New York, New York....

Sok nagyvárosban jártunk már, de New York-ot semmiképp sem hagytuk volna ki. Ez a metropoliszok non plusz ultrája, a nagyvárosi életérzés ihletője. És ha már New York, akkor Manhattan – ez a 20km hosszú sziget a központja a városnak. Próbáltunk tehát ide szállást foglalni, hogy ne kelljen hosszú ideig utazni a látnivalókhoz. Ugyanakkor szállodák szóba sem kerülhettek a budgetünkből (legalábbis olyan nem, ahol nem panaszkodtak csótányokra vagy ágyi poloskára a kommentelők), helyette airbnb fronton keresgéltünk, míg végül alig maroknyi szóba jöhető szállás maradt csak. Ezek közül messze kiemelkedett ár/érték arányban egy szoba a Central Park északkeleti csücskénél – Harlemben. 

Persze a mai Harlem már nem ugyanaz, mint egykor (ahogy otthon is tapasztalhatjuk, hogy a nyócker sem ugyanaz mint egykor), az airbnb vendégek a környéket is jóra értékelték, így bevállaltuk ezt a szállást. Egy brazil családnál kaptunk egy külön szobát, az ötvenes Rose és a huszonéves fia laknak együtt – miközben a vendégszobát kiadják utazóknak, hogy kevesebb legyen a lakbér. Rose rögtön megnyugtatott minket, hogy éjszaka sincs félnivalónk a környéken, ő pincérnőként dolgozik, évek óta sokszor jár haza egyedül éjszaka de még soha semmi nem történt vele. Kicsit szokatlan volt ugyan, hogy szinte csak feketékkel volt tele a környék, de hamar megszoktuk. Alig három perc sétára volt két metróvonal is, így legalább a közlekedéssel nem volt probléma.

Első reggel rögtön a Ground Zero-hoz vezetett az utunk. Az egykori World Trade Center ikertornyok helyén két négyzet alakú „vízesés” áll, amely pontosan követi az egykori épületek alapzatát. A fekete keretben minden áldozat neve szerepel kivágva, és minden nap friss virágot tesznek az aktuális születésnapos áldozatok nevének betűi közé. Az ember itt szembesül igazán azzal, milyen hatalmas is volt ez a két torony – már alapzatában is. Nem messze pedig az új One World trade center tövében megtapasztalhatjuk milyen magas is lehetett az épület. (Itt egyébként eszünkbe jutott, hogy pár napja a még sokkal nagyobb El Capitan tövében álltunk és hasonlóképp bámultuk a függőleges falat.)

Az egykori ikertornyok alagsorában egy-egy múzeum lett kiépítve. A keretet az eredeti alapzat adja – körben és belül pedig az emléktárgyak sora. Ezek egy része az épülethez kapcsolódó érdekesség: látható egy megmaradt lépcsőszakasz (amelyen sokan kimenekültek), meggörbült acélgerendák a becsapódás helyszínéről vagy az egyedüli épen maradt ablaküveg amely túlélte az épület összeomlását.

A kiállítás másik fele már olyan tárgyak sora, amelyek hétköznapinak indultak de jelentős szerepet kaptak a tragikus napon. Tűzoltóautók, amelyek a romok alatt rekedtek. Cipők, amelyekben az áldozatok több ezer lépcsőfokon keresztül menekültek meg. A United 93 utasának hitelkártyája és karórája, ami a becsapódáskor állt meg. A repülőgépek darabjai. Még a WTC-vel szomszédos ruhaüzlet teljes készletét is megmentették érintetlenül – a ruhák az árcédulák mellett mementóként őrzik a hatalmas port ami a több ezer tonnás monstrumok összeomlásakor rájuk rakódott. Mintha Pompeiibe kerülne az ember: itt is hétköznapi tárgyak konzerválják egy hétköznapinak indult nap emlékét, amelyet a kiállítás szervezői remek időkapszulába zártak.

A kiállítás persze informatív is azoknak, akik esetleg nem ismerik a történetet: percről percre mesélik el az eseményeket, eredeti videók és hangfelvételek mutatják be mi hogyan történt. Külön sokkoló a kiállítás végén szemtől szemben állni az áldozatokkal, akiknek a fényképei több falat töltenek meg.

