New York, New York....

Sok nagyvárosban jártunk már, de New York-ot semmiképp sem hagytuk volna ki. Ez a metropoliszok non plusz ultrája, a nagyvárosi életérzés ihletője. És ha már New York, akkor Manhattan – ez a 20km hosszú sziget a központja a városnak. Próbáltunk tehát ide szállást foglalni, hogy ne kelljen hosszú ideig utazni a látnivalókhoz. Ugyanakkor szállodák szóba sem kerülhettek a budgetünkből (legalábbis olyan nem, ahol nem panaszkodtak csótányokra vagy ágyi poloskára a kommentelők), helyette airbnb fronton keresgéltünk, míg végül alig maroknyi szóba jöhető szállás maradt csak. Ezek közül messze kiemelkedett ár/érték arányban egy szoba a Central Park északkeleti csücskénél – Harlemben. 

Persze a mai Harlem már nem ugyanaz, mint egykor (ahogy otthon is tapasztalhatjuk, hogy a nyócker sem ugyanaz mint egykor), az airbnb vendégek a környéket is jóra értékelték, így bevállaltuk ezt a szállást. Egy brazil családnál kaptunk egy külön szobát, az ötvenes Rose és a huszonéves fia laknak együtt – miközben a vendégszobát kiadják utazóknak, hogy kevesebb legyen a lakbér. Rose rögtön megnyugtatott minket, hogy éjszaka sincs félnivalónk a környéken, ő pincérnőként dolgozik, évek óta sokszor jár haza egyedül éjszaka de még soha semmi nem történt vele. Kicsit szokatlan volt ugyan, hogy szinte csak feketékkel volt tele a környék, de hamar megszoktuk. Alig három perc sétára volt két metróvonal is, így legalább a közlekedéssel nem volt probléma.

Első reggel rögtön a Ground Zero-hoz vezetett az utunk. Az egykori World Trade Center ikertornyok helyén két négyzet alakú „vízesés” áll, amely pontosan követi az egykori épületek alapzatát. A fekete keretben minden áldozat neve szerepel kivágva, és minden nap friss virágot tesznek az aktuális születésnapos áldozatok nevének betűi közé. Az ember itt szembesül igazán azzal, milyen hatalmas is volt ez a két torony – már alapzatában is. Nem messze pedig az új One World trade center tövében megtapasztalhatjuk milyen magas is lehetett az épület. (Itt egyébként eszünkbe jutott, hogy pár napja a még sokkal nagyobb El Capitan tövében álltunk és hasonlóképp bámultuk a függőleges falat.)

Az egykori ikertornyok alagsorában egy-egy múzeum lett kiépítve. A keretet az eredeti alapzat adja – körben és belül pedig az emléktárgyak sora. Ezek egy része az épülethez kapcsolódó érdekesség: látható egy megmaradt lépcsőszakasz (amelyen sokan kimenekültek), meggörbült acélgerendák a becsapódás helyszínéről vagy az egyedüli épen maradt ablaküveg amely túlélte az épület összeomlását.

A kiállítás másik fele már olyan tárgyak sora, amelyek hétköznapinak indultak de jelentős szerepet kaptak a tragikus napon. Tűzoltóautók, amelyek a romok alatt rekedtek. Cipők, amelyekben az áldozatok több ezer lépcsőfokon keresztül menekültek meg. A United 93 utasának hitelkártyája és karórája, ami a becsapódáskor állt meg. A repülőgépek darabjai. Még a WTC-vel szomszédos ruhaüzlet teljes készletét is megmentették érintetlenül – a ruhák az árcédulák mellett mementóként őrzik a hatalmas port ami a több ezer tonnás monstrumok összeomlásakor rájuk rakódott. Mintha Pompeiibe kerülne az ember: itt is hétköznapi tárgyak konzerválják egy hétköznapinak indult nap emlékét, amelyet a kiállítás szervezői remek időkapszulába zártak.

A kiállítás persze informatív is azoknak, akik esetleg nem ismerik a történetet: percről percre mesélik el az eseményeket, eredeti videók és hangfelvételek mutatják be mi hogyan történt. Külön sokkoló a kiállítás végén szemtől szemben állni az áldozatokkal, akiknek a fényképei több falat töltenek meg.

