Palawan: a csodák szigete

Puerto Princessába Újév napján érkeztünk meg, ahol a reptér kijáratánál zenekar játszott és színes fagyöngyökből készült nyakláncokat aggattak a nyakunkba. Sajnos azonban az élet mindössze ennyire korlátozódott: tricikli vagy taxi egy szál se... végül nagy nehezen a normál tarifa duplájáért vitt el minket a szállásunkra egy jelentkező. Ünnep lévén a boltok és az éttermek többsége is zárva volt - így nemigen tudtunk mást tenni mint lemenni a Pristine Beach-re ami a helyiek fő strandja. Bár a víz olyan iszapos és nem túl vonzó volt, hogy nem fürödtünk benne, mégis élvezetes volt a strand: filippínó családok települnek ki piknikezni, fürdenek és beszélgetnek a turistákkal. Szokás errefelé, hogy a turisták fizetnek egy üveg italt (ami nem túl drága) és csevegnek a filippínókkal - akik közül szinte mindenki beszél angolul, bár néha gyenge szókinccsel és rossz akcentussal.

Másnap Palawan egyik hírességét, a földalatti folyót szerettük volna megnézni egy szervezett túrával - de mivel egyetlen utazási iroda sem volt nyitva, így helyette robogót béreltünk és a Honda bay-be robogtunk (béna módon egy Yamahával). Innen indulnak a környező szigetekre a hajótúrák és a bérelt hajók, amin sokat lehet spórolni ha az ember megosztja másokkal a 9000 Ft-ba kerülő hajót. Mi szerencsére találtunk egy amcsi srácot egy helyi lánnyal, akikkel feleztünk és a srorkel felszerelés felvétele után máris robogtunk a Starfish island felé. Ez volt az első snorkelezésünk utunk során, és nem okozott csalódást. Egy órán keresztül gyönyörködtünk a színes halakban, a korallokban és a tengeri növényzetben - a sziget nevéhez méltóan találtunk két tengeri csillagot is. Ezután egy korallzátony volt a következő állomás (itt a medúzák miatt óvatosnak kellett lenni) majd egy kis sziget ami csak apálykor látható. A nap végén még tettünk egy kísérletet utazási irodát találni a föld alatti folyóhoz másnapra, de eredménytelenül. (Online foglalás egyiknél sem volt.) Végül úgy döntöttünk, El Nido után úgyis innen repülünk Manilába, majd megnézzük akkor.

Másnap szakadó esőre ébredtünk. Igazi trópusi eső volt (igen, a "száraz évszak" nem azt jelenti hogy nem esik, a karácsonykor átvonuló tájfun kicsit itt is éreztette a hatását) ami órákon át öntötte a vizet. Budapesten egy ilyen eső minimum elöntött pincéket és leállt BKV-t jelentene. Mi sem akartunk elindulni triciklivel a buszpályaudvarra, így nézelődtünk szállásügyben El Nidoban. A booking.com szerint El Nido 150 szálláshelyéből 145 elkelt, ezekben egyetlen szabad szoba sincsen. A maradék ötből három 100.000 Ft feletti áron van egy éjszakára, egy 30.000 Ft, a legolcsóbb pedig 9500 Ft. Ez utóbbit egyből be is foglaltuk, és elindultunk a buszhoz. Puerto Princessából El Nidoba eljutni egy laza öt-hét órás utazás, a minibusz helyett a nagyobb lábterű de lassabb nagy buszt választottuk. Már út közben jött az email a szállástól, hogy bocsi de túlfoglalták magukat... úgyhogy sajnos nem tudnak szállást adni ma estére. A következő online alternatíva pedig a 30 ezres szállás. (Összehasonlításképpen: Cebun 3600 Ft volt a szállásunk és Puerto Princessában is csak 4800 ft.) Némi emailes anyázás és fenyegetőzés után úgy döntöttünk, hogy majd a megérkezés után nekiállunk végigjárni a szállásokat. Leszállva a buszról a triciklis is közölte, hogy nem lesz egyszerű dolgunk: főszezon van, minden szálláshely teltházas. Ezt nem akartuk elhinni, de amikor a hátizsákjainkkal az ötödik helyen is azt kaptuk hogy nincs egyetlen szabad szoba sem, kezdtük érezni a feladat bonyolultságát. Versenyfutás volt az idővel is: egy szobát az orrunk előtt foglalt le egy pár. Kicsit az óvodai játékra emlékeztetett, amikor körbejárunk eggyel kevesebb számú széket, és amikor a zene elhallgat gyorsan le kell ülni - de nem jut mindenkinek hely. A "ki alszik ma a tengerparton" játékban így stratégiát váltottunk: Zsana beült egy bárba a csomagokkal, Ábel pedig gyalog, cuccok nélkül gyors tempóban nekiindult a városnak. Sok helyen már táblát akasztottak a szállásokra, hogy "nincs szabad szoba" - megunva a turisták kopogtatását. Egy helyen nagyon megörültem a "van szabad szoba" táblának, de belépve kiderült, hogy csak megfordította a szél a "nincs szabad szoba" táblát. Volt, ahol a recepciós egyenesen kinevetett, amikor kérdeztem és közölte, hogy egy hónapra előre nincs szobája. Végül körülbelül a huszadik helyen ránk mosolygott a szerencse: egy kis mellékutcában 9500 Ft-ért egy kihúzható ágyas, légkondis, saját fürdőszobás szállásra találtunk egyetlen üres szobával. (Másnap azután egy franciaágyasra cseréltük.) Fellélegezve dobtuk le a holminkat és indultunk el vacsorázni.