A kiállítás után a Wall street felé vettük az irányt – ha már bankárok vagyunk/voltunk, nem hagyhattuk ki. A New York FED épületére véletlenül bukkantunk rá (laikusok kedvéért ez az amerikai jegybank - a hely, ahol minden megszületett döntés megmozgatja a világgazdaságot) – bár néhány éve egy FED ülésen részt is vettem, mint az eggyel lejjebbi fénykép is bizonyítja:

A Wall streetre érve csalódottan vettük tudomásul, hogy a tőzsdeépületen kívül a nagyobb bankok épületei már messze nem a Wall streeten vannak, egyedül a Chase és a Deutsche Bank székházára bukkantunk rá. Na meg a Trump buildingre. Úgy látszik már minden tróger beteheti a Wall streetre a lábát... (természetesen magunkra gondoltam, kedves amerikai hírszerzés!)

Hiába kerestük a híres bika szobrot is... ami pár utcával messzebb a Bowling Green sarkán található – és alig látszik a turisták hordáitól. Mint legyek egy friss tehénlepényt, úgy borítják be a szobrot a látogatók hadai, mindenki fel akart rá mászni és/vagy selfizni vele. Legalább annyira kiábrándító volt, mint a brüsszeli pisilő kisfiú, ami egy nagyobb gyerekbaba méretű, többnyire semmi nem látszik belőle a ráaggatott aktuális öltözék miatt és tíz méter vastag embertömeg veszi körbe. Az "ügyesebbek" a hátsójánél fényképezkednek - nehogy már ne legyen közös kép vele. 

A Rockefeller torony volt a következő állomás. A tetejébe szerettünk volna feljutni, de délután ötkor már este 21:40-es belépőt akartak adni nekünk - amin jót nevettünk, és otthagytuk őket. Túl sok magas épület van ebben a városban ahhoz, hogy ennyit várjunk rá. Inkább megnéztük a híres karácsonyfa helyét (ez az, ahol Kevint megtalálja az anyukája a "Reszkessetek betörők 2"-ben) és a jégpályát az épület mögött. Húsvét lévén pedig egy hatalmas forgó nyulat is találtunk a pálya mellett, ami emlékeztetett rá, hogy hamarosan újra láthatjuk a mi kis rágcsálónkat otthon.

Másnap korán reggel az Empire State Buildingben kezdtük a napot. A világ egykori legmagasabb épülete modernnek nemigen nevezhető – bár sorban állás közben hatalmas monitorokon hirdetik hogy milyen sok energiát spóroltak meg az ablakok és az izzók cseréjével. A szocreál hangulatú márványok nyomasztó hangulatot árasztanak, mintha az Andrássy út 60-ban járna az ember a Rákosi-éra csúcsán. 

A tetőről persze szép a kilátás és körbe is lehet járni akár ablakok mögött, akár a szabad teraszon szeretné ezt megtenni az ember. 

Mi itt szembesültünk azzal, hogy nem is olyan messze egy másik épület is van, amiről sosem hallottunk még, de magasabb mint az Empire State (az utolsó képen a legmagasabb). Némi guglizás után kiderült, hogy ez a Park Avenue 432 New York második legnagyobb épülete (a One World Trade Center után) és a világ legmagasabb lakóépülete. Potom 2 milliárd forintért épp lehet benne venni egy két hálószobás lakást is, ha valakit érdekel…

A jegyünkkel a látogatás napján este is vissza lehetett jönni még egyszer, így reggel és este is megnézhettük a manhattani panorámát. 

A reggeli toronyház-látogatás után a híres vasalóházat is megkerestük, majd a Soho-ban, Little Italy-ben és Chinatownban is mászkáltunk egy kicsit. Ez utóbbi három igen hangulatos, nemigen érzi az ember hogy New York belvárosában van. Azért Zsana egy rövid időre eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha épp Carrie Bradshaw-ként sétálhatna végig Soho utcáin egy jó kis Manolo Blahnik cipellőben a kényelmes sportcipője helyett :). 
New York amúgy nem olyan, mint amilyennek elképzeltük: bár magasak a házak, mégsem fullad meg az ember – ellentétben Szingapúr belvárosával. Szélesek az utcák, nagyok a terek, méretesek a parkok és relatíve sok a zöld is.

Délután egy kis kultúrára neveztünk be, a Metropolitan Múzeumot vettük célba. A múzeum hatalmas, emberi léptékkel szinte bejárhatatlan. Elképesztő méretű műgyűjteménye van minden földrészről és minden korszakból. Mi elsősorban a 19-20 századi gyűjteményt céloztuk meg, már ezzel is eltöltöttünk két órát. Sajnos e tekintetben nem volt túl erős a kollekció, messze elmarad az európai gyűjteményektől. A sétatávra található Guggenheim viszont pozitív csalódás volt. Már az épület maga megér egy látogatást. A névadó műgyűjtő remek kollekciót szedett össze, amit az alapítvány kezelői azóta is bővítenek. A gyűjtemény szinte kizárólag XX. századi, néhány kortárssal fűszerezve.