A kiállítás után a Wall street felé vettük az irányt – ha már bankárok vagyunk/voltunk, nem hagyhattuk ki. A New York FED épületére véletlenül bukkantunk rá (laikusok kedvéért ez az amerikai jegybank - a hely, ahol minden megszületett döntés megmozgatja a világgazdaságot) – bár néhány éve egy FED ülésen részt is vettem, mint az eggyel lejjebbi fénykép is bizonyítja:

A Wall streetre érve csalódottan vettük tudomásul, hogy a tőzsdeépületen kívül a nagyobb bankok épületei már messze nem a Wall streeten vannak, egyedül a Chase és a Deutsche Bank székházára bukkantunk rá. Na meg a Trump buildingre. Úgy látszik már minden tróger beteheti a Wall streetre a lábát... (természetesen magunkra gondoltam, kedves amerikai hírszerzés!)

Hiába kerestük a híres bika szobrot is... ami pár utcával messzebb a Bowling Green sarkán található – és alig látszik a turisták hordáitól. Mint legyek egy friss tehénlepényt, úgy borítják be a szobrot a látogatók hadai, mindenki fel akart rá mászni és/vagy selfizni vele. Legalább annyira kiábrándító volt, mint a brüsszeli pisilő kisfiú, ami egy nagyobb gyerekbaba méretű, többnyire semmi nem látszik belőle a ráaggatott aktuális öltözék miatt és tíz méter vastag embertömeg veszi körbe. Az "ügyesebbek" a hátsójánél fényképezkednek - nehogy már ne legyen közös kép vele. 

A Rockefeller torony volt a következő állomás. A tetejébe szerettünk volna feljutni, de délután ötkor már este 21:40-es belépőt akartak adni nekünk - amin jót nevettünk, és otthagytuk őket. Túl sok magas épület van ebben a városban ahhoz, hogy ennyit várjunk rá. Inkább megnéztük a híres karácsonyfa helyét (ez az, ahol Kevint megtalálja az anyukája a "Reszkessetek betörők 2"-ben) és a jégpályát az épület mögött. Húsvét lévén pedig egy hatalmas forgó nyulat is találtunk a pálya mellett, ami emlékeztetett rá, hogy hamarosan újra láthatjuk a mi kis rágcsálónkat otthon.

Másnap korán reggel az Empire State Buildingben kezdtük a napot. A világ egykori legmagasabb épülete modernnek nemigen nevezhető – bár sorban állás közben hatalmas monitorokon hirdetik hogy milyen sok energiát spóroltak meg az ablakok és az izzók cseréjével. A szocreál hangulatú márványok nyomasztó hangulatot árasztanak, mintha az Andrássy út 60-ban járna az ember a Rákosi-éra csúcsán. 

A tetőről persze szép a kilátás és körbe is lehet járni akár ablakok mögött, akár a szabad teraszon szeretné ezt megtenni az ember. 

Mi itt szembesültünk azzal, hogy nem is olyan messze egy másik épület is van, amiről sosem hallottunk még, de magasabb mint az Empire State (az utolsó képen a legmagasabb). Némi guglizás után kiderült, hogy ez a Park Avenue 432 New York második legnagyobb épülete (a One World Trade Center után) és a világ legmagasabb lakóépülete. Potom 2 milliárd forintért épp lehet benne venni egy két hálószobás lakást is, ha valakit érdekel…

A jegyünkkel a látogatás napján este is vissza lehetett jönni még egyszer, így reggel és este is megnézhettük a manhattani panorámát. 

A reggeli toronyház-látogatás után a híres vasalóházat is megkerestük, majd a Soho-ban, Little Italy-ben és Chinatownban is mászkáltunk egy kicsit. Ez utóbbi három igen hangulatos, nemigen érzi az ember hogy New York belvárosában van. Azért Zsana egy rövid időre eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha épp Carrie Bradshaw-ként sétálhatna végig Soho utcáin egy jó kis Manolo Blahnik cipellőben a kényelmes sportcipője helyett :). 
New York amúgy nem olyan, mint amilyennek elképzeltük: bár magasak a házak, mégsem fullad meg az ember – ellentétben Szingapúr belvárosával. Szélesek az utcák, nagyok a terek, méretesek a parkok és relatíve sok a zöld is.

