Pokharában jártunk... Annapurnát láttunk

Katmanduban viszonylag korlátozott esélye van az embernek a Himaláját közelebbről megtekinteni, ezért nem volt kétséges, hogy több napra itthagyjuk a fővárost. Az útikönyvek egyöntetűen Pokharát adják második számú látnivalónak. A két település között lehet akár repülni is, de mi a jóval olcsóbb és kalandosabb buszozást választottuk. Röpke nyolc óra, három pisiszünet és a térképeken vastag piros vonallal jelölt kavicsos földutak után érkeztünk meg Pokharába. Az út amúgy bőven szolgál látnivalóval, más lehetősége az egyszeri utazónak nincs is: olvasni, internetezni stb az eszementen rázós úton nem is lehet, és akinek veseköve van az garantáltan kirázódik az út végéig.

A város egy tóparton fekszik, az Annapurna tövében, és szintén igaz rá a katmandui megállapítás: igazi hippi- és túraparadicsom. A közlekedés viszont sokkal békésebb, por sincs, és bár nincsenek történelmi épületek, mégiscsak hangulatosabb a fővárosnál. Mintha egy végtelenített "Fishing on Orfű" fesztiválba csöppenne a szerencsés erre látogató, csak a koncertek maradtak el valahol.

Egy napot pihiztünk a városban, csónakáztunk a tavon - és közben kerestünk egy olyan túrát, ami Zsana hat hónapja műtött, kissé még fájós térdével is teljesíthető. Végül a házigazdánk segítségét kértük: olyan túrát keresünk ami három napos és gyönyörű kilátásunk lesz a hegyekre. Végül egy rövidke útvonalat ajánlott, de hegyi vezetőt is szeretett volna adni mellé, biznisz ami biznisz! Mi azonban sokalltuk a napi 50 (majd 40) dolláros árat azért, hogy valaki megmutassa azt az utat amit a Locus offline térképe pontosan jelez. (Külön köszönet Harkányi Árpinak ezért a tippért is.)

Indulásképpen Phedi faluba buszoztunk, majd elindultunk felfelé az 500 m-es szintemelkedőn. A túrautat kőből épült lépcsők jelentették, igazából lehetetlen lett volna eltévedni, a térképen csak annyit néztünk hogy mennyi szint van még hátra. Ebédidőben már meg is érkeztünk a szállásunkra Dhampusban, ahol 500 rúpiáért (=1300 Ft) találtunk is szállást saját fürdővel (igaz, meleg víz nem volt de ezt akkor még nem tudtuk) és kilátással a Macchapucchréra. Itt úgy is döntöttünk hogy megállunk, nem kell nekünk többet menni ma. Elég szép ez ahhoz, hogy elhesszeljünk egy napig...

Kempingpalackon főzött tészta ebédünk elfogyasztása után egy közeli dombra sétáltunk el hintázni és bámulni a hegyeket, ahol is helyi fiatalokba botlottunk. Először étellel kínáltak, aztán üdítővel, végül vodkasprite-tal. Bár kevesen beszéltek közülük jól angolul, annyit megtudtunk, hogy valami ifjúsági klub ők, és az összegyűlt pénzből utaztak ide több városból kirándulni. A közös főzőcske mellett hangfalat is hoztak, és a vodka is megtette a hatását: nemsokára mindenképpen nepáli zenére szerettek volna látni minket bulizni - ami meg is történt.

A közös táncolás teli hassal és vodkával azért kicsit fárasztó volt a 30 fokos napsütésben, de hamarosan indulniuk kellett haza, így vége szakadt a mulatságnak. Persze mindenki akart velünk egy közös fotót, aminek eleget is tettünk. Igen mi vagyunk az a két kis fehér folt a képen, pedig már szépen le is vagyunk barnulva :-) Ők elindultak haza, mi pedig kisebb pihenő után végigfotóztuk a naplementét a szállásunk tetejéről és a nappal együtt mi is nyugovóra tértünk. (Mi mást is csinálhat az ember egy hegyi faluban, 10-15 fokos szobában sötétedés után....)

Másnap reggel a napfelkeltét néztük végig, majd reggel tovább indultunk az Australian Camp nevű táborhelyre. Ide is elég hamar, délelőtt 11-kor odaértünk, de annyira lenyűgöző volt a hegyek látványa, hogy megintcsak nem akartunk továbbmenni.

Rövid kirándulást tettünk Pothanába ami az Annapurna alaptábor felé vezető út következő állomása, de túraengedély hiányában innen már vissza kellett fordulni. Sajnos közben az idő is borúsra fordult, a hegyek eltűntek, mi pedig megfontoltuk hogy esetleg mégis lemegyünk ma a hegyről. Végül amellett döntöttünk, hogy nem... itt maradunk. A hűvös este és éjszaka után azonban bebizonyosodott, hogy jó döntést hoztunk: egy a tegnapinál is gyönyörűbb, felhőmentes napfelkelte várt minket. Bár előző nap jött a hír, hogy Trump nyert, megnyugtatott a tudat, hogy a nap mégis felkelt, így nincs sok okunk aggódni...

Szóval így esett meg, hogy oxigénpalack nélkül két nap alatt megmásztunk egy 2000 méteres (az több mint 6000 láb!) hegyet. Erőss Zsolt biztos büszkén tekintett le ránk a Kancsendzöngáról... vagy még magasabbról. A napfelkelte, egy kis tea, a reggeli müzli és egy kávé elfogyasztása után (hiába, ha sok gáz maradt a túrapalackban, habzsidőzsi van) indultunk el hazafelé. Néhány száz méter ereszkedés után délben már Pokharába értünk, ahol egy kellemes tóparti sétával és sörözéssel töltöttük a délutánt. Ez utóbbi itt nagy luxus: egy sör annyiba kerül mint egy ebéd két főre, de mivel az elmúlt napokban nemigen volt mit költeni, úgy gondoltuk dőzsölünk egy kicsit. Jólesett a 10 fok körüli éjszakában fűtetlen szálláson eltöltött alvás után melegedni a 30 fokos napsütésben egy sör mellett... és erősítette az Orfű-feelinget is.

Másnap aztán még egy kellemes meglepetésben volt részünk: a Facebookon ránk írt (a korábban számunkra ismeretlen) István, hogy épp Pokharába tart és ha van kedvünk dumáljunk egyet. Mivel egymáson kívül élőszóban Maszkat óta nem dumáltunk magyarul senkivel, kaptunk az alkalmon és egy kellemeset beszélgettünk egy sör, két mojitó és egy tóparti naplemente mellett. 

István segítségével az utolsó napon sikerült végre egy normális szupermarketet is találni, így este végre főtt kaja helyett sajtos kenyeret ettünk paradicsommal. Higyjétek el, mennyei volt! (Itt jegyezném meg: egy hónapja nem ettünk felvágottat, vajas-szalámis/parizeres kifliről álmodunk, aki ilyet eszik gondoljon ránk :(

U.I: Shazam barátunk segítségével megfejtettük a "Nepálban mindenhol szóló zene" rejtélyét. Aki itt szeretné érezni magát, ezt halgassa