2017. február 14., kedd

Tíz nap Sydneyben - tíz nap "otthon"



Sydney-be érkezni három és fél hónap utazás után kicsit olyan volt, mint hazatérni. No nem azért, mert bármennyire is emlékeztetett volna Budapestre, vagy bármelyikünk lakott volna itt, hanem Edina  (Zsana gyerekkori barátnője és egykori szembeszomszédja) lassan egy évtizede él itt, és befogadott minket a lakásába. Így aztán minden olyasmire lehetőségünk nyílt, amire az elmúlt száz napban nem: kimosni a hátizsákjainkat és az összes kényes ruhát (merinói gyapjút inkább csak kézzel mostuk Ázsiában), jó sok élelmiszert bevásárolni és főzni (van hűtő, és nem kell mozgatni a romlandó kaját szállások között), feltölteni a fényképeket és videókat az internetre (wifi-ért Ausztráliában kemény pénzeket gombolnak le a hotelekben - vagy max 100-500 Mb-ot használhatsz naponta). Mindemellett jókat beszélgethettünk magyarul, mert Edina lakótársa, Trisztán is kis hazánk fia. Ők persze nem annyira bánták, hogy esténként egy-egy finom vacsi került eléjük (és elénk is, ha Edina főzött). Közben pedig megvitattuk a magyarországi helyzetet: ki miért költözött el otthonról - vagy éppen miért marad otthon. Tíz nap egy helyen egy világutazó életében nagyon hosszú idő: megtanulod mit melyik szupermarketben lehet kapni, melyik busz merre jár, és ha éjszaka felriadsz álomodból akkor sokkal kevesebb idő kell, hogy eszedbe jusson hol is vagy éppen. Vehetsz nyugodtan 250 grammos vajat (kisebb nincs) mert úgyis elfogy, fél kilós joghurtot (kisebb nincs csak brutál drágán) mert úgyis megeszed, egy üveg bort pedig két estén át is iszogathatsz. Mind olyan luxus, amit nem érthet az, aki nem utazik hónapokig...

Megérkezésünkkor még csak egy hetet terveztünk itt, Trisztán meg is jegyezte, hogy az szerinte sok Sydneyre. Persze egy-egy nap elment a táskák mosásával (szó szerint a "fél világ mocska" volt a hátizsákjainkon), repjegyek foglalásával (Tasmánia, Új Zéland...) így összességében azért bőven elvoltunk tíz napot is unatkozás nélkül. Az első teljes napunk éppen az Ausztrália napra esett, január 26-a nekik olyan, mint nekünk augusztus 20-a... ekkor hajóztak be az első telepesek (fegyencek :)) Sydneybe. Aboriginal szemmel nézve (ausztrál őslakosok) viszont ez az ő elnyomásuk (és az európai betegségek miatti megtizedelődésük) kezdete, így hát nem éppen egy toleráns ünnep. Sebaj. Az ausztrálok ezt úgy ünneplik, hogy nemes egyszerűséggel berúgnak, mint az állat. Mi ezt azért kissé kulturáltabban, kellemes és diszkrét délutáni borozgatással ünnepeltük az erkélyen. Már első este gyönyörködtünk egyet a helyi élővilágban: vadon élő szép színes papagájok röpködnek mindenfelé, este pedig az általunk nemes egyszerűséggel csak "Batman"-nek hívott, 50-70 cm-es, sólyom méretű repülő rókák szálldosnak a belváros egén is.


A környék egyébként kertvárosias hangulatú volt, de közel az egyik fő csomóponthoz (Bondi Junction). Az első napi legnagyobb meglepetést mégis az utca túloldalán levő Cooper-park meglátogatása jelentette. A házakkal teli utcáról az ember megy pár lépcsőt lefelé egy domboldalon, és máris egy olyan patakos-sziklás völgyben találja magát, mintha otthon a Dera-patak völgyébe került volna. Ha valaki ide teleportálódna (Potter- rajongóknak: hoppanálna), biztos beletellne pár percbe amíg észrevenné hogy tulajdonképpen légvonalban ötven méterre már lakott utcák vannak és nem a vadon közepébe pottyant. 




