2016. december 16., péntek

Siem Reap - War Remnants Museum és Kitchen of Hope

Kambodzsába érkezve Siem Reap-ben első teljes napunkat a város felfedezésével töltöttük. A maps.me térképén szemünkbe ötlött, hogy alig másfél kilométerre tőlünk van egy "War remnants" múzeum. Mivel a hasonló nevű vietnámi elég érdekes volt, úgy döntöttünk elsétálunk megnézni. 
A legrövidebb útvonal a folyó mellett vezetett, és - mint kiderült - a helyi szegénynegyed mellett is. Bádogtetős faházak sorai álltak a poros út mellett, de az utazók leírásaiból tudtuk hogy nincs félnivalónk - ez mégsem a budapesti Kálvária tér. Az itteniek nagyon jól tudják, hogy a turizmus mennyi pénzt hoz a városiaknak - senki nem meri megkockáztatni, hogy egy incidens miatt visszaessen az Angkorba látogatók száma. A poros út mellett sok kisgyereket láttunk, akik hihetetlenül boldogok annak ellenére, hogy semmijük sincs. Fociznak a papucsukkal, botokat dobálnak - és teli szájjal mosolyognak a külföldi turistára, köszönnek, integetnek, valamint mindegyikük pacsit akar kapni tőlünk. Az eddigi úti tapasztalataink közül mindenképp meg kell említeni a kambodzsai gyerekeket. A magyarokhoz képest sanyarú sorsuk ellenére életvidámak, pozitívak - mindenkinek például kellene szolgálniuk, akik szomorú arccal utaznak reggelente munkába a pesti villamoson!

A múzeumhoz érve egy épületet kerestünk, de helyette csak egy kerítést találtunk néhány faviskóval. Egy fatáblán kézzel festett felirat hirdette, hogy jó helyen járunk. A pénztárnál egy mankós hölgy adott nekünk jegyet, majd egy félkarú kambodzsai férfi jött hozzánk körbevezetni. Tum gyerekkorában vesztette el a karját. Egy barátja taposóaknát talált, azt hitte játék, és felrobbant a kezében. Altatószer híján alkohollal kábították el, amikor levágták a karját. A Pol-Pot-féle vörös khmer hatalom idején taposóaknák millióit telepítették az országba (1 USD/ darab), amiből hétmilliót még a mai napig nem hatástalanítottak. Ott hevernek a mezőkön, a házak közelében, ahol a gyerekek játszanak - és évtizedek után is ugyanolyan halálosak, mint egykor. 
A múzeumban végignézhettük az összes fegyvert amivel az amerikaiak és a khmerek harcoltak, és kézbe vehettünk hatástalanított aknát is. 


Ezt nem volt nehéz beszerezniük: a múzeum területe néhány éve még egy gazdátlan aknamező volt. A kerítés mellett egyes részeken ott is hagytak néhányat memento gyanánt.



Holttestek is előkerültek "természetesen" az aknamentesítés közben: a vörös khmer hatalom óvatos becslések szerint is másfél-kétmillió embert pusztított el Kambodzsában - a lakossák közel 20%-át. A golyó drága volt, emiatt a kivégzéseket olcsóbb módokon hajtották végre. Aki ellenállt, azt egy tarkóra mért erős ütéssel végezték ki többnyire. Az udvaron látni lehet egy fém konténert is, amiben több ember lelte halálát - Tum szerint néhány ott dolgozó ma is emberi hangokat hall a közelében. A konténerbe étlen-szomjan zárták az embereket a tűző napon - az itteni 30-35 fokos (árnyékban) melegben nem lehetett sokáig bírni odabent.


A holttesteket az utak mellett temették el, kókuszpálmát ültetve feléjük. Thum szerint minden nagyra nőtt kókuszpálma tövében két ember fekszik. A múzeum bőségesen mutat fényképeket az 1975-79 közötti véres évekről, amikor Phnom Phen-t és a nagyobb városokat gyakorlatilag kiürítették, mindenkit vidékre "költöztettek", az értelmiséget kivégezték (értelmiséginek számított, akinek szemüvege volt vagy beszélt idegen nyelvet) és az emberek magántulajdona legfeljebb egy kanál és egy tányér lehetett. Pol Pot egyébként a Sorbonne-on tanult, tehát nem számított műveletlen embernek - kár, hogy nem magával kezdte az értelmiségiek kivégzését. Az eszme egy olyan társadalom volt, ahol mindenki a mezőgazdaságban dolgozik, hektáronként három tonna rizst termelnek (egynél tovább nem jutottak) és ezt exportálva szereznek be minen mást. A szerelem önzésnek számított, ezért a helyi hivatalok jelölték ki, hogy ki kivel házasodhat. A külföld két év után kezdte elhinni a menekültek beszámolóit, de Vietnám és Kína még bízott benne, hogy sikerül a befolyásuk alá hajtani Pol Pot-ot. Négy évnek kellett eltelnie, amíg Vietnam bevonult Kambodzsába, és megdöntötte a vörös khmer uralmat. A tettesek azonban békésen élhettek tovább néhány vissza nem foglalt területen, maga Pol Pot is a kilencvenes évek végén halt meg. 2006-ban néhány vörös khmert felelősségre vontak ugyan, de ez édeskevés. Kambodzsában az emberek ma is úgy élnek egymás mellett, hogy talán a szomszéd utcában lakó férfi ölte meg a családjukat. Mégis sokkal boldogabbak, mint otthon a "jobbikos a szomszédom - nem beszélek vele" magyarok. 

A múzeum bejárása után Tum bemutatott egy nyugati önkéntesüknek, Simonnak. Simon hivatalos fotós, és felkarolta a múzeum céljait. Megismertük Suon-t is, aki a múzeum szellemi atyja: őt gyerekkorában (14 évesen) vörös khmer katonának kényszerítették és tizennégy évig állt a rossz oldalon. Fél lábát elveszítette egy taposóaknára lépve. Most ezt a múzeumot egyfajta vezeklésként csinálja. Aki Siem Reap-be látogat, az Angkor meglátogatása mellett mindenképp szánjon egy órát a War Remnants Museum megtekintésére - az Angkor felé vezető úton, a jegyellenőrzés után rögtön jobbra. A belépő 6 USD/fő, amiből támogatják és alkalmazzák a taposóaknától sérült embereket. Tum például tuktuk-sofőr szeretett volna lenni (sokan ebből élnek itt), de a fél karja miatt a rendőrök nem engedik vezetni.

A múzeum weboldala a bemutatkozó videóval (támogatás egyenlőre online nem lehetséges, de említettem Simonnak hogy jó lenne): http://warrmc.com

Közben kiderült, hogy a helyszín egy másik önkéntes programnak is helyet ad. A "Kitchen of Hope Cambodia" keretében a helyi szegénynegyed gyerekeinek főznek ételt hetente háromszor. Az itteni fiatalok sajnos sokszor csak rizst kapnak otthon, nem is igen tudják hogyan kell mást enni. Megkínáltak bennünket azzal az étellel is, amit ők is és a gyekerer is esznek. A vega zöldségragu igen ízletes volt, kifejezetten finom. A zöldségeket maguk próbálják termeszteni a múzeum területén, ezeket meg is néztük. Addig viszont, amíg a hely nem lesz önellátó, adományokból élnek. A múzeum mindössze napi három láogatót vonz egyelőre (ebből mi voltunk kettő), az adománygyűjtő oldaluk pedig egyelőre alig pár száz dollárt tudott összegyűjteni. Ha valakinek tetszik a kezdeményezés, az alábbi oldalon adományozhat nekik - garantáljuk, hogy jó helyre kerül:

https://givealittle.co.nz/cause/kitchenofhope

A képen balról a második Simon, a hölgy kék felsőben, Sue a Kitchen of Hope kezdeményezője, Zsana mellett Suon (az egykori vörös khmer katona), jobb szélen pedig Tum, aki körbevezetett minket.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése