Gázos kalandok Új-Zéland északi szigetén

Az Új-Zélandra látogatók között mindig nagy vita van azon, hogy az északi vagy a déli sziget-e a szebb. Mi először két-két hetet szántunk mindkettőre, de a déli sziget annyira magával ragadott, hogy végül tíz nap jutott csak északra. A legtöbb turista egyébként északra repül Aucklandba, majd dél felé közlekedik... végül visszarepül Aucklandbe és onnan megy haza. (Ez okozza például, hogy az összes autó relocation délről északra haladó útvonalra szól. Javasoljuk tehát, hogy aki spórolni akar, az Aucklandból repüljön először délre, és onnan induljon el kocsival észak felé. Garantáljuk, hogy lesz jó áron relocation, és sokszor a komp is ingyenes és egy teli tank benzin is ajándék... cserébe korlátozott időre, one-way fee nélkül juthatsz autóhoz.) 

A Picton-Wellington kompút egy bő három órás program amit sokan "csodálatos hajóút"-nak írnak le, de egy Milford Sound hajókázás után mi a "semmi különös" kategóriába soroltuk be. Az első egy órában látni néhány szép sziklát és dombot, de utána már annyit sem. Lehet ugyan nézelődni a fedélzeten, ha valakinek az a fétise, hogy 50km/h szélben tépeti a haját (már akinek van, ugye), de mi egy-két fotó után inkább a szélvédett és koszos üveg mögül néztünk ki a fejünkből és/vagy olvasgattunk.

Wellingtonban csak egy napos gyors városnézésre volt időnk, amit egy heves zápor szakított félbe. Bemenekültünk hát a Te Papa múzemba, ami egyszerre művészeti, kulturális és tudományos kiállítást is rejt. A számunkra legérdekesebb része a természeti katasztrófákkal foglalkozó rész volt. Itt például van egy "földrengés-szimulátor" is, ahol egy bútorokkal berendezett kis faházban állva élhetsz át egy 5.5 erősségű rengést, miközben videón nézheted egy korábbi katasztrófa felvételeit. Bár én laktam úgy a Ferencieken, hogy alattam járt a metró és minden alkalommal belekoccantak a vitrinben a pálinkáspoharak... de az kismiska volt ehhez képest. Átérzi az ember, hogy egy erősebb rengésnél gyakorlatilag lehetetlen a földön járni is - ahogy az egyik pasi mondta a videón "mintha remegő zselén járnál"

A múzeum legnagyobb látványossága egy óriás tintahal, ami egy átlátszó üvegkoporsóban fekszik. Szerintünk nagyon bizarr látvány, egy kicsit talán ijesztő is. Mellette videón mutatják be a korántsem egyszerű tartósítás menetét, ami egy tudóscsapatot jó hosszú időre lekötött. 

Külön terem volt a múzeumban azoknak a bevándorlóknak (gyk: "migránsoknak"), akik Új-Zélandon találtak új otthonra. Bemutatták az ő történetüket, ki miért jött el otthonról, és mivel segítette az új-zélandi kulturális diverzitást (!). (Nna, otthon ilyen kiállítás nem lesz még egy darabig, az biztos - nem mintha bárki nálunk akarna most letelepedni.) 

Wellingtonban sikeresen találtunk egyetlen autókölcsönzőt (Apex) aki nem számított fel plusz pár tízezer forintot azért, ha Aucklandben tesszük le az autót. Így hát kicsit drágábban ugyan, de a relocation kettő napja helyett öt nap állt a rendelkezésünkre, hogy a két város közötti részt bejárjuk. Az első megállónk a Tongariro nemzeti park volt, ahol egy oda-vissza tizennyolc kilométeres túrával néztük meg a Taranaki vízesést és az alsó és felső Tama tavakat - miközben egy hamisítatlan új-zélandi élővilágú útvonalon kaptattunk végig. A táj teljesen egyedi, sehol máshol nem láttuk még ilyet, és pont emiatt állítólag sokszor felbukkan a Gyűrűk Ura moziverziójában (ami egyébként privát és természetesen kritizálható véleményünk szerintünk nézhetetlenül rossz film, nem tudtuk megnézni egyszer sem pedig többször is nekifogtunk. Egy biztos: valamikor abban a hatórás jelenetben mutatják, amikor éppen mennek a szereplők valahonnan valahova...). 

A Tongariro túra után másnap Taupo mellett először a Huka vízesést néztük meg (hatalmas vízáramú türkizkék vízesés). Na ez már izgalmasabb, mint a Gyűrűk Ura, és biztos magával ragadóbb is - legalábbis ha beleesik az ember. 

Ezután találkoztunk először az északi sziget különlegességével, az élénk geotermikus aktivitással. Taupo mellett egy kis farmon egy "termál séta" nevű kalandra fizettün be. Ez abból állt, hogy kaptunk egy lézeres hőmérőt meg egy térképet és bejártuk a farm mögötti pár hektáros területet. A hegyoldal úgy nézett ki, mintha egy frissen eloltott tűz után füstölögne még: a talpad alatti sziklarepedéseken áramlik fel a sokszor 70-80 fokos gőz. 

A farmon pedig mindenféle állattal találkozhattunk, lámák, nyuszik, bárányok legeltek. Utóbbi Új-Zélandon nem számít ritkaságnak, azt hallottuk, hogy az egy főre jutó bárányok száma hét.

Innen kb egy órás vezetésre található az északi sziget legismertebb látnivalója, a Wai-o-tapu (Rotorua néven is emlegetik, bár ettől kicsit távolabb van). A földanya itt biztosan jó sok chilis babot evett ebédre, mert forró és nem kevéssé kénes gázokkal örvendezteti meg a helyieket. Pestiesen szólva az egész terület masszív fingszagban úszik, amit a ruhád is beszív magába és néhány napig gyanakodva néz majd rád mindenki a boltban sorban állás közben - már ha nem Rotoruában szállsz meg, ahol minden és mindenki ugyanolyan büdös. (Egy ismerősünk, István mesélte, hogy amikor erre jártak, szendvicsebéddel készültek... de sehol nem tudták megenni, olyan fingszag volt mindenhol.) Mindezek ellenére érdemes megnézni a helyet, ritkán látni ugyanis olyan szépet mint például a Champagne pool. Van itt mindenféle szín a festékpalettáról, az egyik tó zöld, a másik sárga, van amit nem is tudtunk lefotózni, mert a fényképező pasztell színre korrigálta a hihetetlen neonsárga színét, hogy ezt nem hiszi el, ilyen szín nincs.

Ha már így is úgy is kénszagú leszel, érdemes rádobni a tűzre egy adag kerozint és fokozni az örömöket. Nem messze a főútról letérve egy földúton található ugyanis a Kerosene Creek forrás, ahol a földből feltörő kénes meleg vízben fürdeni is lehet. Vagy mindenkit elüldöztek a szagok, vagy azért nem volt tömve turistákkal, mert hasonló meleg vizes forrásokkal ellentétben ezt a helyet nem hirdetik és a főút mentén is csak aprócska tábla jelöli. Néhány helyi és pár tájékozottabb turista jött csak ide megmártózni az erdei patakban. Mi itteni magyarok ajánlása révén bukkantunk rá. Számíts rá ugyanakkor, hogy egy vödör Coccolino maci és két lavór Lenor virágszirom-kivonat sem lesz képes eltüntetni utána a fürdőruciból a kellemetlen illatokat. (De a bőröd legalább szép selymes ámbár büdös lesz tőle.) Aki azt hiszi, hogy az otthoni gyógyfürdőkben már tapasztalt hasonlót, ki kell ábrándítsam: azokból ehhez képest húsvéti kölnit lehetne palackozni. 

Eredeti elképzelésünk szerint az északi szigeten meglátogattuk volna kocsival Weber városát. Hogy miért, azt senki nem találná ki közületek, hiszen nincs ott semmi érdekesség vagy látnivaló. Ugyanakkor a kisváros központja pontosan a Föld ellentétes oldalán helyezkedik el a madridi Atocha pályaudvarhoz képest, ahol közel egy évvel ezelőtt jártunk. (És persze nem is gondoltuk volna, hogy egy év múlva pont a túloldalon leszünk.) A Föld ilyen ellentétpontjait "antipode"-nak hívják, és mivel a szárazföld zöme az északi féltekére esik, és amúgy is rengeteg a lakatlan rész, így viszonylag ritka, hogy település van mind a két oldalon. Sajnos Wellington felől ez túl nagy kitérő lett volna, és úgy döntöttünk, hogy nem ér meg az élmény egy több órás vezetést és több száz kilométeret.

Helyette viszont letöltöttünk egy alkalmazást, ami kiszámolta, hogy éppen milyen messze vagyunk otthonról - tudni szerettük volna, mikor indulunk már el "hazafelé". Christchurchben ez 17.830 km-t mutatott, de sejtettük, hogy leszünk még messzebb is. Végül Whakatane városában egy kilátóponton 17.936 km-ig sikerült feltornászni a számlálót. (A kb. 40.000 km-es egyenlítőnek ez ugye kicsivel kevesebb csak, mint a fele... Magyarország antipode-ja sajnos az óceánban van.) A sejtelmes köd és a "világvégi" kerítés persze tálcán kínálta a lehetőséget ehhez a hangulatos fotóhoz, amit már a Facebookon láthattatok:

Az északi szigeten a szerencse sajnos ellenünk fordult. Először Taurangán volt pechünk. A két szállásadónk említette, hogy errefelé sok rája él, így Zsana nagyon ráizgult hogy mindenképp szeretne látni egyet. Kriszti és Peti ezután végigfuvaroztak minket a város összes tengerpartján ahol valaha ráját láttak, de sehol nem volt egy darab sem. Azóta is szomorúak és csalódottak vagyunk, de próbálunk nem gondolni rája. Ehelyett megismerkedtünk a sziget egyik madarával a pukekoval és avokádót szedhettünk a kertjükben. (Mi sem tudtuk mi fán terem az avokádó.... nos, ilyenen.)

