Tasmánia... Ausztrália távoli szeglete

Tasmánia volt Ausztrália azon része, amit Zsana a leginkább várt. Tudtuk, hogy nagyon más lesz, mint a nagy kontinens. Azt ígérték, hogy a táj inkább hasonlít Új-Zélandra és mivel itt nincsenek hatalmas városok, így főként mezőgazdaságból élnek az emberek. 

Hobartba érkezve volt még két napunk a "workaway" kalandunk előtt, így autót béreltünk és elindultunk Hobarttól észak felé. Itt is szembesültünk az ausztrál hagyománnyal, hogy a "... vagy hasonló" általában eggyel jobb kategóriájú autót jelent. Most a mini kategóriát foglalva lett a "Toyota Yaris vagy hasonló" egy 10 ezer kilométeres gyönyörű sport tuningos Corolla :)

Először Richmond felé vezettünk, és már ekkor feltűnt, hogy nagyon mások itt a fények mint pl. Sydneyben. Mintha egész nap késő nyári délután lenne, minden intenzív meleg sárga érzetet kelt. A növényzet is teljesen más volt.... mintha egy szokatlan hangulatú filmbe csöppentünk volna. Ezután érkeztünk Richmondba, ahol megtekinthettük Ausztrália legidősebb ma is álló hídját. 

A szép kőhíd mellett olyan gyönyörű, gondozott domboldal volt, hogy Zsanának kedve támadt legörögni rajta. Majd Ábelnek is... néha azért ránk törnek ilyen őrültségek. (Mindenesetre sokkal jobb volt, mint a "göröghetek" a McDonaldsban :)) A dombok és folyópart miatt egy kicsit Toscana hangulata volt a helynek, de a növények és állatok emlékeztettek rá, hogy nagyon máshol vagyunk. Este egy piciny városka piciny lakókocsi parkjában szálltunk meg egy full extrás lakókocsiban (ágy, asztal, fűtés, mosogató, hűtő). A bácsi elárulta, hogy húsz éve üzemelnek, de mi vagyunk az első magyar vendégek. 

Másnap északkelet felé indultunk a Freycinet nemzeti park felé. A parkolóba érve wallabyk (kis kenguru) vettek minket körbe, így végre sikerült látni élő példányokat is, Sydney óta először. (Sajnos a halottakból rengeteg van: ezek a jószágok ugyanis éjszaka előszeretettel mászkálnak a főutak mentén és folyamatosan lehet látni őket elütve az út mellett sajnos.) Az itteni Bennett wallabyk annyira megszokták az embereket, hogy meg is lehetett őket simogatni... és csalódottan vették tudomásul, ha nem kaptak kaját a látogatóktól. Mindenesetre az egyik biztos udvarolt a másiknak, mert fél füllel hallottam amint azt énekelgette neki, hogy "if you wallaby my lover....." :)

Egy rövid, de meredek túra után értünk fel a hegy tetejére, megnézni a híres wineglass bay-t. 

Lefelé jövet több wallaby is keresztezte az utunkat és egy újabb ismeretlen lénybe is belefutottunk. Zsana először azt hitte, hogy kacsacsőrű emlős... de egy hangyász sün volt "csak". Vicces kis állat ami az orrával túrta a földet és az avart...később azt is megtudtuk, hogy ez is a csak Ausztráliában honos állatok egyike.

Következő megállónk a Cape Tourville volt, ami látványban messze lenyomta a Wineglass Bay-t... cserébe alig volt turista. Ilyenkor jön rá az ember, hogy a "lonely planet vakság" mennyire létező jelenség: a turisták csak azt nézik meg ami az útikönyvben van, és semmit amiről az nem szól... holott sokkal szebb kincseket lehet találni néha. (Hátrányuk sajnos, hogy ha egyszer elpusztul a Föld, nehéz lesz őket rekonstruálni, mert nem lesz minden szögből japán turisták által készített fotó.)

Kissé északabbra egy Bicheno nevű településre jutottunk, ami először a "blowhole"-jával nyűgözött le minket. (A blowhole olyan sziklahasadék, amin az erős hullámzás gejzírként fújja ki a tengervizet... jó magasra.) Rövid séta után viszont sikerült pingvinekre és fókákra is bukkanni a parthoz közeli szigetekre zoomolva, ami egy ember által nem járható nemzeti park (Governor Island) - nem véletlenül. 

A következő napon a Tasmán félsziget felé fordultunk. Ha valakinek csak az egyikre van ideje, mindenképpen ezt javasjuk: az itteni nemzeti park túlmutat a Freycinet és Bicheno kincsein. Már a bejáratnál pingvinekbe botlottunk, pár méterre pihentek tőlünk. Majd következett a Tessallated pavement: egy természet formálta sziklapart - amiről nezéz elhinni, hogy nem egy egykori épület maradványa, vagy elhagyott kőbánya. 

Utána a Tasman Blowhole ugyan nem volt hajlandó fújtatni nekünk (túl nyugodt volt a víz), de a Tasman Arch és a Devils Kitchen lenyűgöző látványt nyújtottak. Igazából ezek három stációt képviselnek: először a víz kivájja a sziklát egy kis résen (blowhole), aztán kiszélesíti és magasítja (arch) végül beomlik és egy széles kanyon marad csak belőle.

A sok "bay lookout"-ot (öböl kilátó) már kicsit kezdtük is unni ("ha jön még egy bay lookut, megnézhetjük Bélukát" - született meg a mondás), így megörültünk, hogy meg lehetett nézni Port Arthur települését. Illetve meg lehetett volna, de a belépő borsos ára miatt lemondtunk a tervről. (Minek is nézzünk meg egy alig 200 éves várost, amikor Budapesten bárhol lehet idősebb épületeket látni?) Helyette inkább elmentünk a neve alapján jónak ígérkező "remarkable cave"-hez (emlékezetes barlang). Na ez aztán feltette az i-re a pontot: a legszebb "Bélukát" volt mind közül. A barlang pedig egy "arch", amin keresztül gyönyörű kilátás nyílt a tengerre. (Sajnos a fotók ezt a nagy kontraszt miatt nem adják vissza, de képzelj el egy sötét barlangot aminek a végén gyönyörű kék ég és tenger van.) 

A nap végén vettük fel a kapcsolatot workaway szállásadóinkkal, hogy nekikezdjünk a következő kalandunknak. De ez már egy másik poszt lesz hamarosan. Jó éjszakát, búcsúzik a Füles mára... bújjatok Ti is be a jó meleg puha ágyba...

Még néhány kép, hogy szépeket álmodjatok: