Fülöp-szigetek: Cebu és Bohol

Karácsony második napján landoltunk a Fülöp-szigeteken, miután egy napot a "második otthonunkban" (Kuala Lumpur) töltöttünk. Kuala Lumpur azért visszatérő helyszín, mert az AirAsia innen indítja a legtöbb nemzetközi járatát, és az összes többi alternatívához képest közel féláron lehet eljutni vele szinte bárhova Ázsiában.
Cebu városában töltöttük az első esténket, az ünnepekhez méltóan egy "luxus"szállodában (úszómedence, konditerem, reggeli).

Keresztény országhoz méltóan itt már rengeteg karácsonyfa vett minket körbe, ami megalapozta az ünnepi hangulatot (de azért a Reszkessetek betörők 2 sem maradhatott el - USB stick olvasó TV lévén nem is kellett tableten szenvedni vele). Másnap aztán elindultunk a tényleges célpontunk, Bohol sziget felé. Az első kihívást a készpénzfelvétel jelentette itt is. Egyetlen bank (HSBC) ATM-je ad ki egyszerre 40.000 pezót (=240.000 Ft), a többi csak 10.000-et, így az ATM költségek csökkentéséhez elsétáltam a legközelebbi automatához felvenni a két heti adagot. Utána a SIM kártya beszerzés sem ment zökkenőmentesen: egy akkora plázában kellett információs pult nélkül megtalálni a mobilszolgáltató üzletét, mint az Allee, Westend, Duna pláza és Mammut egyben. Miután ez is megvolt, eltaxiztunk a kikötőbe, ahol egy reptérihez hasonló check-in folyamat után végre felszállhattunk a hajóra. Az utolsó pillanatban persze lefoglalták előttünk a szállást amit kinéztünk, de találtunk egy másikat végül (utólag nézve nem is jártunk vele rosszul).
A hajó Bohol sziget "fővárosába", Tagbilaranba futott be kora este. Triciklisek hada próbált minket a cebui taxiár négyszereséért elvinni a szállásunkra Panglao szigetre, de végül egy kisbuszon osztoztunk nyolc másik fiatallal korrekt áron. A szállásunk a tengerhez közel, de minden mástól távol volt. Egy homestay jellegű helyre érkeztünk: természetközeli házikó(k), kedves család, kis faházak, bambuszból épült zuhanyzó, stb. A tulajdonos egy filippínó házaspár, akik évekig éltek az USA-ban (emiatt a helyi átlaghoz képest tökéletesen beszéltek angolul), két gyerek (akik nem hajlandóak filippinó nyelven megtanulni, merūt az USA-ban nőttek fel)... emellett két kutya, két nagy gekkó, több tucat gyík, néhány tenyérnyi pók, némi hangya... ez alkotta a helyszín faunáját.

A flóra papaya fákból és egyéb mindenféle helyi gyümölcsökből és zöldségekből állt, amit Heidi és Ronald fel is használtak az ételeikhez. Mivel a közelben se étterem se bolt nem volt sétatávra, tőlük kértünk vacsorát és reggelit is amik teljesen finomak voltak. Megismerhettünk olyan helyi növények ízét, mint a guyabano, amit fogyasztottunk teának, rántottába zöldfűszer gyanánt, de fagyinak is. Másnap aztán sikerült robogót is bérelni, ami megadta nekünk a kellő mobilitást. Az 5 perc sétára lévő tengerparton kívül mást is szerettünk volna látni, az nem az a tipikus képeslapon látható hosszú homokos part volt.
A Bohol délnyugati csücskében található Panglao sziget (kb 10 km hosszú) volt az otthonunk. Itt található a híres Alona beach, Boracay kevésbé turistás ámde nem kevésbé szép kistestvére. Fehér homok, türkizkék tiszta víz... és rengeteg étterem, bár a parton, természetesen emelt árakkal. Mi ezt inkább kihagytuk: néhány kiométerrel arrébb a Dumaluan beach ugyanolyan szép homokot (jóval hosszabb partszakasz, mint Alona) és vizet - ámde turisták helyett helyi lakosokat és olcsóbb árakat jelent. A kevesebb turista miatt, kevesebb a vízben álló turistahajók száma is, így sokkal szebb a látvány is. A vízben pedig rengeteg tengeri csillag mindenféle színben. Az első nap talált egyetlen, csoffadt kis fehér példány után másnap végre sikerült tucatszám találni mindenféle színben ezekből a vicces kis Patrikokból (gyk: Spongyabob barátja), persze némi megtekintés után az összeset visszahelyeztük a vízbe. Nagyon megszerettük a strandot, minden nap visszatértünk.