Utána pedig a Coromandel félszigetet terveztük meglátogatni. Reggel a kocsiban már fél füllel elkaptunk egy időjárásjelentést, de akkor azt hittük tizenhét ("seventeen") milliméter eső fog esni aznap... ami nem kevés, de egy jó esőálló szerkóban (nejlon :)) még elviselhető. Aztán amikor az utat sem láttuk az autóból miközben a hegyi szerpentinen kaptattunk órák óta, hamar kiderült, hogy az bizony hetven ("seventy") milliméter lesz. (A modern kor gyermekeinek zárójelben megjegyzem: az accuweather Új-Zélandon teljesen megbízhatatlan, szegény megboldogult Aigner Szilárd álmából felkeltve pontosabban megmondta volna a másnapi időjárást Kuala Lumpurban, mint a népszerű mobil applikáció ugyanezt Új-Zélandon.) A Coromandelen így sajnos csak egy melegvizes tengerpartot (Hot Water Beach) néztünk meg, ahol a parton a homokba ásva meleg víz tör fel, és ezekben lehet ücsörögni.

Az erős szél és az eső kedvünket szegte és a bátrabb helyiekkel ellentétben mi nem ragadtunk ásót (a dolgot megkönnyítette, hogy nem is volt), hogy saját gödröt ássunk, hanem megfutamodtunk a Cathedral Cove irányába. Itt megpróbáltunk kiszállni ugyan a kocsiból amikor egy kicsit megpihent az eső, de végül csúnya menekülés lett belőle. Aki járt már a Coromandel félszigeten (ahogy taurangai szállásadónk, Peti felidézte évekkel ezelőtti önmagát: "half island"-en), és szerinte gyönyörű hely, az kérjük hallgassa el örökre. Köszönjük....

Szóval a jelentéktelen, szürke, és említésre sem méltó Coromandel félsziget után késő délután autóztunk be Aucklandbe. Itt gyorsan meg is néztük a város nem kevés vulkánja közül az egyiket. A Mount Eden-en feltűnően sok futóval és bicajossal találkoztunk, akik az esti sport után gyönyörködhettek a városi panorámában és a kialudt vulkán kráterjában velünk együtt.

Esti szállásadónk, Gábor tanácsára másnap Puhoi városát néztük meg. A kis települést egy ide költözött cseh/morva közösség alapította a 19. században, amikor ingyen adtak földet és adómentességet azoknak, akik művelésre alkalmassá teszik a vidéket. A szorgos kis Svejkek aztán egy cuki kis települést húztak fel ide. 

A napunkba ezután még egy nevezetesség, a helyi fekete homokos Piha beach meglátogatása fért bele. Bár a fekete itt inkább sötétszürke volt (igazi fekete homokot csak Szicíliában és később Hawaii-n láttunk eddig), de mindenképp érdekes volt. Sajnos mivel sem kiwik, sem németek nem vagyunk, a fürdést itt sem vállaltuk be a 20 fok alatti vízben.

Utolsó napunkat Aucklandben a Parnell városrészben töltöttük el. A viktoriánus házak között sétálgattunk, kávézgattunk... és szűrtük le az egy hónapos Új Zéland tanulságait. 

Összességében elégedettek voltunk a teljesítményünkkel, bár kétségtelenül baromi fárasztó lett ez a harminc nap. Átlagosan egyetlen napot töltöttünk el egy szálláson, és brutálisan sokat, több mint négyezer kilométert vezettünk összesen. Fiordlandon kissé több időt szívesen lettünk volna még, de máskülönben úgy éreztük, mindent láttunk amit szerettünk volna megnézni. (Aki ide szeretne látogatni, annak szokás szerint külön posztot írunk gyakorlati tanácsokkal.) Mindenesetre ez az az ország, amit nem tudsz egy "elutazom két hét szabira otthonról" módszerrel elég alaposan bejárni. De talán nem is baj... egy hónap után (ahogy egyik szállásadónk megfogalmazta) érzed, hogy a hely kezd behúzni magával, és később már nem ereszt. Mi még szerencsére időben itt tudtuk hagyni ezt a gyönyörű vidéket. Azt mindenesetre meg kell állapítsuk: természeti csodákat ilyen koncentrációban és ilyen egyediséggel nincs még egy ország ami nyújtani tudna. (Legalábbis abból a harmincvalahányból, ahol eddig mi ketten jártunk.)