Hanoi - a működő szocialimus fővárosa

Vietnamba érkezni számomra (Ábel) váratlanul kellemes meglepetést jelentett. Bevallom, nemigen készültem fel az országból, annyit tudtam róla hogy innen van a phó, a vietnami papucs meg a balzsam ami a fejfájás és a szúnyogcsípés enyhítése mellett melett az "orrodatistisztíccsa". Slussz. A felkészülést Zsanára hagytam, aki a térdműtéte meg a felmondása miatt sokkal több időt töltött otthon az út előtt, így sokkal nagyobb részt vett ki az egész út szervezéséből. Én azt hittem, hogy szocialista propaganda mellett a bakonybéli kisbolt hétvégi választékára kell számítanom a boltokban (aki még nem járt arra: kenyér, zsemle, hús, vaj nincsen), de annyit már tudtam, hogy a street food fővárosába érkezem. No de a kajákról majd egy külön posztban írunk, hogy az olvasótábor egyik felét ne untassuk halálra vele.

Vietnam nem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Nyugati üzletek tömkelege, olyan márkák amik Magyarországon sincsenek jelen - persze közös vállalatként, hogy Vietnam is profitáljon bőven a kapitalisták beengedéséből. Az embert semmi nem emlékeztetné a nem működő magyar szocialista múltra, ha nem lennének a kommunista párt hetvenedik évfordulóját és az ötéves tervet ünneplő plakátok, az ötágú csillagos középületek, stb.

Azok a falfestmények, amelyek itthon már rég lekoptak az épületek faláról (bár én legszívesebben az ötvenhatos lövésnyomokkal együtt védetté nyilvánítanám) azok itt teljes színükben pompáznak. Néni-bácsi sarlókalapáccsal, stb. Ugyanakkor Vietnám okosan észrevette 1986-ban, hogy összeomlott a klasszikus szocializmus az állami tulajdon mindenkori működésképtelensége miatt (egyszer talán Magyarországon is rájövünk, hogy az állami tulajdonú cég az sosem működik jól), és Kínához hasonlóan nyitott kifelé. Ugyanakkor vicces, amikor Marx és Ho Si Minh portréja köszön rád egy Gucci vagy Patek Phillipe üzlet kirakata mellett. Szegény Ho apó biztos forogna a sírjában, ha látná.. lehet nem véletlen, hogy a mauzóleumából (ahol a végakarata ellenére "vietnami balzsamban", lenini módra kiállítva fekszik) évente több hetes karbantartásra viszik. Sajnos mi erről nem tudtunk, így csak kívülről sikerült megnézni ezt a klasszikus szocreál mauzóleumot, helyette megnézhettük Ho Si Minh egykori rezidenciáját (perzse csak üveg mögül, bemenni nem lehet) és annak kertjét.

Hanoiba amúgy egy ötórás repülőút, egy hétórás reptéri várakozás és egy újabb háromórás második repülés után érkeztünk meg. Az Airasia volt olyan jó fej, hogy legalább ingyen bemehettünk a Lounge-ukba, ha már miattuk lett hét óra a kettőből - mivel az első járatot néhány hete áttették korábbra. Ágy persze a lounge-ban sem volt, így eléggé kómásan érkeztünk meg Hanoi szállásunkra, de éreztünk még erőt magunkban egy gyors városnézéshez. Első körben nyolcmillió dongtól fosztottuk meg a Citibank ATM-jét (ő ad ki egyszerre legtöbbet itt... ez kb 90.000 Ft amúgy), és kezdtünk szembesülni vele hogy nem lesz egyszerű az élet ennyi nullával. A szocializmus elméletében hivatalosan nem létező (valójában 10% körüli) infláció ugyanis a dong értékét is megtépte, az árakat sok helyen már ezresben írják ki vagy egyszerűen csak "k"-val rövidítik. Hogy zavarja a képet, sokan dollárban mondják az árakat a külföldieknek. (Szegény Vietnamiak itt is azt hiszik, hogy az amerikai valuta az értékállóság mintaképe. Ezt a hibát már egyszer elkövette a világ, Nixon ki is használta.) Első reggel félkómásan sikerült is 1700 Ft-ot adni egy utcai sütiárusnak, mert még nem szoktuk meg az átszámítást. Ő persze nagyon megköszönte a zsét... utóbb jöttünk rá hogy másfél dollárt szeretett volna kérni 150.000 dong helyett... az utóbbit meg én 180 Ft-nak számoltam 1800 helyett. Sebaj, jó lecke volt nekünk, két hülye bankár tanuljon már meg számolni... pláne ha az egyikük (Ábel) egy évtizeden át főleg deviza váltással foglalkozott. Aki átveri, az simán megérdemli.

Hanoi élményeink közül említésre méltó a vízi-bábszínház (vagy vízi bábszínház, nem ismerem az új helyesírást..). Erre a repülőúttól álmosan fizettünk be, de élveztük minden pillanatát :). A színpad szélén élőben játszottak  zenészek, középen pedig egy vízzel kb derékig elárasztott színpadon egy nádparaván mögül mozgatták víz alatti botokkal a bábokat. Bár a zene és a szöveg vietnamiul ment, nem volt nehezebb követni a sztorit mint szlovákul nézni a a Bob és Bobeket, és minden korosztály jól érezte közben magát.

Másik nagy élményünk a Hoa Lo börtön volt. A börtönépületet a francia gyarmati időkben építették, és most amolyan "terror háza"-ként mutatja be, hogy miként kínozták a rabokat (a kulturált "fransziák", ugye... ilyenkor jön rá az ember hogy a történelmet mindig a győztesek írják), de ennek ellenére milyen gyorsan terjedt a szocialista propaganda, és a rabok az életük árán is terjesztették Marx és Lenin műveit. Bár nekem kicsit nehéz elképzelni, hogy miközben százan laknak egy cellában, nyáron sorsot húznak hogy ki alszik az ajtónál (hogy kapjon levegőt), télen meg egymás hátához bújva alszanak, (hogy ne hűljenek ki)... de napközben békés irodalmi körökben cserélnek eszmét a tőke és a munka értékéről.

Az is meglepő, hogy a vitenami háború idején a lelőtt amerikai pilóták (köztük John McCain szenátor, volt elnökjelölt, akinek a pilótaruhája is ki van állítva) olyan jó körülmények között éltek itt, hogy kosárlabdázgattak és pulykát sütöttek karácsonyra... de biztos így volt. Annyi bizonyos, hogy az amcsik bőven követtek el emberség elleni bűnöket Hanoi bombázásakor is... de Guantanamo óta tudjuk, hogy ez mit sem változott azóta sem. Na, de majd Trump biztosan tesz érte...

A börtön után kikapcsolódásként megtekintettük még a Temple of Literature nevű iskolát/parkot is, ahol rengeteg diák fényképezkedett, kicsit szalagavató/diplomaosztó jellege volt a dolognak de nem jöttünk rá végülis miben vettünk részt. Mindenesetre érdekes volt látni a kis buddhista oltárokat, amiken csokival/sütivel/üdítővel és cigivel áldoznak az istenüknek.

Hanoi nem büzskélkedhet túl sok turista látnivalóval... de enni megéri idejönni. Már aki kapható az ilyesmire.

Az ételekről hamarosan külön poszt következik :)