Luang Prabang - a béke szigete

"Laos - simply beautiful" hirdeti a hivatalos reklámszöveg, és nagyjából ez a mi véleményünk is tíznapos kalandozás után. Luang Prabangba sötétedés után érkeztünk, és elsőre nem szerettünk bele a városba. A szokásos "ázsiai kisváros" környezet fogadott minket alig öt perc sétára a központtól: széles koszos utca, jellegtelen beton- és kőházak, utcai kisboltok a szokásos "mindenből egyféle van, kivéve amire szükséged van mert az nincs" választékkal. Nem is értettük még ekkor, hogy miért lett az EGÉSZ város az UNESCO világörökség része, hiszen ilyen negyedet minden nagyobb városban lehet találni. Aztán amikor másnap reggeli után felkerekedtünk megnézni a belvárost, kezdte felfedni magát Luang Prabang szépsége.

A belváros egy kb 2-3 km hosszú "félszigeten" fekszik, egyik oldalról a sárosbarna Mekong, a másikról a kék vizű Nam Khan veszi körbe és a két folyó a félsziget csúcsánál folyik össze. Ezen a területen hosszában mindössze három utca van, amelyeket a klasszikus francia koloniális stílusban építettek: fából/kőből készült alapok, többnyire fa emelet, kizárólag fa tető, klasszikus tornác. Otthon a "bájos" jelzővel illetnénk egyetlen ilyen épületet is - itt pedig százával sorakoznak egymás mellett. A házak mellett pedig megszámlálhatatlan pagoga van szétszórva a városban, amik stílusukban nagyon eltérnek a vietnámban megszokottól, így érdekes látnivaló volt. A házakban sok helyen éttermek/kávézók/üzletek vannak, és látszik hogy a egész város a turizmusból él. Minden sarkon pénzváltó, utazási iroda hirdeti magát, de valahogy nem tudja elvenni a város varázsát. Az egyedüli hátrány, hogy a fő utcán és környékén elképesztően elszaladtak az árak. Míg ötszáz méter sétányira kb 6-700 forintból eszel egy főételt és 350-ért mellé egy 6dl sört olyan helyen, ami csak helyiekkel van tele, de a tripadvisoron 4,5-es értékelésű - addig a belvárosban simán elkérnek 1500 Ft-ot egy tapasért, 2000 Ft-ot egy pizzáért vagy ugyanennyit egy helyi ételért is, mindezek mellé pedig dupla annyi a sör és budapesti árú a koktél. Nem véletlen, hogy a főutcán csak turistákat látni az éttermekben/bárokban. Emiatt a fő utcát csak sétálásra, nézelődésre vettük igénybe, két kivételt leszámítva. Egyszer egy étterembe tévedtünk be kipróbálni egy helyi specialitást (orlam) ami az egész utazás legborzalmasabb gasztoélménye lett.

Másrészt viszont rögtön felkeltette az érdeklődésünket a helyi IKON bár, aminek tulajdonosa és pultosa egy magyar lány, Erzsi (helyben Lisa néven ismerik). Két este is betévedtünk ide. Erzsi nagyon stílusosan összeválogatott berendezéssel adja meg a bár alaphangulatát, amiben fali aktszobor, Unikomos plakát és kettévágott Martens bakancs is megtalálható. Emellett remek saját koktélok is várják a betérő turistát, és Erzsi mindenkinek igyekszik kedvében járni akár a nemzetiségéhez passzoló zenével, akár egy tányér ingyen mogyoróval... nekünk még ajándék házi szilvapálinka is jutott egy nappal karácsony előtt, hogy ne hiányozzanak annyira az otthon ízei. 

Luang Prabang turista nevezetességei közül az egyiket sajnos annyira elkorcsosították, hogy inkább szánalmas mintsem érdekes. A helyi buddhista szerzetesek minden reggel napfelkeltekor körbejárnak a főutcán alamizsnáért - ez egy több évszázados hagyomány. Persze a turisták ezt szeretnék megnézni, még rosszabb: részt venni benne - a helyiek meg pénzt szagolnak a dologban. Emiatt hajnalban aprócska műanyag székekkel van végigültetve a fő utca, az utca közepén a helyiek árulják a rizs mellett a mindenféle szutyok csomagolt élelmiszert jó drágán - amit a turisták megvesznek és a kisszékekre ülve bedobálnak a szerzetesek szatyrába. (Egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány helyi lakos adott alamizsnát.) A rizst persze kézzel adagolják a turisták hogy minden szerzetesnek jusson, golyócskákká gyúrva és így dobják be a szatyorba a zacskós kekszek mellé. Nos, kíváncsi vagyok hogy a szerzetesek tényleg azt a rizst eszik-e amit előtte száz turista ki tudja mennyire tiszta kézzel dobott rá a poros zacskókra, illetve mi lesz a sorsa magának a zacskós szemétkajának. Mindenesetre az út mellett kosarak állnak amikbe a szerzetesek kidobják az ételek egy részét (ez elvileg a szegényeknek megy). Kb annyira autentikus ez így, mintha nálunk az ázsiai turisták járnának körbe locsolkodni húsvétkor, miközben azt sem tudják mit is ünneplünk. Jó példája mindenesetre annak, hogy mennyire el tud rontani egy szép és nemes hagyományt ha a turistákat is beengedik. 

Kellemesebb hagyomány viszont az éjszakai piac: este 6-7 és 10 óra között a főutca első szakaszán rakodják ki az árut, és viszonylag autentikus, máshol Ázsiában nemigen látott nadrágokat, ingeket, kalapokat és mindenféle dísztárgyakat lehet venni. Ezekről persze nem mindig tudni, hogy mi kézműves termék és mi a kínai tucattermék - de aki sokat utazott Ázsiában az megismeri, hogy mi az ami mindenhol van és mi az ami csak itt. Mi két hippi nadrággal és egy kalappal gazdagítottuk a ruhatárunkat - a könnyű vászon nadrág volt még hiánycikk a listánkon. (Műszálas túranadrág melegben nem a legjobb.) Zsana pedig 1-2 ékszert is beszerzett magának, mondván annak legalább nincs súlya.

A városból kiindulva alapvetően háromféle programot lehet csinálni: hajókázni a Mekongon, elmenni a vízesések egyikéhez vagy barlangokhoz, illetve elefánt farmot látogatni. Az elsőt azért lőttük ki, mert Vietnamban már hajóztunk a Mekongon, és hát valljuk be annyira nem is szép ez a folyó. Az elefánt látogatásra kétféle verzió létezik: a relatíve olcsó (30-50 USD/fő) amiről kissé alaposabb utánajárás után kiderül, hogy alapvetően állatkínzás. Az elefántokat láncra verik hogy ne mozoghassanak szabadon, keretet tesznek a hátukra az "elephant riding"-hoz ami a gerincüket bántja, illetve lehet velük együtt fürdeni -amit meg annyira nem élveznek mint a turisták. A második verzió az "igazi" rezervátum, ahol tényleg gondját viselik az állatoknak - ide viszont 150-200 USD egy program, és még egy hetes önkénteskedésért is az önkéntesnek kell fizetnie 500 (!) dollárt. No, ezek már olyan tételek amiket nem akartunk erre szánni, így az elefánt nézés is kimaradt.

A vízesések közül a szebbiket, a Kuang Si-t tátogattuk meg, és ez tényleg megérte a látogatást. Az egész olyan mint egy tündérmese. A vízesés alján több lépcsőben türkizkék színű medencék és teraszok alakultak ki, amiben fürdeni is lehet(ett volna, ha nincs éppen 18 fok). Bátrabb turisták ugyan bemerészkedtek a vízbe, de mi inkább felmásztunk a vízesés tetejéhez, ahonnan pazar kilátás tárult elénk az egész völgyre. A vízesés mindenesetre sokkal szebb volt, mint két éve Semuc Champey Guatemanában, ahova tízórás utazás után érkeztünk meg, de egy hatalmas éjjeli eső miatt a türkizkék vízteraszok helyett csak dühöngő sárcunamit sikerült megtekinteni.