Bohol látnivalóit egy egész napos robogó-túrával néztük meg. Vietnámi gyakorlatom után már profi robogó-vezető lettem, így nem okozott gondot egy nap alatt 130km levezetése sem. (Ugyanakkor hivatalosan itt sem vezethetnék 110-130 ccm robogót akárcsak otthon - de a magyar nemzetközi jogsi nevetségessége, illetve az itteni alacsony büntetések miatt ezt mindenütt megkockáztattam. Mindenesetre aki Ázsiában sok időt akar eltölteni, annak javaslom, hogy otthon vagy tegye le a jogsit rá, vagy legalább egy 50-es robogóval szerezzen némi gyakorlatot, ne itt kelljen megtanulnia, mint nekem.)
Az első megállónk a tarsier rezervátum volt. Ezek a kis lények a világ legkisebb főemlősei, és csak ezen a szigeten élnek. Mindössze pár dekagramm a súlyuk és méretük is egy férfi ökölnyi csupán. Éjszaka aktívak, nappal pihennek: nyitott szemmel lesik a rájuk leselkedő veszélyeket miközben csimpaszkodnak a fák ágaiba. Az emberhez hasonló tulajdonságuk, hogy stressz esetén képesek kárt tenni magukban, és akár öngyilkosok is lesznek (leugranak a fáról). Emiatt csak csendben, vaku nélkül és zajmentesen szabad őket megtekinteni. Öngyilkos hajlamuknak és a legutóbbi nagyobb földrengés óta számuk igencsak lecsökkent, szabadon nem is igen lehet látni (bár ember legyen a talpán, aki megtalálja őket ezzel a mérettel :)).

A cukimakik után tovább robogtunk Boholon a "man-made forest" irányába. Ez egy európai utazónak kicsit az otthonlétet jelenti: a hazai erdőkre emlékeztető magas fák, hűvösség - szinte fáztunk, amikor a harminc fokos meleg után átszeltük robogóval ezt a mesterséges erdős részt. Egy órával később pedig már a csokihegyek kilátópontjában álltunk, és gyönyörködtünk a szabályos dombokban - bár most éppen zöldek voltak, nem barnák amiről a nevüket kapták.

A szálláson töltött estéink is kellemesen teltek. Itt ért bennünket Zsana szülinapja is december 29-én. A szállásadóink amint megtudták milyen nap van, azonnal készítettek egy piskótatortát Zsanának (még gyertya is került rá, de szerencsére csak egy :) )- és el is fogyasztottuk némi rumos kóla társaságában. Lime helyett calamansit facsartunk bele, tavalyi maláj utunkon nagyon megkedveltük a kicsit lime és mandarin ízét ötvöző gyümölcsöt. Itt vettük a híres 180 Ft-os Tanduay 250ml rumot - amelyen egyébként érmek sora mutatja hogy nem az otthoni "Kalóz szeszesital" minőségét adja. Közben jókat beszélgettünk Ronalddal, Heidivel és az időközben érkezett többi vendéggel is, egész kis szülinapi buli hangulata lett az estének. Szuper 31. születésnap volt 31 fokban (80 évesen baj lesz, szaunát kell szerezni :), tarsierekkel, csoki torta helyett csoki dombokkal, fehér homokos tengerparttal, nem kívánnánk soha rosszabbat senkinek.

A filippínó-amerikai házaspár egyébként hasonlóan látja a világot, mint mi: igencsak jól kerestek az USA-ban, de szívük vágya egy szálláshely beindítása volt otthon, így hazatértek... mert szerintük sincs értelme úgy élni, hogy az ember pusztán a több pénz miatt azzal foglalkozzon, amit nem szeret csinálni. Ha valaki nem élvezi a munkáját, keressen olyat amiben örömet talál - ellenkező esetben egyszer majd arra ébred, mint Ivan Iljics a halálos ágyán: "Mi van, ha rosszul éltem az egész életem?" Az életfilozófiánk megosztását egy újabb üveg tömény ital (Emperador brandy) is segítette, amelyet Ronald osztott meg a társasággal - összehasonlítandó a Tanduay rummal. (Az utóbbi finomabb volt.)

Sajnos még Laoszban elkövettük azt a hibát, hogy néhány ezer forint spórolás miatt január 1-én délelőttre vettünk repjegyet a Cebu - Puerto Princessa útvonalra - így nem sikerült a családdal és a helyiekkel a fehér homokos Alona beach-en bulizni újévkor. Utólag kicsit megbántuk, mert a cebui szállásunk bár közel volt a reptérhez, de semmilyen buli nem volt a közelben. A szoba ablakából ugyanakkor látni lehetett az egész várost, így a tűzijátékok tucatjai azért emlékeztettek rá bennünket, hogy véget ért a 2016-os év.... egy éve szilveszterkor még eszünkbe sem jutott, hogy világgá menjünk. Változnak az idők.