El Nido városa Palawan sziget északi részén fekszik, és fő látnivalói a környező lenyűgöző strandok és szigetek. Első nap a legszebbnek mondott (és állítólag a világ 10 legszebb strandja közé sorolt) Nacpan beach-et látogattuk meg robogóval. Mondjuk ez nem volt egyszerű: egy katasztrofális minőségű földúton kellett menni kiométereken át, és egy kis patakon is át kellett kelni a robogóval (van híd de éppen javították). A part gyönyörű fehér homokot, kristálytiszta kék vizet és pálmafákat tartogatott - tényleg minden olyan, mint a plakátokon. Eddig a vietnami Sao beach vitte a prímet Phu Quocon - de ez sokkal szebb volt annál is, ez tényleg az utazási prospektusok látványfotóin látottakra emlékeztetett.

El Nidoból a túraügynökségek szabályozott fix árakon viszik a négyféle "island hopping" túraútvonalra a látogatókat, ezek A-D túra nevet viselnek. Az áruk 8-9500 Ft túrától függően, a cégek csak a minőségben versenyezhetnek. A látogatók szerint egyértelműen az A és a C a legszebb... de persze minél többet nézel meg, annál jobb. Hosszas filozofálás után végül elsőre a C túrát választottuk, de kiderült, hogy az erősen szeles idő és a nagy távolságok miatt a C túra nem indul néhány napig. Így az A lett a befutó. A szállásunkon keresztül némi kedvezményt is kaptunk az árból (lehet ez illegális, de örültünk neki) a túrához. Indulás előtt még kétezer forintért beszereztünk egy 10l-es dry baget (vízhatlan táska) amit rengeteg embernél láttunk - mint kiderült nem véletlenül. (Másnap még egyet vettünk - jól jön ez még az úton.)
Reggelente El Nido tengerpartján (ahol az éttermek, bárok és hotelek sorakoznak) tucatszám állnak a hajók akik viszik a turistákat.

A túra árban mindenhol benne van az ivóvíz, az ebéd, törülköző és snorkel felszerelés használata is. Első megállónk a 7 commando beach volt, ahol először láttuk meg az El Nidora jellemző elképesztően kék vizet - benne hihetetlen élővilággal. (A Honda Bay-be szerencsére időben előbb mentünk, fordítva biztos csalódás lett volna.) A második célpont felé tartva azonban a hajó motorjával némi probléma támadt, így kikötöttünk egy közeli strandon. Míg a hajós csapat próbált egy másik csónakot intézni és megszerelni a motort, felszolgálták az ebédet: ez a hajó hátuljában grillezett malac hasaalját, csirkét, halat, kagylót, padlizsánt jelentett - kifejezetten finom ebéd volt. Mi nagyon nem aggódtunk a túra félbeszakadása miatt: egy fehér homokos tengerparton voltunk, meleg étellel a hasunkban, ivóvízzel ellátva... mások azonban nemigen örültek, hiszen volt akinek másnap tovább kellett utaznia és ez volt az egyetlen túra amire befizetett. Végül két óra várakozás után a motor ha lassan is, de képes volt tovább vinni a hajót, így az öt célpontból hármat (7 comando beach, Nagy lagúna, Kis lagúna) tudtunk teljesíteni. Íme a képek az A túráról:

Visszaérkezve El Nidoba az utastársaink többsége rezignáltan vette tudomásul a hiányos végeredményt, de mi nem adtuk fel: némi reklamáció után végül fejenként 200 peso diszkontot kaptunk az út árából. Sok kicsi sokra megy - már sokadik reklamációnk volt út közben és többnyire eredményes is volt. Másnap kerestünk egy kiemelkedő tripadvisor értékelésű céget, és velük indultunk el a B túrára. Ez gyönyörű snorkelezős helyeket, fehér homokos strandokat foglalt magában, szerintünk semmivel sem lemaradva az A túra felhozatalától (mármint amit láttunk belőle). Snorkelezni sokkal jobb is volt, a víz is sokkal tisztább és szebb volt... nem beszélve a gyönyörű strandokról.

