itt a vulkáni működés, a láva szinte megállás nélkül ömlik a tengerbe. Hogy ezt a saját szemével lássa az ember, biciklire kell pattanni, ugyanis a parkolótól kb. 7 km-re van a kilátópont, ahonnan mindez megtekinthető. Közben semmi élettel nem találkozni: több évtizedes fekete lávamező borít mindent, ami néhol bronzra emlékeztető csillogást ölt. A kilátóponton kezdetben csak hatalmas "füstöt" látni, amiről hamar kiderül hogy az olvadt láva tengerbe ömlésekor felcsapódó gőzről van szó. Itt aztán lehet bámészkodni a földanya aktivitásán.

Néhány bátrabb ember azért úgy döntött, jó ötlet házat építeni oda, ahol pár év(tized)e még láva folyt, és pár kilométerre most is. (Gondolom kevés biztosító vállalja a védelmüket - vagy ha mégis, ne sokat fektessünk azok részvényeibe.) 

A lávafolyástól egy óra vezetéssel lehet eljutni a Hawaii Vulkánok nemzeti parkba, ahol aztán teljes történeti paletta várja az érdeklődőket. Tucatnyi régi krátert lehet megnézni, némelyik évszázadok óta nyugodt, némelyik csak pár éve. A természet mindenesetre visszaköveteli a helyet: a régi kráterekben sokszor dús növényvilág van. Az út mellett pedig tábla jelzi, hogy az adott helyen mikor volt utoljára lávafolyás.

A legérdekesebb mind közül, amikor este látogatjuk meg a Kilauea krátert. Ilyenkor látszik igazán az izzó-fortyogó láva, ami folyamatos szórakozást nyújt az idelátogató turistáknak.

A Big Island másik neves látnivalói a színes homokos tengerpartok. A fekete homokos Punaluu viszonylag könnyen megközelíthető kocsival. Itt nagyobb szemcsés (inkább mákszemnyi kavicsokra emlékeztető) homokkal találkozni, ami viszont TÉNYLEG koromfekete, csak a napfénytől lesz ezüstös csillogása - nem sötétszürke, mint sok más helyen. Ezt a homokot a tengeri teknősök is szeretik, állítólag mindig ide járnak, ott jártunkkor egy nagyobb példány pihent éppen a homokban.

A zöld homokos parthoz eljutni kissé nehezebb falat. A sziget déli részén a south point road-on kell vezetni kb. tíz mérföldet, majd innen egy oda-vissza kb. 7 kilométeres sétával lehet eljutni a célhoz. (Élelmes helyiek persze négykerekes terepjáróval elvisznek, de az út annyira szép, hogy szerintünk érdemesebb legalább az egyik irányban sétálni és fotózni. A mélykék tenger, a zöld fű és a vörös homok triója igen érdekes látvány.)

A strand maga gyönyörű szép: a homok tényleg zöld színű, nem csak az árnyalata. Nem szabad egyébként homokot elhozni onnan, 500 dolláros büntetést szabnak ki arra, aki ezt megszegi. 

Utolsó állomásunk a kimondhatatlan nevű Puʻuhonua o Hōnaunau park volt, amit "Menekültek városa" néven emlegetnek. Ez a partszakasz a 19. századig azon őslakosok végső menedéke volt, akik megszegték az ősi törvények valamelyikét. (Annyira azért valljuk be, nem a legrosszabb hely kitaszítottként élni.)

A Big Island tapasztalatai után azt kell mondjuk, jól döntöttünk amikor ide jöttünk. Aki homokos tengerparti pihenésre vágyik, az ne ezt a hawaii szigetet válassza: itt sok a vulkáni szikla és kevés a "jó" tengerpart (ahol viszont van, ott eszméletlen drágák a szállások is). Az árszínvonal egyébként is jóval magasabb a kontinentális USA-nál. Ha viszont élőben szeretnél lávát nézni és mindenféle szép színű homokot látni, akkor ez a Te helyed. Ez a sziget a kalandoroknak, nem a pihenésre vágyóknak ajánlott - bár kétségtelenül gyönyörű.

Ha pedig elérhetetlenül drágának tartod a hawaii repjegy árakat, akkor Facebookon kövesd az Utazómajom oldalát: az elmúlt évben kétszer is lehetett 130-150 ezer forint körül retúr repjegyet venni ide európai nagyvárosokból (az egyik pl. bécsi indulás volt, ahova aztán tényleg olcsón el tudsz jutni). Aki kivár... az talál.