Az egyik WC mellett a szokásosnál hosszabb sor állt, és egy múzeumi dolgozó engedte be az embereket – minden látogató után betekintve az ajtó mögé. Hamar kiderült, hogy valójában itt a kiállítás egyik darabja látható, Maurizio Cattelan „America” c. darabja. A műtárgy egy valódi 18 karátos arany WC, amely a szokásos célra használható, kipróbálható. A művész célja az volt, hogy az emberek 1%-a számára elérhető luxust bárki megtapasztalhassa. Valódi élmény volt… mostantól szégyenszemre kénytelenek leszünk felállni, ha valaki egy „én még sosem” játékban bedobja, hogy „én még sosem használtam színarany WC-t”. 

Másnap reggel a természettudományi múzeumban kezdtünk. Itt is szelektálnunk kellett, mivel a múzeum méretei miatt itt is könnyen el lehet tölteni egy egész napot. Végül úgy döntöttünk, hogy dínócsontokat, előembereket és meteoritokat fogunk nézni. Egy-egy hatalmas T-rex és egy apatosaurus meglehetősen jó állapotban megmaradt csontvázai mellett nemrég egy titanosaurusszal is bővült a kínálat egy évvel ezelőtt. Az utóbbi olyan hatalmas, hogy egyetlen terembe sem fért be, a fejét már az ajtón kívül kell keresni. Akit érdekelnek az őslények, rengeteg más dínó maradvány is ki van állítva, jó sokáig el lehet nézelődni közöttük.

                                   

A meteorit teremben pedig több tonnás meteoritokat lehet megnézni… és meg is tapogatni. Mindegyik mellett ott áll a története: mikor és hol keveredett a földre. Igazán földöntúli élmény.

Egy new york-i látogatás nem lehet teljes a Brooklyn-híd megtekintése nélkül. Bár a Szex és New York-ból tudjuk, hogy a híd túloldala már “vidék” és “nincs ott semmi” azért mégiscsak átballagtunk rajta. Visszafelé pedig sikerült otthoni kollégákba is belebotlani – erre mondják, hogy kicsi a világ, nem? A hídon egyébként biciklisként nem szívesen közlekednénk, a turisták ugyanis nem tartják tiszteletben a biciklisávot – akárcsak itthon.

A Szabadság-szobor meglátogatása sem maradhatott ki – nem is a szobor látványa miatt, hanem a hajózás élményéért. Mivel a City pass csomagban benne volt a látogatás, elmentünk megnézni a fémhölgyet. Hát, nem mondanám, hogy nagy élmény… lehet, hogy a koronába feljutó embereknek más a véleményük, de sajnos mi nem foglaltuk le a helyünket tizenkét évvel előre, így esélyünk sem volt feljutni. Mindemelett élőben sokkal kisebb, mint a képeken. Az én csajom zöldben szerintem sokkan jobban mutat, mint a szobor, nem? (Ráadásul nincs olyan tüskés hangulatban sem...)

Az Ellis island pedig egyáltalán nem érdekelt minket, így ki se szálltunk ott. Ez a kapuja volt az Amerikába bevándorlóknak. Helyette sétáltunk még egyet a sziget csúcsánál a Battery parkban, hazamentünk, megfürödtünk majd kimetróztunk JFK-re hogy felszállhassunk a Norwegian légitársaság New York – Koppenhága járatára. De a hazatérésünk már egy másik történet...

New York-ot mindenkinek ajánljuk egy látogatásra. Bár Melborurne-t és Sydney-t nem körözi le a listánkon (és Budapestet sem), sokkal élhetőbb nagyváros, mint hittük. 

Gourmet fesztivál 2017

Bár még az utolsó (new york-i) kalandok hiányoznak a blogról, egy rövid gasztro-poszt erejéig ugorjunk előre az időben a mai napra - hátha van közületek, aki épp holnap szeretne a Gourmet-fesztiválra látogatni és még nem tudja, mit egyen. Mi minden évben ki szoktunk jönni, és most az időjárás is végre támogatta ezt a projektet. Kicsit le is égett az orrunk meg Ábelnek a haja(helye), de ez sem vette el a fesztivál kellemes ízét. 

Belépés után első utunk régi nagy kedvencünkhöz, a soproni Erhardt étterem pultjához vezetett. A fiúk minden évben komolyan veszik a fesztivál tematikáját (idén a mangalica és az eper volt a "téma") és egy csavarral alakítanak egyet egy-egy megszokott magyar ételen. Két éve a rakott krumplit konkrétan úgy értelmezték újra, hogy egy pohárban a friss chipset neked kellett összerázni az uborkás tejföllel. Most épp kovászolt spárgával dobták fel a mangalica brassóit, ami kifejezetten jól sikerült - és szép nagy adagot is kaptunk a pénzünkért. Ha kettőt-kettőt ebből ettünk volna fejenként, tuti jóllakottan gurulunk haza innen - ehelyett azonban feleztünk minden adagot, hogy minél több féle ételt kóstolhassunk. A kovászolt spárga pont olyan, amilyennek elképzeljük - a savanykás-csípős íze feldobta a brassóit. Egyedül a krumpli lett kicsit túláztatott a szafttól, de ez is megbocsájtható. Reméljük, egyszer eljutunk Sopronban is hozzájuk - az elmúlt években meggyőztek itt minket, hogy érdemes.

A mádi Gusteau "mangalicanyelv, barna vaj, tejföl, savanyított eper" főétele a nevével fogott meg minket, és rögtön rácsaptunk. Bár borsodiként nem lakunk messze az étteremtől, a relatíve magas árai miatt egyelőre mindig inkább az Anyukám Mondta felé húzott a szívünk (és a pénztárcánk), ha jót akartunk enni. Itt nem volt drága a fogás (így nem volt nyafogás), az ízvilág pedig meggyőző volt, a mangalica nyelv jól harmonizált az összetevőkkel, a savanyított eper csavart egyet az összképen. Zsana számára a fesztivál legjobb tányérja lett. Ábelnek egyedül a tejföl lógott ki egy picit a képből, kellemesen elsimította a zamatokat, de ízében nem volt benne semmi különleges. Ettől függetlenül finom volt a tál, nem ellenkezne, ha újra elé rakná valaki.

Wang mester régi nagy kedvencünk, bár évek óta nem látogattunk el hozzá. Most a fesztiválon először találkoztunk a nevével, és baráti árú főételei (1000 Ft itt átlag alattinak mondható, 1300-1500 körül van a legtöbb) miatt adtunk neki egy esélyt. Két kínai szakács mellett egy kínaiul beszélő magyar lány szolgált ki minket a pekingi tésztával, ami az ázsiai útjaink alatt megszokott ízvilágot adta vissza. Aki nem ismeri: Wang ízei messze különböznek bármely olcsó kínai büfé ízeitől - aki nem szereti a "kínait" (ami persze nem az), az is kóstolja meg! A glutamát viszont kicsit most túlzottan érezhető volt. Wang egyébként nem is titkolja ennek a használatát, a főzőtanfolyamán is előkerül - nem szégyen ez, ha kellő mértékkel használjuk. Most kicsit megszaladt... biztos szerelmes volt a szakács..

A "burrata mousse" szavak láttán azonnal megálltunk a Pomo D'Oro pultjánál. Bár itt egy laza előételről van szó, ami nemigen passzolt a már elfogyasztott nehezebb fogások sorába, mégsem akartuk kihagyni kedvenc sajtunkat. Olaszban imádjuk, de itthon csak a Metro-ban sikerül néhanapján beszerezni ezt a friss, kellemesen lágy ízű ámde igen romlandó sajtot. Gianniék most mousse-t csináltak belőle, és tavaszi zöldségekkel és paradicsomszósszal tálalták. Remek kombináció, simulós ízek - de aki ezt eszi, könyörgünk, ezzel kezdje a menüt (ne úgy, mint mi)! Már a fele elfogyott, mire Wang tésztája végre nem nyomta el a szánkban a burrata ízét.

A Rosenstein csapata is minden évben meglep minket, most is ki akartunk próbálni valamit tőlük. A kacsamell teriyaki lett a befutó - és egyben Ábel számára a fesztivál legjobb fogása is. A hajszálvékony kacsamell buggyantott tojást és tápióka-chipset kapott a tetejére, majd egy kellemesen pikáns teriyaki-szósszal lett nyakonöntve némi szezámmaggal. Szemnek-szájnak remek fogás - bár meglehetősen kis adag volt sajnos, dupla adagja sem lett volna annyi kalória, mint az Erhardt brassóija. Jóllakáshoz nem ajánlott.

