Christchurchbe éjszaka érkeztünk, és másnap (mivel vasárnap volt) nem tudtuk a szokásos "új országba érkeztünk" közelező programokat (SIM kártya vásárlás, pénzváltás, stb) elintézni. Helyette sétálni indultunk a belvárosba... de nem voltunk lenyűgözve sajnos. A várost 2011 februárjában hatalmas földrengés rázta meg körülbelül kétszáz halálos áldozatot követelve, és elpusztítva a régi épületek jelentős részét. Az áldozatok több mint felét a helyi TV épületének összeomlása követelte, ahonnan már csak a recepciósnak volt esélye kirohanni. A helyszínen ma fehér székekkel emlékeznek az áldozatokra. Néhány régi épület maradt csak mutatóban, köztük a helyi egyetem ahol Rutherford végezte kutatásainak egy részét. A belvárosban sétálni olyan, mintha egy nagyváros külső kerületében sétálnánk: mindenfelé üres telkek, parkolók a foghíjtelkeken... ez a város talán soha többé nem lesz olyan, mint 2011 előtt volt.
A Lonely Planet a látnivalók között már csak két dolgot említ: a Te Puna A Waiwhetu múzeumot és a botanikus kertet. Az előbbi iránt nagy várakozással voltunk, mivel Ausztráliában több szuper kortárs és modern kiállítással találkoztunk. A múzeummal egy óra alatt végeztünk, és nem voltunk lenyűgözve csöppet sem. A ruhatárosnő kérdésére el is mondtuk, hogy ez volt a legrosszabb modern múzeum ahol valaha jártunk... ő meg elnevette magát az őszinteségünkön. (Mint később megtudtuk, a kiwiknél - így nevezik magukat a helyiek - nem szokás az őszinte negatív kritika, még akkor sem amikor kellene.)
A botanikus kerthez érve egy Boeing 767 pilótafülkéje fogadott minket. Mint kiderült, az Air New Zealand ünnepelte 75. születésnapját, és ebből az alkalomból ingyen be lehetett menni egy gép belsejébe. Zsanával egy pár percig pilótásat játszottunk... persze fogalmunk sem volt a milliónyi gomb és kapcsoló használatáról. (Bár hasonló élmény lehet valakinek beülni a mi banki ALM-es székünkbe egy Bloomberg/Reuters terminál és több monitor elé.) A botanikus kertben vasárnapi ingyenes koncertek és rengeteg család jelenléte mutatta, hogy a trauma ellenére ez a város igenis élni akar és próbál újra boldog lenni. A kerten, csakúgy mint az egész városon egy kisebb folyó, az Avon ment keresztül, ebben gondolával közlekedtek az emberek... és az egész nyugodt, idilli hanulatot árasztott.
Az új-zélandi terveink nagyjából az első napon születtek meg: gyors időjárás-felmérés után úgy döntöttünk, hogy a nyugati part felé indulunk el. Egy Thrifty autó relocationt lefoglalva másnap már egy Hyundai Tucson volánja mögött haladtunk Greymouth felé, ahol két nap múlva kellett leadni a kocsit (cserébe a bérlés ingyenes, csak a biztosítást és az üzemanyagot kell fizetni). Az utak mentén ekkor találkoztunk a felirattal: "Az új-zélandi utak mások. Hagyj több időt az útra". Ez a felirat többszörösen is megállja a helyét: egyrészt nagyon sok útjavítással lehet találkozni (a rengések miatt gyakori a burkolat sérülése vagy a hegyoldal beomlása), másrészt az utak annyira gyönyörűek, hogy nehéz nem megállni nézelődni. A GPS által megadott időre érdemes másfélszeres szorzót használni, hacsak nem szeretnél rohanni.
Amikor elhagytuk Christchurchöt és feltűntek a hegyek, megérkeztünk csodavilágba. Először a Castle hill szokatlan formájú kövei nyűgöztek le, aztán jöttek a tavak, az Arthur Pass hegyei... és a többi és a többi. Mire este Greymouthba értünk, már éreztük, hogy az új-zélandi hónap lesz a hat hónapos utazásunk természeti csodákban legintenzívebb időszaka.
Greymouthból Punakaiki felé indultunk másnap, de több helyen meg kellett állnunk csodálni a tengerpartot. Bár nem hívják Great Ocean Roadnak, mint ausztráliai társát, de megállná a helyét a név itt is. A Pancake rock (Palacsinta sziklák, mindenki döntse el saját maga, hogy hasonlít-e vagy sem) sziklái körül szép szeles volt a tenger, így élvezhettük a blowhole-ok aktivitását és nevethettünk a gyanútlan turistákon amikor egyszer-egyszer rájuk fújta a vizet a fújtató.
A kocsit leadva dél felé kellett haladnunk a következő célpont, a Franz Josef gleccser felé. Az új-zélandi tömegközlekedésről annyit érdemes tudni, hogy alig van, ami van az drága és használhatatlan. A napi egyetlen (!) busz általában napokkal korábban betelik, így a szegény hátizsákos turista vagy horror áron egyirányba bérel autót, vagy mindig napokkal előre gondolkodik és buszt foglal, vagy stoppol. Mi az utóbbi mellett döntöttünk. Sokan mondják, hogy ez az egyik utolsó ország ahol stoppolni lehet és biztonságos is - és ezzel egyet is értünk. Greymouthban életünk első stoppolása három percig se tartott, ennyi idő után vett fel minket egy kiwi és Hokitikáig vitt minket, majd itt egy óra stoppolás után egy 19 éves amcsi srác fuvarozott el minket Franz Josefbe. Mindezzel tizenötezer forintos buszjegyet spóroltunk... amit egyébként csak előző nap tudtunk volna megvenni. Meg is fogadtuk, hogy amikor nekünk lesz kocsink, mi is elviszünk másokat. (Be is tartottuk.)
Franz Josef egy turista központ: aki ide jön az mind túrázni szeretne és a gleccsert megnézni. A milliomosok helikopterrel mehetnek a gleccser tetejére... a backpackerek (mint mi) pedig biciklit bérelve (ami a szálláson ingyen volt) tekerhetnek el egy kétórás sétával kiegészítve a gleccserhez. Elmebajnok új amerikai elnökünket például elcibálnám ide, csak hogy a saját szemével lássa a szerinte nem létező globális felmelegedés hatását: a gleccser csak 2008 óta majdnem egy kilométerrel lett kisebb (de ez persze biztos Obama miatt van, elvégre ő volt azóta az elnök). A völgy mindenesetre most is lenyűgöző látványt nyújt, de Zsanával úgy néztük a gleccsert, hogy ez az a szépség amit a gyerekeink már biztosan nem fognak látni.
A gleccsertúra után Queenstown volt a következő célpontunk. Itt szembesültünk először azzal, hogy Új-Zélandon nyáron a szállásfoglalás nem fenékig tejfel. A booking.com és agoda szerint is a szállások 98%-a elkelt (a hostelek is)... a maradék helyek pedig minimum 2-300 dollárt kóstálnak egy éjszakára. Így online booking nélkül, az offline motelekben bízva stoppoltunk dél felé. Szerencsénkre másodszor egy wanakai kiwi vett fel minket, aki lebeszélt minket a tovább utazásról. (Wanaka amúgy is célpont lett volna Queenstownból is.) A bácsi elsőre egy holiday parkhoz vitt minket, ahol 65 dollárért privát szobát kaptunk, ami kész csoda volt, mert mint megtudtuk épp triatlon verseny volt a városban és a szokásosnál is több ember volt ott. A tópartot és a környező hegyeket meglátva gyorsan meg is változtattuk a terveinket, és lefoglaltunk még egy éjszakát.
A városkában a verseny miatt másnap, tele volt minden bicajokkal és sportemberekkel, így mi is egy kis aktivitásra fogtuk magunkat. A híres helyi nevezetesség (Roy peak) sajnos az összesen hatórás út és a meredek emelkedő miatt Zsana térdének nem jöhetett számításba, így a kisebb Iron Hillt másztuk meg, ahol külön örültünk a rengeteg nyuszinak (mivel nekünk is van otthon egy :). Nem bántuk meg a döntést, remek panoráma nyílt a közeli mindkét tóra. Ez az amiért tűző napon is megéri hegyet mászni.
Este a tóparton megszülettek a további tervek is: a campevan bérlést végül feladtuk. Egy normális minőségű alvókocsiért 200 dollárt kellett volna fizetni naponta, míg kisautót bérelni már 70-ért lehet. Tehát ha minden nap 130 dollár alatt szállást találunk, akkor jobban járunk vele... nem beszélve a plusz üzemanyag fogyasztásról, kényelemről, a kempingek költségéről (zuhany, stb). Így Queenstown-ból béreltünk egy kocsit nyolc napra a Jucy-tól. Másnap reggel egy gyors stoppolással, el is jutottunk. Két idősebb házaspár fuvarozott minket, akik út közben sorban hívták fel a figyelmünket a látnivalókra. A kocsit felkapva északnak vettük az irányt.
A déli sziget közepének legnagyobb látványossága a Mount Cook (Új-Zéland legnagyobb hegye) és a Punakaiki/Tekapo tavak. Ezek közelében persze minden szállás foglalt volt, de egy airbnb-t csak sikerült néhány kilométerre délre Twizelben találni 120 dollár körüli áron. Este aztán kocsival körbejártuk a környéket, és találtunk is egy holiday parkot a Ruataniwha tó partján, ahol egy kabin (=kis faház) 65 dollárt kóstált csak egy éjszakára. (Ebben csak egy ágy van, a WC/zuhany és konyha külön épületben.) Erre le is csaptunk rögtön két éjszakára, így bőven lett időnk felfedezni a környéket.
Reggel aztán tejköd és felhős ég fogadott bennünket. Már majdnem feladtuk a Mount Cook terveinket, amikor a szállás takarítónője (érdeklődve a terveinkről) közölte: ez csak a reggeli köd, menjünk, csodaszép idő lesz! És tényleg, egy órával később már nyoma sem volt a rossz időnek, csodaszép napsütésben autóztunk a hegy felé. Útközben persze itt is meg kellett állni fotózni és gyönyörködni - de hát mint tudjuk, "az új-zélandi utak mások". A Pukaki tó színét meglátva szó szerint leesett az állunk, hogy ilyen színű víz egyszerűen nincs, de mégis van.
A hegy tövéhez érve kiválasztottunk egy túraútvonalat, felkaptuk a felszerelést és nekivágtunk.... életünk addigi legszebb túraútvonalának. Körbevettek minket a hegyek, azokról több gleccser is fehérlett felénk, az út pedig több folyón és függőhídon át vezetett. A végén pedig egy gleccsertó várt, amiben jégdarabok úszkáltak, előttünk a Mount Cook tetején pedig mintha sült tojáshab lett volna hó helyett. Csodaszép volt az egész, csak a hideg jeges szél zavart kissé.
Másnap a Tekapo tavat néztük meg. Bár a Pukaki színe sem hihető első látásra, a Tekapoé még inkább hihetetlen. Íme a képek, és tessék elhinni: semmilyen módon nem módosítottuk a fotókat, aki eljön ide ugyanezzel fog élőben is találkozni.
Ezek után a csodák után már egyre nagyobb várakozással vártuk következő állomásunkat, ami Új-Zéland legszebbik része: Fiordland. Erről szól majd következő posztunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése