India after eight..

Indiába érkezve "single entry" vízumot kaptunk, bár utólag átgondolva kérhettünk volna "single entry for a lifetime" verziót is, talán az nem került volna olyan sokba. Ez az ország olyan, mint az After Eight csoki: biztos van egy kisebbség, akinek ízlik - de nekünk felfordult tőle a gyomrunk. Aki Indiát a Gettómilliomos és a Mennyország gyermekei című filmekből ismeri, azt ki kell ábrándítsuk: ezek a filmek a nyugati nézők számára emészthető, retusált Indiát mutatják be, nem a valóságot. Ha Magyarországon bárki panaszkodik, hogy rossz helyre született, mert nem úgy él mint a németek vagy a svájciak, annak javaslom hogy jöjjön el ide, és garantáltan megváltozik a világképe. Nem, nem arról van szó, hogy nem bírjuk nézni a nyomort és a szegénységet - ezzel találkoztunk Guatemalában is. Amit nem bírtunk, az az emberi méltóságból kivetkőzött nyomor - ami nem biztos, hogy pénz kérdése.
Indiát nem véletlenül vettük ilyen rövidre a programban: több ismerősünk is azt mondta aki itt járt, hogy soha többé nem akar visszajönni. Hozzá kell tennünk: mi csak Agrát és Delhinek egy részét láttuk, az ország többi részéről nem tudunk nyilatkozni. Mindenesetre amit láttunk, azok után mi sem szeretnénk ide visszajönni még egyszer.

Delhiben a reptérről a pályaudvarra érkezni olyan, mint egy James Bond film. "Ne bízz senkiben. Senki nem az, akinek látszik. Mindenki ügynök, aki át akar verni." Ezt írta a wikitravel, és ezzel a tudattal érkeztünk meg a híres New Delhi pályaudvarra. A napi küldetés: vonatjegyet venni Agrába és eljutni oda még ma este. Itt szembesültünk azzal a hibával, hogy indiai tartózkodásunk időpontjának a Diwalit, azaz az ő "karácsonyukat" szemeltük ki. A pályaudvaron emiatt a szokásos egymillió ember helyett ötmillió akart eljutni a családjához, és elképesztő volt a tömeg. Mi a külföldi turistáknak fenntartott jegyirodát akartuk megkeresni, amikor odalépett egy fehér inges fószer (aki pár perce még a tömeget terelgette) és megkérdezte mit keresünk. Válaszunkra közölte, hogy a jegyiroda itt lenne, de az épületet épp felújítják (tényleg volt építkezés) és a Diwali tömeg miatt nem fogunk tudni itt jegyet venni, így menjünk el a közeli hivatalos turista központba és ott vegyük meg. A tuktukban ülve kezdett leesni, hogy mintha olvastam volna ilyen átverésről, amikor a külföldieket egy hivatalosnak tűnő jegyirodába küldik és ott többszörös áron sózzák el nekik a jegyet. Az irodához érve (lepukkant utca még lepukkantabb Delhi Travel Agency feliratú irodája) vált számunkra bizonyossá, hogy minket csúnyán át akarnak verni. A tuktukossal visszavitettük magunkat a pályaudvarra (aki az odafele 30 rúpia után a visszaútra már 200-at akart kérni - gondolom  így elesett az átverés jutalékától), majd átváltottunk James Bond üzemmódba: TÉNYLEG ne bízz senkiben! Végül sikerült önerőből megtalálni a jegyirodát, ahol egy segítőkész bürokrata (v.ö: Zootropolisz lajhára), egy DOS alapú fekete-fehér VGA monitor és egy mátrixnyomtató segítségével kézbe vehettük a vonatjegyet. A vonat maga egyébként nem volt gáz, bár felsőbb osztályt vettünk, a kelet-magyarországi gyorsvonatok színvonalát simán verte.

Agrában a szoba elfoglalásakor egy gyíkot találtunk bent, de a recepciós megnyugtatott hogy nem bánt, csak a szúnyogokat eszi meg - sőt, volt olyan vendég aki kifejezetten kérte, hogy vigyen még a szobájába. Sajnos a miénket én elüldöztem, így éjszaka tényleg csíptek is a szúnyogok. Az is hamar leesett, hogy a "call reception for hot water" nem arra értendő, ha teát akarsz inni, hanem ha zuhanyozni szeretnél. De mindezekért három dolog kárpótolt: a recepciós simán feketén leváltotta a dollárunkat rúpiára teljesen jó marzzsal (saleses kollégáim kedvéért: kb. D1 és D2 között félúton), másrészt volt egy étterem a tetőn (és így nem kellett kimozdulni a gettóba este), harmadrészt - és ezért foglaltuk ezt a szállást - a tetőről látszott a Taj Mahal kb 500 méter messze.