 Az utolsó állomás (Pinagbuyatan beach) pedig maga volt a mennyország: mélykék színű víz, hófehér homok, hatalmas pálmafák. Ábel sokkolva állt pár percig a csodálattól: ennél szebb születésnapi ajándék már csak az lett volna, ha valaki neki ajándékozza ezt a szigetet - bár akkor biztos nem tért volna haza. Minden olyan volt, mint a filmekben: egy olyan tökéletes part, ahol az ember azt sem bánná, ha partra vetődne hajótöröttként és itt kellene maradnia egy időre. Sajnos csak másfél óra jutott erre a gyönyörűségre, de az biztos, hogy örökké emlékezni fogunk rá.

El Nidoban töltött napjainkat csak a Zsana ausztrál vízuma miatti stressz árnyékolta be, ami újra meg újra felbukkant a gondolatainkban és nem tudtunk mindig a természeti szépségekre koncentrálni. Ausztráliába látogatáshoz úgynevezett eVisitor vízum szükséges, amelyet online kell igényelni. Mivel minden ismerősünk azt mesélte, hogy ez csak egy formalitás, hiszen legtöbbjüknek pár perc után automatikusan küldi a rendszer a vízumot, nem kapkodtuk el az igénylést. December 16-án egy esős laoszi napon (több mint három héttel a repülőjegy időpontja előtt !!!) töltöttük ki a kérdőívet. Furcsa volt, hogy Ábel és Zsana ugyanazon a linken két különböző kérdőívet kapott. Ábeltől meg sem kérdezték, hogy van-e munkahelye, Zsanától viszont igen - ahol kénytelen volt beírni, hogy nincsen. Fel kellett sorolnia az összes hozzátartozóját (név, életkor, rokonsági fok nagybácsi/unokatestvér szintig) aki NEM utazik vele Ausztráliába - ilyen kérdés Ábelnek nem is volt. Végül Ábelnek öt perc után jött az (automata) email, hogy vízum megadva - Zsanának viszont semmi. Pár nappal később jött egy üzenet, amelyben leírták: "bizonyítsa be, hogy nem akar Ausztráliában letelepedni". Útiterv kell, miből finanszírozza az utazást (bankszámlakivonat elmúlt három havi másolata, stb) és hasonló finomságok. Elvileg hitelesített másolat is kellett volna mindenről - de hát Laoszban nehéz hitelesített magyar tolmácsot találni. A tervezett indulás előtti napokban minden fűszálba próbáltunk kapaszkodni, hátha tud valaki segíteni, szereztünk is ismerősöket akik ismerik az ausztrál bevándorlási rendszert belülről, de "sajnos" ez egy nagyon korrekt, zárt rendszer, nem lehet belenyúlni és sajnos karácsony és új év elején nem sokan dolgoznak ott. Az utolsó napokban (El Nido hajótúrákat követően) B terveket gyártottunk, hogy merre tovább. Felmerült a Kuala Lumpurban maradás, de a jegyünk fly-through foglalás volt amit nem lehet megszakítani. Az időpont módosítás horribilis költsége és a vízum bizonytalansága miatt a leglogikusabb lépés végül az lett, hogy kivárunk és esetleg hagyjuk veszni az amúgy módosítható AirAsia jegyet. Közben fogalmunk sem volt, hogy néhány nap múlva melyik országban leszünk... és meddig. A szervezés miatt beáldoztuk a földalatti folyó meglátogatását is... de azzal nyugtattuk magunkat, hogy végülis ez csak egy barlang vízzel. Aki szerint sokkal több, az légyszi ne írjon kommentet, hallgassa el előlünk az igazságot előlünk mindörökre!

Végül kénytelenek voltunk búcsút mondani a meseszép El Nidonak és egy újabb hosszú buszozás várt ránk vissza Puerto Princesaba. Mivel a város első alkalommal sem nyűgözött le minket, így csak egy finom helyi levesre (chaolong, gasztro részben még írunk róla) ugrottunk le. Másnap reggel, pedig álmosan arra ébredtünk, hogy a kis boríték a telefonon egy várva várt ausztrál vízumot rejt. Azt kell mondjam, ez volt az egyik legszebb pillanat az utazás során.

Nem volt sok időnk örömködni, mert egy újabb repülés várt ránk Manilába. A városról annyi rosszat hallottunk, hogy úgy döntöttünk inkább időt spórolunk és a reptér mellett szállunk meg. Innen érkeztünk meg egy 18 órás utazás után (természetesen Kuala Lumpuron keresztül) a meseszép Ausztráliába.

De ez már egy következő történet. Mára ennyi volt, jó éjszakát, gyerekek!