A szomszéd bódéból lecsóillat csapta meg az orrunkat, és fél év magyarkonyha-elvonás után azonnal ráugrottunk. A Vendéglő a KisBíróhoz természetesen Bíró Lajoshoz méltóan variált egyet a magyar konyhán - és Bíró Lajoshoz méltóan ázsiai beütéssel. A lecsó kókusztejes ízesítést kapott és pastrami feltéttel érkezett - némi friss kókusz-szelettel a tetején. Nem rossz, nem rossz... de Lajos bácsi ennél jobban is elkápráztatott már minket.

Mivel már kezdtünk jóllakni, csak pár fogásra maradt hely a bendőnkben. A gyöngyösi Bori Mami étterem felhozatala duplán megfogott minket - amit sorban állás közben az egyik alkalmazott rábeszélőkéje is megtámogatott. Először egy hurka "szeletet" fogyasztottunk Szent Jakab-kagylóval a tetején és savanyított eperrel és fenyőrügyes mustárral. Az utóbbi kettő ütős párosítás volt, megnézném egy jó magyar munkásember arcát a hentesnél, amikor megkérdik tőle, hogy "koviubi és Globus... vagy savanyú eper és fenyőrügyes mustár lesz?". Mi ezek után biztos, hogy az utóbbit kérnénk. A kagyló a hurka tetején szerintem nem annyira illett a képbe mint amennyire jól hangzott - a mangalica markáns ízei mellett annyi esélye volt, mintha a két élő állatot engedtük volna egymás ellen.

A Bori Mami "desszertje" viszont nagyon ütősre sikeredett: a sztapacskát kevés sóval készítették, tejszínes szószt kapott a tetejére, epret kísérőnek - és ami a legjobb: pörccel összesütött csokoládé morzsákat. Míg Zsana sorban állt a hurkáért, ösztönösen csipegettem pár szemet a csokimorzsából - és enyhe szalonnaízt éreztem benne, ami meglepő és ütős volt. Az ilyen pillanatok azok, amiért szeretünk ide járni minden évben! Mert kinek jutna eszébe szalonnát tenni a csokiba? Hát, ezek után pl. nekünk...

Levezetésképpen a Desszert.neked pultjánál választottunk két szimpatikus sütit. Egy sós karamell kellemesen levezette ízlelőbimbóinkon az eddigi kavalkádot, a fehércsokis kecskesajtos eper mousse pedig egy szép édes, de nem gejl lezárása volt a kóstolóknak. Az utóbbiban sajnos fagyott maradt az epervelő - de ennyi baki belefért. Továbbra is úgy gondoljuk, hogy a legfinomabb süteményeket a budapesti cukrászdák sorában náluk találjuk. Persze ha Vácra bicajozunk, a Desszertszalon sem marad ki soha.

A fesztivál olcsónak nem nevezhető, ketten együtt belépővel kb. 20 ezer forintot szoktunk összesen költeni. Ugyanakkor ennyit egy jobb budapesti étteremben is könnyű megenni, itt viszont sok olyan vidéki étterem kosztját is meg tudjuk kóstolni (Erhardt, Bori Mami, Gusteau), ahova még nem jutottunk el. A belépőhöz egyébként jár egy jó minőségű Spiegelau borospohár, egy ingyenes étel az Electrolux standnál (ami most idén először nem volt túl extra ízvilágú), fél deci mádi furmint kóstoló (közepes kategóriának mondanám) és egy likőr kóstoló a Márton és Lányai pálinkás pultnál. Az utóbbi 1.5 centnek volt hirdetve a kuponon, ehhez képest az alábbi mennyiséget kaptam. Tudom, hogy "ingyenes", de mégis ciki... pláne, hogy finom volt és lecsúszott volna több is.

Összességében azt mondhatjuk, hogy idén is érdemes kilátogatni annak, aki szereti a csúcsgasztronómiát és ki szeretné próbálni több étterem fogásait is egyetlen Gault Milleau 13-15 pontos vacsora áráért.

Aki pedig nem szereti az ilyen felvágós flancolást, annak jó szívvel ajánljuk esti vacsoránkat. Remekül átmelegített hotdog zsömlében érkezett a roppanós finomság. Külön kiemelendő, hogy négyféle feltétből is lehetett választani - és mindez kettőnknek picivel 500Ft feletti áron üdítővel együtt - igaz, ehhez IKEA kártya kell. Persze ez már nem a Millenáris, hanem az Örs vezér tere.