A merinói gyapjú túrafelsőmön szerepel a mondat: "nincsenek csúcsok völgyek nélkül" - ez jól jellemzi a tavalyi évünket. Most a csúcsokat éljük meg, és ebből kívánunk sokat az olvasóinknak is 2017-re!

Ausztrália..... JÖVÜNK!!!

Last minute vízum megérkezett!!!

Köszönjük mindenkinek az együttérzést és a sok hasznos segítséget!

Laosz - összefoglaló

A már említett hivatalos szlogen ("Laos - simply beautiful") kellően ragadja meg ennek az országnak a lényegét. Aki ide utazik, ne számítson nagyszabású látnivalókra. Nincsenek hatalmas és látványos temlomok, mint Angkor (Igaz itt van a "kistesója", de nekünk az kimaradt a nagy távolság miatt.). Nincsenek lélegzetelállítóan szép tájak, mint a Ha Long öböl. Ugyanakkor Luang Prabang hangulata egy nap alatt magával ragadja az arra nyitott utazót, Phonsavan környékén megkóstolhatja a korsók mezejének misztikus hangulatát, meglátogathat egy hmong falut hogy átértékelje a saját életét, kényelmes semmittevéssel tölthet néhány napot Vang Viengben, vagy szimplán csodálhatja a mindenfelé korzózó narancssárga leples buddhista szerzetesek látványát. 

Laoszban a szállások átlagára drágább, mint Vietnamban vagy Kambodzsában. Luang Prabangban 7-8000 Ft-ért lehet korrekt hotelszobát találni, felső határ pedig a csillagos ég. Vang Viengben és Phonsavanhban ehhez képest kb. a fele-kétharmada az árszínvonala egy olyan kétágyas szállásnak, ahol saját szobában tiszta ágynemű és meleg víz várja az utazót. 

Az országon belüli utazás csak erős idegzetűenkek ajánlott: ami a térképen rövid útnak tűnhet, az Laoszban simán négy-hat-nyolc órás utazás lehet, és hát a hegyvidék miatt az egyenes út ritka. A "VIP" buszok leszuperált kínai buszokat takarnak, nem biztos, hogy jobb minőség mint a kisbusz - cserébe másfélszer lassabb. A kisbuszok közül ajánlott olyat foglalni, ami nem a helyiek menetrend szerinti járata - hacsak nem vagy vak és náthás, ebben az esetben teljesen tűrhető közlekedési eszköz. 

Az ételekről külön írunk még, de előzetesen annyit: sokkal gyengébb mint a vietnámi vagy kambodzsai konyha, és brutál csípős. Még ha úgy is gondolod, hogy bírod az erős ételeket, ajánlott rendeléskor mondani, hogy "no chili" - ekkor is csípni fog a kaja, de legalább a chili többsége külön tálkában érkezik és Tiéd lesz a kontroll. Nekünk két napunkba került, hogy rájöjjünk erre a varázsszóra. :) Egy helyi étteremben egy főétel 700-1500 Ft-ot kóstál, de Luang Prabangban a főutcán ez simán ennek tízszerese is lehet - nem biztos, hogy a minőséggel arányosan. Egy üdítő vagy egy (nagyon finom) Lao sör 150-350 Ft között mozog - jellemzően ugyanannyi, mint a boltban. Az utcai árusoktól finom szendvicseket lehet venni, ha már meguntad a rizs/tészta alapú ételeket.

Ami botrányosan rossz a legtöbb helyen, az az internet. Phonsavanhban pl. 5-10 kbps sebességgel ment a wifi és a mobilnet is, és több szálláson rejtélyesen eltűnt az internet órákig. Mi 200Mb internettel rendelkező Unitel SIM-et 700 Ft-ért vettünk, és +250 Mb-ot vásároltunk még hozzá 350 Ft-ért. A turistákra először jóval drágább, több gigabájtos csomagokat akarnak rásózni, de a helyi net sebessége miatt vannak kétségeim, hogy ezt el lehet-e használni egyáltalán. 

Zavaró még egy nyugati turistának, hogy itt is a vietnámihoz hasonló, értelmetlen ATM limitekkel dolgoznak. A maximum felvehető összeg jó esetben 2 millió kip, ez kb. 70 ezer Ft. Nagyobb összeg felvételéhez újabb tranzakció (ami újabb otthoni és helyi fix tranzakciós díj) indítása szükséges. Ha valaki nem sokáig utazik, jöjjön elég készpénzzel (és az USD legyen!). 