Délután egy kis kultúrára neveztünk be, a Metropolitan Múzeumot vettük célba. A múzeum hatalmas, emberi léptékkel szinte bejárhatatlan. Elképesztő méretű műgyűjteménye van minden földrészről és minden korszakból. Mi elsősorban a 19-20 századi gyűjteményt céloztuk meg, már ezzel is eltöltöttünk két órát. Sajnos e tekintetben nem volt túl erős a kollekció, messze elmarad az európai gyűjteményektől. A sétatávra található Guggenheim viszont pozitív csalódás volt. Már az épület maga megér egy látogatást. A névadó műgyűjtő remek kollekciót szedett össze, amit az alapítvány kezelői azóta is bővítenek. A gyűjtemény szinte kizárólag XX. századi, néhány kortárssal fűszerezve.

Az egyik WC mellett a szokásosnál hosszabb sor állt, és egy múzeumi dolgozó engedte be az embereket – minden látogató után betekintve az ajtó mögé. Hamar kiderült, hogy valójában itt a kiállítás egyik darabja látható, Maurizio Cattelan „America” c. darabja. A műtárgy egy valódi 18 karátos arany WC, amely a szokásos célra használható, kipróbálható. A művész célja az volt, hogy az emberek 1%-a számára elérhető luxust bárki megtapasztalhassa. Valódi élmény volt… mostantól szégyenszemre kénytelenek leszünk felállni, ha valaki egy „én még sosem” játékban bedobja, hogy „én még sosem használtam színarany WC-t”. 

Másnap reggel a természettudományi múzeumban kezdtünk. Itt is szelektálnunk kellett, mivel a múzeum méretei miatt itt is könnyen el lehet tölteni egy egész napot. Végül úgy döntöttünk, hogy dínócsontokat, előembereket és meteoritokat fogunk nézni. Egy-egy hatalmas T-rex és egy apatosaurus meglehetősen jó állapotban megmaradt csontvázai mellett nemrég egy titanosaurusszal is bővült a kínálat egy évvel ezelőtt. Az utóbbi olyan hatalmas, hogy egyetlen terembe sem fért be, a fejét már az ajtón kívül kell keresni. Akit érdekelnek az őslények, rengeteg más dínó maradvány is ki van állítva, jó sokáig el lehet nézelődni közöttük.

                                   

A meteorit teremben pedig több tonnás meteoritokat lehet megnézni… és meg is tapogatni. Mindegyik mellett ott áll a története: mikor és hol keveredett a földre. Igazán földöntúli élmény.

Egy new york-i látogatás nem lehet teljes a Brooklyn-híd megtekintése nélkül. Bár a Szex és New York-ból tudjuk, hogy a híd túloldala már “vidék” és “nincs ott semmi” azért mégiscsak átballagtunk rajta. Visszafelé pedig sikerült otthoni kollégákba is belebotlani – erre mondják, hogy kicsi a világ, nem? A hídon egyébként biciklisként nem szívesen közlekednénk, a turisták ugyanis nem tartják tiszteletben a biciklisávot – akárcsak itthon.

A Szabadság-szobor meglátogatása sem maradhatott ki – nem is a szobor látványa miatt, hanem a hajózás élményéért. Mivel a City pass csomagban benne volt a látogatás, elmentünk megnézni a fémhölgyet. Hát, nem mondanám, hogy nagy élmény… lehet, hogy a koronába feljutó embereknek más a véleményük, de sajnos mi nem foglaltuk le a helyünket tizenkét évvel előre, így esélyünk sem volt feljutni. Mindemelett élőben sokkal kisebb, mint a képeken. Az én csajom zöldben szerintem sokkan jobban mutat, mint a szobor, nem? (Ráadásul nincs olyan tüskés hangulatban sem...)

Az Ellis island pedig egyáltalán nem érdekelt minket, így ki se szálltunk ott. Ez a kapuja volt az Amerikába bevándorlóknak. Helyette sétáltunk még egyet a sziget csúcsánál a Battery parkban, hazamentünk, megfürödtünk majd kimetróztunk JFK-re hogy felszállhassunk a Norwegian légitársaság New York – Koppenhága járatára. De a hazatérésünk már egy másik történet...

New York-ot mindenkinek ajánljuk egy látogatásra. Bár Melborurne-t és Sydney-t nem körözi le a listánkon (és Budapestet sem), sokkal élhetőbb nagyváros, mint hittük.