A következő napon elindultunk Dóri kollégám nyomdokain (sydneyjovunk.blog.hu) a Bondi beach felől a partvonal mentén. A Bondi (ejtsd: "bondáj") Ausztrália egyik leghíresebb strandja, kilométernyi hosszan nyúlik végig a part mentén, és szinte mindig tele van emberekkel. A part mellett igényes graffitik sora mutatja, milyen is lenne Budapest ha az önkormányzatok nem preferálnák a csupasz betonkerítéseket a modern művészet helyett. (Lásd még: Filatorigát HÉV megálló környéke, ahol az értelmetlen tagek mellett igazi műalkotások bukkannak fel hónapról hónapra.) A Bondi-tól dél felé haladva több strandot is érint az ember (Tamarama, Bronte, Clovelly, Coogee), miközben csodálhatja a gyönyörű színű vizet és a sziklákat. Érdekes az is, hogy a tengerparti sziklákon a Waverley temető is az útba esik (ideiglenesen át is vezet rajta a gyalogút, mivel egy vihar tavaly megrongálta a parti ösvényt), ahol évszázados sírok nézik a végtelen óceánt. Útközben az ember felkaphat egy jó fish and chipset is ha úgy tartja kedve és étvágya. A mi sétánk a Coogee strandnál ért véget teljes lemerüléssel, innen busszal mentünk hazáig.







Másnap elcsábítottuk Edinát egy kis turistáskodásra. Először a belváros kötelezőivel kezdtük: Town Hall, Queen Victoria Building, stb... majd persze az operaház tövében megállapítottuk, hogy ez az épület igazából nem is olyan szép, mint az ember messziről gondolja. Ezután besétáltunk a szobszédos parkba (Botanic Garden, Woolloomooloo, de szép neve van), ahol egy képben is megtekinthettük az operaházat és a Harbour bridge-et. A félsziget másik oldalán pedig csatahajók mellett sétáltunk vissza a belvárosba.








Útközben művészetéhségünk által vezérelve betértünk az Art Gallery of New South Wales múzeumba (igazából csak pisilni kellett, de ez túl alpárian hangzik), ahol egy remek kortárs kiállítást nézhettünk meg - ausztrál szokás szerint ingyen. Itt is meg kellett állapítsuk, hogy a kortárs művészet nem mindig elborult érthetetlen alkotásokat jelent, hanem ízléses elgondolkodtató műveket is. Valahogy Magyarországon nem ezt érezzük, de aki tud ízléses modern/kortárs kiállítást, cáfoljon meg!



Vasárnap Sydneyben "Sunday funday" van: a helyi tömegközlekedés (beleértve a kompokat is) 500 Ft-os maximum árnál megáll: a további utazások ingyenesek. Mivel a komp meglehetősen drága, így ekkorra időzítettük Manly meglátogatását. A félsziget az öböltől északra fekszik, és gyönyörű tengerpartja mellett egy szép nagy hegyes park és kisvárosias hangulata miatt kedvelt úticél. A parkban sétálva jött ránk az éhség, és egy naptól védett ámde panorámás és pados helyet kerestünk volna magunknak. Elsőre lehetetlennek tűnt, de hamarosan elénk tárult a megfelelő hely - igaz, két félméteres gyík (water dragon) őrizte. Ábel néhány lábmozdulattal elkergette a helyi lakosokat, akik azért szúrós szemmel és nyelvüket nyújtogatva jelezték, hogy a csatát nem tekintik lezártnak. Edina kissé feszélyezve fogyasztotta el a szendvicset, majd hamarosan visszaadtuk a két kis dínónak a területét.




Következő kirándulásunk a Royal National Park volt, ami Sydneytől délre található. A Blue Mountains lett volna a második opció, de Trisztán egyértelműen az elsőt javasolta egy napos kiránduláshoz. Ehhez a praktikum kedvéért autót béreltünk. Először egy kilátópontot (Bungoona) érintettünk, ahonnan meg lehetett csodálni a Hacking folyó nyomvonalát. Ameddig a szem ellát, az mind a nemzeti park területe. Gyalogosan nem is igen lehet bejárni az egészet. 


Egy gyors ebéd után Audley-ból Bundeena-ba vezettünk, ahonnan az útvonalhoz ismét Dóri kollégámtól loptuk a tippet - nem véletlenül, hiszen az ő férje itt élt egy ideig, csak jobban tudja, mint mi. Az ő néhány héttel ezelőtti lábnyomaikat taposva mentünk végig a parton érintve a híres "wedding cake rock"-ot is. Lehet, hogy pár év múlva már nem lesz itt, eléggé ingatag ugyanis. (Ne aggódj, Dóri! Mi sem "risk"-eltük a "life"-unkat egy fotó kedvéért!)




Marley beach előtt azonban az idő nagyon barátságtalan lett: még jobban feltámadt az amúgy is erős szél, beborult az ég és egy eső sem tűnt elképzelhetetlennek. Így inkább visszamentünk a kocsihoz és levezettünk Garie beach-re, ahol a szeles idő ellenére kellemesen bámészkodtunk egyet. Innen pedig még átvezettünk a Wattamolla beach-re, ami mind közül a legszebb kilátással és sziklákkal szolgált, plusz egy lagúnával. Néhány bátor ember a vízbe is bemerészkedett, mindeközben mi azon törtük a fejünket hogy a vihardzseki alá a polárpulcsit vagy a merinóit vegyük-e fel.