Az emberek itt is nagyon kedvesek, nyitottak és jellemzően nem akarják lehúzni a turistákat. Vidéken ugyanúgy rengeteg mosolygó és integető gyerekkel találkoztunk, mint Kambodzsában. Ami feltűnő, hogy itt nemcsak vidéken, hanem a nagyobb városokban is többen hordják a tradícionális öltözetet. Phonsavanh környékén a hmong újév miatt a díszes, szemet gyönyörködtető ruhákat is láthattuk.

Aki nem járt még Délkelet-Ázsiában, annak nem ezt az országot javasoljuk első célpontnak. Vietnám, Malajzia vagy Kambodzsa is sokkal hálásabb belépő lehet első alkalommal a jobban kiépített infrastruktúra miatt. Ha viszont ezeket már bejártad, és visszavágysz, tehetsz egy kalandos utat Laoszba. Csodákat ne várj tőle, de az egyszerűségben leled meg a szépségét. 

Kambodzsa (Siem Reap) összefoglaló

Egy kicsit időben visszaugorva egy elmaradt poszt követlezik. Kambodzsáról sajnos eléggé limitáltak a tapasztalataink, lévén egyetlen városban (Siem Reap) töltöttünk el mindössze hat napot. Így hát csak erre tudjuk alapozni az élményeinket. Ha emiatt nagyon rosszul láttunk valamit, kommentekben nyugodtan javítsatok ki. 

Szállás: Siem Reap-ben 4500 Ft-ért találtunk magunknak egy homestay-t, ami 9,0 feletti booking.com értékeléssel bírt. Itt tényleg egy családnál szálltunk meg, ott laktak ők is a szomszéd lakrészben. Nagyon segítőkészek voltak és mindent intéztek nekünk amit csak lehetett. A hely egyedüli hátránya az volt, hogy 2 km-re volt a belvárostól, így vagy félóra sétával, vagy tuktukkal lehetett csak megközelíteni. A belvárosban is voltak hasoló árkategóriás vendégházak, de rosszabb minősítéssel. 

Étkezés: Ha valaki Siem Reap-be jön, számítson rá, hogy a város szinte összes étterme és bárja néhány utcányi területre korlátozódik az Old Market környékén, annál messzebb gyakorlatilag semmi élet (se étterem, se bár, se szupermarket) nincsen. A folyóparti szállások egy részének ugyan van saját étterme, de több helyen elképesztően túlárazottan. A belvárosban 2-3 USD körül lehet kapni egy főételt, kiváló minőségben. Drágább ételeket (steak) is meg lehet kapni 5-6 USD környékén. Ha valami főétel ennél jóval drágább, és nem Couisine Wat Damnak van rá írva az étterem cégtáblájára, akkor alaposan nézz utána tripadvisor-on, megéri-e az árát. Sör/gyümölcsturmix jellemzően 1-1,5 dollárt kóstál, az utóbbi igen ízletes. 

Közlekedés: a városon belül tuktukkal 2 USD egy út, hacsak nem nagyon rövid távra mész. Angkorban egy egész napos saját tuktuk bérlés 15-17 USD az útvonaltól függően, Banteay Shrei és a távolabbi célpontok 20-25 USD. Hivatalosan motorbiciklit nem lehet bérelni, de sok turistát láttunk ilyenekkel is. Kerékpár jó minőségben (váltó, normál méretű váz) 4-8 USD/nap. 

A városi közlekedés Vietnámhoz képest nyugodtabb és kicsit jobban figyelnek a gyalogosokra. Száraz évszakban egyes részeken nagy a por, arra érzékenyeknek maszk használata lehet hasznos. Jellemző egyébként, hogy szinte az egész várost vörös színű por/homok borítja.

Az országban mindenki mindent USA dollárban fizet, az 1 dollárnál kisebb címleteknél kerül csak főleg elő a helyi pénz. Előnye Kambodzsának, hogy nincsenek idegesítő ATM készpénzfelvételi limitek: gond nélkül felvettünk 500 dollárt egy helyi ATM-ből ami Vietnámban és Laoszban kb. 3-5 tranzakcióval ment volna csak. Az ATM-ek ráadásul USA dollárt adnak, ami továbbutazáshoz is előnyös. (Általános tipp: Ázsiában mindenütt sokkal jobb áron váltanak USD-t mint eurót!)

Kambodzsában az embereket nagyon szerettük. Többnyire mindenki kedves, segítőkész, szívesen látják a turistákat és nem csak a pénz miatt. A gyerekek pedig különösen elragadóak: mindenütt mosolyognak, pacsiznak és integetnek. 

Az igazi "bombák földjén"

Luang Prabangból a kicsit érdekesebb látnivalókhoz már venni kell a bátorságot, és felülni egy (kis)buszra a kalandos laoszi utakon. Az egyik érdekesség, amit kinéztünk a "Plain of jars" (korsók mezeje) Phonsavanh településhez közel. Bár a városka alig több mint 250 kilométerre van Luang Prabangtól, az utazás hat órát tart minibusszal - és nem árt hányinger elleni tablettával készülni. Ábelnek soha (értsd: tényleg soha) nem volt még semmi gondja kanyargós utakkal, de a hatórányi non-stop szerpentinezés miatt órákba telt mire megjött az étvágya megérkezés után. Zsana szórakozásképpen számolni kezdte a kanyarokat, tíz perc alatt 66-ig jutott vele - és itt többnyire minimum 90 fokos fordulókra kell gondolni. A kisbuszon fokozta az élményt a biztonsági öv hiánya, ami miatt jobbra-balra csúszkáltunk is az üléseken. A GPS segítségével számoltuk vissza a kilométereket, hogy mikor érkezünk már meg. A szálláson aztán kicsit meg kellett pihenni, hogy a gyomrunk újraindítsa magát és képes legyen egy vacsorát befogadni. 

Phonsavanh-ban egy igazi hippi szállásadót fogtunk ki Kong személyében a Kongkeo vendégházban. A srác Zsana elmés megállapítása szerint úgy nézett ki, mint Johnny Depp ázsiai kiadásban, a szakálla kb 50 szál szőrből állt centis szünetekkel közöttük, zsíros hosszú haj, és egy olyan beszédstílus mintha folyamatosan be lenne rúgva. (Szerencsére nem, de esténként azért lecsúszott egy-két sör.) Kong rögtön felvázolta a másnapi túra opciókat, amiből kiválasztottuk a számunkra megfelelőt - és meggyőztük a kisbusz maradék négy utasát, hogy nekik is az lesz a legjobb. Így hát másnap heten ültünk be Kong kisbuszába. Elsőként egy bombamező lett a célpont. 

Háttérinformáció: bár mindenki csak a "vietnámi" háborút ismeri, Kambodzsa és Laosz ugyanúgy érintett volt a harcokban. Laosz pl. a világ legsűrűbben bombázott országa: nyolc percenként dobtak le egy bombát a háborúban tíz éven keresztül, ezek 30%-a nem robbant fel, és összesen annyi bombát kapott az ország mint amennyit összesen ledobtak az egész világon a második világháborúban. Az amerikaiak pl. ha Vietnámban nem tudták megtalálni a célpontot a rossz idő miatt, egyszerűen ledobták a terhet Laoszban, mert nem volt vele biztonságos landolni Thaiföldön. Phonsavanh környéke ráadásul az országon belül is a leginkább bombázott terület, a mai napig robbanószerek milliói hevernek szerteszét a földeken, a fák ágai között, és mindenhol. Emiatt (bár ezek nehezebben robbannak mint a taposóaknák Kambodzsában) nemigen ajánlott járatlan utakon sétálni. 

A bombamező, ahol voltunk szerencsére egy megtisztított terület. A gödrök ugyanakkor hű képet adtak arról, hogy mi is zajlott itt néhány évtizede. Az amerikaiak egyébként éveken át tagadták, hogy bármit is csináltak volna Laoszban. Kong mesélte, hogy az első amerikai turisták a kilencvenes években el sem hitték a történetet, amíg nem látták a saját szemükkel a helyi falvakban a szétszedett bombákat tele amerikai feliratokkal. A helyi hmong kisebbség ugyanis megtanult együttélni a helyzettel, és azt a maga oldalára fordítani. Ha valaki bombát talál, azt (többé-kevésbé) szakszerűen szétszerelve kiváló minőségű fémhez jut, amire lehet házat alapozni, tűzhelyet gyártani, stb, stb... Mi is meglátogattunk egy ilyen hmong falvat Kong vezetésével. Hihetetlen szegénység tárult elénk, de ugyanakkor mindenütt mosolygó arcok és boldog gyerekek. Megint csak a budapesti reggeli villamos jutott eszembe: ezeknek az embereknek semmijük sincs hozzánk képest, fadarabokkal játszanak és a Kong által osztogatott lufik hihetetlen örömet csaltak az arcukra. Újra rádöbbentünk, hogy a boldogság nem pénz, hanem hozzáállás kérdése. A magyar falvak kb. az ötvenes években lehettek ennek a településnek a színvonalán, mégsem egy csoport depresszióst látni itt, hanem küzdeni akaró, dolgos, kreatív embereket akik zöldséget ültetnek a bombahüvelybe és nem a segélyért verik az asztalt. 