Másnap hajnalban keltünk, és némi sorbanállás után (külön sor van a külföldieknek, ami nem csoda lévén hússzor annyi a belépő mint a helyieknek) beléphettünk a kapun. A Taj Mahal nem olyan, mint amilyennek elképzeled... hanem sokkal szebb. Hiába a hatalmas tömeg, hiába a kopottas kerti medencék: ez az épület annyira magával ragadó, hogy mégiscsak megérte eljönni ide. Csak leültünk az épület mellett és bámultuk fáradt de örömteli szemekkel: ez tényleg a világ legszebb épülete.

A nap további részét önkéntes karanténban töltöttük a szálláson és annak éttermében. Egy zsenge kísérletet tettünk keresni egy szupermarketet hogy valami hideget együnk vacsorára mert azt kívánta a gyomrunk, de lehetetlen küldetés volt.
Másnap reggel indultunk vissza Delhibe. A vonatunk röpke két és fél órát késett, amit élvezetesen töltöttünk el az agrai vasútállomás várótermében (jobb, mint a Keleti... de tényleg).
A négyórás vonatút alatt világosban nézhettük meg mindazt, amit két nappal korábban nem láttunk a vonatból. Nyomornegyedek sorai egymás után, gyerekek és felnőttek végzik a dolgukat a vonatsíneken a házuktól tíz méterre, tehenek legelnek a szemétben, patkányok mászkálnak mindenfelé, stb... közben azon járt az eszem, hogy milyen szerencsés is bárki, aki Magyarországon született. Fanyalgó pofával mennek az emberek nap mint nap melóba a légkodicionált BKV járműveken, és azon gondolkoznak unottan hogy milyen rosszul is élnek ők. Aha, persze... 

(alább már a "szalonképesebb" képeket mutatom)

Delhiben másnap kísérletet tettünk egy kellemes nap eltöltésére. Mivel eleget tuktukoztunk már az elmúlt két napon, úgy döntöttünk hogy gyalog megyünk el a vörös erődig - végülis csak két kilométer. Nos, az első probléma, hogy Indiában nincs járda, az úton kell menni. Második probléma, hogy Te ott másodrendű közlekedő vagy: az úttest az autók mellett a motorok, a tuktukok és a riksák terepe. Ha ő dudál és Te nem mész odébb, neked jön. A Te hibád. Mindeközben figyelj oda, hogy kerüld ki a sz*rt és a patkányokat, ne lépj bele a földből kiálló fémdarabokba. 

A Masjed templomhoz érve örültünk, hogy végre elértük az első célpontot. Itt egy csávó mutatta, hogy le kell venni a cipőnket. Nos, ez volt az a pillanat amikor úgy döntöttünk: nem megyünk be. Lelki szemeink előtt már láttuk, ahogy a reklámból ismert Ásóka gurka harcos hadosztálya mászik be a körmünk alá, és egy hétig se lett volna elég cuppogni egy Canestennel töltött gumicsizmában ahhoz, hogy mindezt elpusztítsa. (Lehet nem véletlen, hogy volt egy Hotel Ashoka az utcánkban?) Így hát a vörös erőd felé vettük az irányt, itt szerencsére senki nem pályázott a cipőnkre. Hát... őszintén szólva kihagyható lett volna ez is, nem volt egy nagy szám. 

A legvicessebb az volt, hogy nekik mi voltunk a turistalátványosság, többen is odajöttek hozzánk fotózkodni.

Utána még tettünk egy kísérletet eljutni egy templomig - metróval, mert a wikitravel szerint az a kulturált közlekedés ebben a városban. Nos, a Szigeten egy Prodigy koncert első tíz sorában depresszív magányt érzel ahhoz képest, ami itt a metrón fogad. Kapaszkodni nem kell, akkor is állva maradsz a végállomásig, ha netán elájulnál. Mikor megkönnyebbülten leszálltunk a metróról, hogy ezt is túléltük, a templomnál ezres tömeg állt sorban a ruhatárnál leadni a táskáját, mobilját, fényképezőjét (ezeket nem lehet bevinni), és persze a felirat szerint mindezekért nem is vállalnak felelősséget. Vessetek ránk követ, de ekkor már se sorban állni, se több százezernyi értéket otthagyni nem volt kedvünk, és még lehet hogy itt is le kellett volna venni a cipőt... így inkább hazamentünk, ettünk egyet egy Subway-ben (Malajziában bevállalósak voltunk street food-ból, de az itteniekhez nem volt kedvünk, ráadásul alkohol sem volt nálunk) és lefeküdtünk aludni. Köszönjük, ennyi elég volt.

Aki most azt gondolja, hogy fanyalgó úrigyerekek vagyunk, annak azért eláruljuk: sokfelé jártunk már a világban, aludtunk mi már csótányokkal teli szálláson, ütöttem már agyon túraszandállal skorpiót a zuhanyfüggönyön és WC papír gurigányi pókot is. Ehhez képest azonban India sooookkkal mélyebben van. Guatemalában úgy szegények az emberek, hogy megőrzik a méltóságukat és emberi mivoltukat. Itt nem. Nekünk ehhez nincs kedvünk még egyszer.

Köszönjük az élményt, Taj Mahal - goodbye India, namaste Nepál!