Sydney látnivalói közül szinte majdnem hogy véletlenül keveredtünk a Tengerészeti múzeumba. A borsos árú belépő (6500 Ft) mellett el is gondolkoztunk, hogy bemenjünk-e egyáltalán. Aztán az, hogy megnézhetünk egy néhány évtizeddel ezelőtti csatahajót, egy tengeralattjárót és Cook kapitány hajójának élethű mását meggyőzött minket. Nem is bántuk meg. A csatahajó és a tengeralattjáró is hatalmas élmény volt, el sem tudtuk korábban képzelni a látott filmek ellenére sem, hogy milyen az élet a fedélzeten. Itt pedig végig lehetett járni szinte minden részét a hajóknak, ami igazán élvezetes és interaktív bemutató volt.







Utána már nem is maradt túl sok erőnk: a Rocks nevű városrész bejárása után (itt vannak a legrégebbi házak, ide jöttek az első telepesek - persze Buda utcáihoz képest ezek ifjoncok) már csak a Harbour bridge-re volt erőnk felmenni (kár volt, ronda mint a bűn és a kilátás sem túl jó a rácsok miatt). 




Trisztán javaslatára egy egész napot töltöttünk Newtown és Chippendale városrészében sétálva. Az indusztriális hangulatú városrészekben rengeteg kézműves bolt, kávézó, étterem várja a látogatót. A legmenőbb pedig a Chippendale közepén magasodó épület ami alkotója szerint a "fenntartható építészet" megtestesítője: az épületnek egyik oldalát teljesen, többet pedig részben növényfal borítja.



A búcsúesténken szintén Trisztán javaslatára elindultunk a Hyde parkba, ahol esténként naplementekor előjönnek az oposszumok, és kézből lehet őket etetni. Először csak egy rakás batman suhant el felettünk. Aztán láttuk mozogni az aljnövényzetet, és egy darabka almával sikerült is előcsalogatni egy... jó kövér patkányt. Egyetlen darab oposszummal sem találkoztunk, így a maradék almát inkább megettük, és a Hyde parkot oposszum nyelven átkereszteltük Hide parkra.


Csalódottságunkat enyhítendő, séta közben a sydneyi öbölre a Harbour bridge-nél sokkal jobb kilátópontot találtunk: a Cahill walk a Circular Quay felett húzódik, és remek panoráma nyílik a teljes kikötőre, az operaházra és a (távolról este nem is olyan csúnya) Harbour bridge-re. Aki erre jár, ne hagyja ki - este különösképpen ajánlott, és ingyenes :).



Ezek után Sydney-t ott hagyni nagy szívfájdalom volt. Mindenesetre megértjük Edinát és Trisztánt, hogy ha már egyszer elköltöztek Magyarországról, miért ezt az országot és ezt a várost választották.


A horribilis ingatlanárak ellenére igencsak élhető, tiszta, kulturált és jól szervezett - akárcsak az egész ország. Sajnos ilyenkor érzi az ember, mennyivel is van Magyarország lemaradva a fejlett országoktól - nemcsak gazdaságilag, hanem sok egyéb szempontból is. Az utazás viszont megtanított minket arra, hogy másképp nézzük a dolgokat: inkább arra gondoljunk, hogy a világ lakosságak 95%-nál jobban él egy átlag magyar, és ez a fontos. Számunkra a laoszi hmong falu örökre viszonyítási pont lesz arra nézve, hogy a boldogság nem pénz kérdése.  

5 megjegyzés:

  1. Oh, hát hol nevettem, hol könnyeket morzsoltam el a szemem sarkából :) Időnként felkiáltottam: ilyen képünk nekünk is van!

    Megnyugodtam, hogy kihagytátok a wedding cake rockot, de remélem, rengeteg hatalmas pókot láttatok ti is...

    Mi etettünk oposszumot, a mi barátaink szerint a "mekis sültkrumplira" buknak, szóval azzal mentünk. Szinte rögtön le is szaladt a környező fákról kettő. Patkányt viszont nagyjából 10x annyit láttunk mi is:(

    VálaszTörlés
  2. Nagy élvezettel olvasom mindig az írásaitokat! Érdekes és színes, képek nélkül is láttat, de a képek sem elhanyagolhatók, sőt:-) A természet szépségei mellett most a növényfalas házak varázsoltak el. Várom a folytatást! Vigyázzatok egymásra! Puszi

    VálaszTörlés