Ezután következett a korsók mezeje. Három nagyobb helyszínen találhatóak ezek, egymástól több kilométerre. A több ezer éves kőkorsókkal igazából mindössze két gond van: senki nem tudja, hogy kerültek oda, és senki nem tudja, mire használták őket. A jelenleg valószínű álláspont szerint ebbe tették a holttesteket bomlasztani, és utána a korsó környékén temették el őket. Erre utal, hogy a korsók környékén szinte mindig találnak emberi csontokat, a korsókban soha. Mindenesetre a céljuktól függetlenül érdekes látnivalók. Sajnos a háború elég sokat elpusztított, de amúgy is küzdeniük kell a természettel a túlélésért. A korsók egyrészt felül nyitottak (egy-két "fedőt"látni csupán), sokban áll a víz - és bár itt soha nincs fagypont alatti hőmérséklet, azért erodálja a követ rendesen. Másrészt a második és harmadik helyszínen az erdő is ellenük dolgozik: egy-két korsót a köréjük - beléjük nőtt fa hasított már ketté. Mivel a tervek szerint 2018-ban (akkorra végeznek a bombák eltakarításával a helyszíneken) az UNESCO világörökség részei lesznek, valószínűleg több pénzt lehet majd a megóvásukra fordítani. 

A helyszíneken egyébként tábla figyelmezteti a látogatókat a veszélyre: robbanóanyag lehet a földben. Kong elmondta ugyanakkor, hogy ezektől nemigen kell tartani: 20 cm mélyen mindenütt eltávolították őket, a mélyebben fekvők meg nem robbannak fel egy ember súlyától. 

A korsók mezeje érdekes látnivaló, de ha már valaki órákig buszozik egy szerpentinen hogy ide eljön, akkor mindenképp látogasson meg egy hmong falvat is - nemcsak azért, hogy megnézze milyen kreatívan lehet felhasználni a háború maradványait, hanem azért is, hogy egy kicsit átértékelje a saját életében "problémának" tartott dolgokat (hol is lakom, mennyit is keresek, milyen ruhát kell hordanom, stb.).

Phonsavanh után délebbre, Vang Vieng felé vettük az irányt. A két település közötti utazást (reméljük) nevezhetjük az egész világkörüli út legrosszabbjának. Gyengébb gyomrúak ugorjanak a következő bekezdésre. A kisbusz (ami eleve egy leharcolt állapotban volt, egy hazai sárga Volán ehhez képest luxus) tele volt helyi arcokkal - ami még nem is lett volna gond. Sajnos azonban az ápoltságuk itt-ott azokét a pesti csövesekét közelítette, akik miatt üres ajtók alakulnak ki a Combino-n, és a kezdetben boldog felszállók egyetlen másodperc alatt megértik, miért is nem áll ott senki. Mindehhez hozzájött a masszívan kanyargós út, ami közben elóször egy helyi fószer dobta ki a taccsot egy apró műanyag zacsiba, majd azt a kezében fogva a sorok között himbilimbizve egyensúlyozott előre szólni a sofőrnek, hogy meg kellene állni. Néhány száz kanyarral (azaz kb. félórával) később a velünk együtt utazó szingapúri-kínai hölgy is követte a jó példát - de ő legalább az ablakon távolította el ez a veszélyes hulladékot. Zsanát leginkább a szagok, és a padlón ide-oda folyó ismeretlen eredetű folyadékok zavarták, illetva az hogy sikerült pont egy rágóba beletenni a hátizsákot. Az én gyomrom szerencsére most jobban bírta a kanyarokat, a szagokat pedig kevésbé érzem, mint ő. Ilyen kellemes körülmények között töltöttünk el hat órát, mikor megérkeztünk Vang Viengbe.

Vang Vieng városa szintén folyóparton fekszik. Néhány évvel ezelőtt még egyike volt azoknak a városoknak, ahova a nyugati fiatalok jöttek kivetkőzni önmagukból. A wikitravel szerint havi rendszerességgel haltak meg a mindenféle drogoktól beállt hülyegyerekek amikor "tubingoltak" (= felfújt traktorgumiban csorogtak lefelé a folyón) vagy ugráltak a vízbe a hidakról. A bárok heti hét napot voltak nyitva huszonnégy órában, és végtelenített verzióban vetítették a Jóbarátok/South Park/Family Guy epizódjait. (Mondjuk ez utóbbibak lehet egy hangulata, legutóbb tizenöt éve a Tarkaréti kollégium hálózatán ment ugyanez :). A laoszi hatóságok azonban megelégelték a szétszívott huszonévesek hulláit kikaparni kilométerekkel lejjebb a folyóból, illetve igencsak csúnyán mutattak a bűnözési statisztikák is a drogfogyasztás miatt. Éppen ezért kemény fellépések történtek: mára már jobban mutatnak a statisztikák, a bárok és hostelek üresebbek (biztos találtak más országot a nyugatiak) de a tubing még mindig a nem ajánlott kategóriába tartozik. Aki a hatalmas partik miatt jönne Vang Viengbe, keressen más helyet. Ma a kisváros csak egy hangulatos hely, ahol feltűnően sok az étterem és bár a turisták számához képest. A körülötte levő táj viszont magával ragadó: a Ha Long öbölre emlékeztető sziklák veszik körül a vidéket remek bicajos útvonalakkal és célpontokkal - de maga a folyópart is remek lehetőséget nyújt egy kellemes délutáni barkohbázáshoz (ezt tapasztalatból mondjuk :). Ha valaki már nekiindul bicajjal, ne hagyja ki a Blue Lagoon-t ami egy kb. tíz méter széles kis folyócska kék vízzel, amibe lehet ugrálni vagy csak hűsölni, bőven 20 fok alatti hőmérséklete, garantált felüdülést kínál a decemberi forróságban. 

Vang Vieng-ből egy négy órás, a korábbihoz képest kevéssé kalandos kisbusz utazással érkeztünk vissza Luang Prabangba, ahol a karácsony előtti és a karácsony esténket töltöttük. Sikerült egy olyan szállást kifogni, ahol a francia tulajdonosnő még egy kisebb karácsonyfát is bekészített a szobánkba, és a (Laoszban egyébként ritka) remek internetkapcsolatnak köszönhetően végre videotelefonon is tudtunk csevegni az otthoni rokonokkal. Így telt hát a világutazó Zsanett és Ábel karácsonyának idei első estéje. 

Luang Prabang - a béke szigete

"Laos - simply beautiful" hirdeti a hivatalos reklámszöveg, és nagyjából ez a mi véleményünk is tíznapos kalandozás után. Luang Prabangba sötétedés után érkeztünk, és elsőre nem szerettünk bele a városba. A szokásos "ázsiai kisváros" környezet fogadott minket alig öt perc sétára a központtól: széles koszos utca, jellegtelen beton- és kőházak, utcai kisboltok a szokásos "mindenből egyféle van, kivéve amire szükséged van mert az nincs" választékkal. Nem is értettük még ekkor, hogy miért lett az EGÉSZ város az UNESCO világörökség része, hiszen ilyen negyedet minden nagyobb városban lehet találni. Aztán amikor másnap reggeli után felkerekedtünk megnézni a belvárost, kezdte felfedni magát Luang Prabang szépsége.

A belváros egy kb 2-3 km hosszú "félszigeten" fekszik, egyik oldalról a sárosbarna Mekong, a másikról a kék vizű Nam Khan veszi körbe és a két folyó a félsziget csúcsánál folyik össze. Ezen a területen hosszában mindössze három utca van, amelyeket a klasszikus francia koloniális stílusban építettek: fából/kőből készült alapok, többnyire fa emelet, kizárólag fa tető, klasszikus tornác. Otthon a "bájos" jelzővel illetnénk egyetlen ilyen épületet is - itt pedig százával sorakoznak egymás mellett. A házak mellett pedig megszámlálhatatlan pagoga van szétszórva a városban, amik stílusukban nagyon eltérnek a vietnámban megszokottól, így érdekes látnivaló volt. A házakban sok helyen éttermek/kávézók/üzletek vannak, és látszik hogy a egész város a turizmusból él. Minden sarkon pénzváltó, utazási iroda hirdeti magát, de valahogy nem tudja elvenni a város varázsát. Az egyedüli hátrány, hogy a fő utcán és környékén elképesztően elszaladtak az árak. Míg ötszáz méter sétányira kb 6-700 forintból eszel egy főételt és 350-ért mellé egy 6dl sört olyan helyen, ami csak helyiekkel van tele, de a tripadvisoron 4,5-es értékelésű - addig a belvárosban simán elkérnek 1500 Ft-ot egy tapasért, 2000 Ft-ot egy pizzáért vagy ugyanennyit egy helyi ételért is, mindezek mellé pedig dupla annyi a sör és budapesti árú a koktél. Nem véletlen, hogy a főutcán csak turistákat látni az éttermekben/bárokban. Emiatt a fő utcát csak sétálásra, nézelődésre vettük igénybe, két kivételt leszámítva. Egyszer egy étterembe tévedtünk be kipróbálni egy helyi specialitást (orlam) ami az egész utazás legborzalmasabb gasztoélménye lett.

Másrészt viszont rögtön felkeltette az érdeklődésünket a helyi IKON bár, aminek tulajdonosa és pultosa egy magyar lány, Erzsi (helyben Lisa néven ismerik). Két este is betévedtünk ide. Erzsi nagyon stílusosan összeválogatott berendezéssel adja meg a bár alaphangulatát, amiben fali aktszobor, Unikomos plakát és kettévágott Martens bakancs is megtalálható. Emellett remek saját koktélok is várják a betérő turistát, és Erzsi mindenkinek igyekszik kedvében járni akár a nemzetiségéhez passzoló zenével, akár egy tányér ingyen mogyoróval... nekünk még ajándék házi szilvapálinka is jutott egy nappal karácsony előtt, hogy ne hiányozzanak annyira az otthon ízei. 

Luang Prabang turista nevezetességei közül az egyiket sajnos annyira elkorcsosították, hogy inkább szánalmas mintsem érdekes. A helyi buddhista szerzetesek minden reggel napfelkeltekor körbejárnak a főutcán alamizsnáért - ez egy több évszázados hagyomány. Persze a turisták ezt szeretnék megnézni, még rosszabb: részt venni benne - a helyiek meg pénzt szagolnak a dologban. Emiatt hajnalban aprócska műanyag székekkel van végigültetve a fő utca, az utca közepén a helyiek árulják a rizs mellett a mindenféle szutyok csomagolt élelmiszert jó drágán - amit a turisták megvesznek és a kisszékekre ülve bedobálnak a szerzetesek szatyrába. (Egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány helyi lakos adott alamizsnát.) A rizst persze kézzel adagolják a turisták hogy minden szerzetesnek jusson, golyócskákká gyúrva és így dobják be a szatyorba a zacskós kekszek mellé. Nos, kíváncsi vagyok hogy a szerzetesek tényleg azt a rizst eszik-e amit előtte száz turista ki tudja mennyire tiszta kézzel dobott rá a poros zacskókra, illetve mi lesz a sorsa magának a zacskós szemétkajának. Mindenesetre az út mellett kosarak állnak amikbe a szerzetesek kidobják az ételek egy részét (ez elvileg a szegényeknek megy). Kb annyira autentikus ez így, mintha nálunk az ázsiai turisták járnának körbe locsolkodni húsvétkor, miközben azt sem tudják mit is ünneplünk. Jó példája mindenesetre annak, hogy mennyire el tud rontani egy szép és nemes hagyományt ha a turistákat is beengedik. 

Kellemesebb hagyomány viszont az éjszakai piac: este 6-7 és 10 óra között a főutca első szakaszán rakodják ki az árut, és viszonylag autentikus, máshol Ázsiában nemigen látott nadrágokat, ingeket, kalapokat és mindenféle dísztárgyakat lehet venni. Ezekről persze nem mindig tudni, hogy mi kézműves termék és mi a kínai tucattermék - de aki sokat utazott Ázsiában az megismeri, hogy mi az ami mindenhol van és mi az ami csak itt. Mi két hippi nadrággal és egy kalappal gazdagítottuk a ruhatárunkat - a könnyű vászon nadrág volt még hiánycikk a listánkon. (Műszálas túranadrág melegben nem a legjobb.) Zsana pedig 1-2 ékszert is beszerzett magának, mondván annak legalább nincs súlya.

A városból kiindulva alapvetően háromféle programot lehet csinálni: hajókázni a Mekongon, elmenni a vízesések egyikéhez vagy barlangokhoz, illetve elefánt farmot látogatni. Az elsőt azért lőttük ki, mert Vietnamban már hajóztunk a Mekongon, és hát valljuk be annyira nem is szép ez a folyó. Az elefánt látogatásra kétféle verzió létezik: a relatíve olcsó (30-50 USD/fő) amiről kissé alaposabb utánajárás után kiderül, hogy alapvetően állatkínzás. Az elefántokat láncra verik hogy ne mozoghassanak szabadon, keretet tesznek a hátukra az "elephant riding"-hoz ami a gerincüket bántja, illetve lehet velük együtt fürdeni -amit meg annyira nem élveznek mint a turisták. A második verzió az "igazi" rezervátum, ahol tényleg gondját viselik az állatoknak - ide viszont 150-200 USD egy program, és még egy hetes önkénteskedésért is az önkéntesnek kell fizetnie 500 (!) dollárt. No, ezek már olyan tételek amiket nem akartunk erre szánni, így az elefánt nézés is kimaradt.

A vízesések közül a szebbiket, a Kuang Si-t tátogattuk meg, és ez tényleg megérte a látogatást. Az egész olyan mint egy tündérmese. A vízesés alján több lépcsőben türkizkék színű medencék és teraszok alakultak ki, amiben fürdeni is lehet(ett volna, ha nincs éppen 18 fok). Bátrabb turisták ugyan bemerészkedtek a vízbe, de mi inkább felmásztunk a vízesés tetejéhez, ahonnan pazar kilátás tárult elénk az egész völgyre. A vízesés mindenesetre sokkal szebb volt, mint két éve Semuc Champey Guatemanában, ahova tízórás utazás után érkeztünk meg, de egy hatalmas éjjeli eső miatt a türkizkék vízteraszok helyett csak dühöngő sárcunamit sikerült megtekinteni.