USA road trip - a maradék négyezer kilométer

Miután jó mélyen “beleharaptunk” a kontinentális USA-ba, elindultunk visszafelé. Meglehetősen kevés esős napjainknak egyike köszöntött ránk (a 189 napos utazásból összesen kb. 10 nap esett az eső és ebből kb. 5 érintette csak érdemben a napi programot), de szerencsére mire a Monument Valley-hez értünk már jelentősen alábbhagyott az eső. Mindenesetre így is szép volt a filmekből és Marlboro-reklámplakátokból ismert vidék, és ráadásul az indiánok belépőt sem szedtek ezen a napon. A tíz mérföldes off-road vezetésre nem akartunk benevezni, pláne mivel a szuvenír boltban megállapítottuk, hogy a park leghíresebb látnivalója pontosan az a kilátás, ami a parkolóból fogadja az embert. Így hát nem pazaroltuk tovább az időnket és pénzünket, megelégedtünk ezzel.

Aznapra a szállás választásunk Page városára esett, aminek megvolt az a nagy előnye, hogy alig öt perc autózásra volt a híres Horseshoe bend-től. Ha már így alakult, délelőtt és este naplementekor is megnéztük ezt a kanyart. A szakadékot itt sem védi semmi a lehulló turistáktól, de különösen érdekes oldalról nézni az eseményeket: a szikla leveles tésztához hasonló rétegeket képez, és néhány helyen alig pár „lap” volt az emberek lába alatt. Zsana szívinfarktust kapott minden alkalommal, amikor két méternél közelebb mentem a peremhez – pedig tudja, hogy valamennyire tériszonyom is van. Szerencsére azért nem hullottunk bele a szakadékba. 

Következő látnivalónk az Antelope Kanyon volt. Ide csak és kizárólag vezetett túrán lehet részt venni, mivel a terület különösen érzékeny a "villám-áradásokra" (vagy hogy mondják magyarul, hogy "flash-flood"?). Elég egy kisebb eső több kilométerrel messzebb, hogy máris vízözön árassza el a szűk kanyont, ahonnan nemigen van menekvés. 1997-ben tizenegy turista halt meg úgy, hogy a kanyon területére egy csepp eső sem hullott - azóta a túravezetők mind rádióval rendelkeznek és a helyi meteorológiai intézet azonnali riasztást ad ki, ha a vízgyűjtő területre nagyobb csapadék hull. Ez persze így jó biznisz a helyieknek is, a túra nem nevezhető olcsónak. Két, egymástól pár kilométerre fekvő kanyon van egyébként, a felső és az alsó antilop kanyon. Internetes fórumokon parázs viták zajlanak, hogy melyik a szebb… emiatt úgy döntöttünk, hogy csak az egyiket nézzük meg, az olcsóbbat. Így a „lower” antelope canyon lett a befutó – ez kevesebb mint fele annyiba került (25 USD/fő), mint az „upper”. (Az elnevezés annyiban csalóka, hogy a lower van északabbra, tehát az elnevezés nem a térkép alapján jött.)

A kanyonba egyébként kicsit kiábrándító megérkezni. Az alábbi gyönyörű fotókat ugyan bárki reprodukálni tudja (fehéregyensúly felhősre állítása, 400-as ISO, stb), de az emberi szem nem látja ennyire színesnek a sziklákat. A homokszín különféle árnyalatait látod csupán, de a túravezetők profin mutatják hogy mit honnan, milyen szögből, milyen beállításokkal érdemes fényképezni. Kicsit olyan ez, mintha beleszeretnél Pamela Andersonba a fotók alapján, aztán meglátnád smink nélkül. Ettől még szép persze a kanyon (nem úgy, mint Pamela), de kétségtelen, hogy a képeken sokkal érdekesebb, mint a valóságban…

Mivel Page-ben akadt egy szabad délutánunk, így a Powell-tó felé autózva megnéztük a város nevezetességét, a Glen Kanyon gátat is, ami méretében nem sokkal marad el a Hoover-gát mögött. Bár a vezetett túrát éppen hogy lekéstük, a látogatóközpontban remek összefoglaló volt az építkezésről, tervezésről, és egy digitális számláló is az erőmű által termelt áram összesített értékéről is. Eredetileg meg akartuk nézni a híres Hoover gátat is, de miután ezt láttuk és mint kiderült méretében is legalább akkora, mint híresebb társa, így megelégedtünk ezzel.

Page után egy újabb fél napos vezetés következett, hogy elfoglaljuk bázisunkat a Bryce Kanyon mellett Panguitch-ben. A kanyon látványban eléggé eltér a többitől, a kövek érdekes módon erodáltak. Kisebb-nagyobb oszlopok/tornyok alakulnak ki amikor a felszíni keményebb kőzetréteg szétrepedezik és az alatta levő puhább rétegeket kimossa a víz. Ezek persze a cseppkövekhez hasonlóan egyedi figurákat alakítanak ki, amibe aztán az ember belelát mindenféle alakzatot. Ez a kanyon is több kilátópontból áll, de nagyjából itt sincs köztük különbség. Mindenképpen érdemes viszont az ide látogatóknak legalább egy rövidebb túrát bevállalni a kövek között, nem csak odafentről megcsodálni őket.

Bár a világkörüli út tervénél az volt az elképzelés, hogy kihagyjuk a „telet”, ezt mégsem sikerült teljesen véghezvinni. Először már a Grand Kanyonnál havat kellett kaparni a kocsiról egyik reggel, a Bryce-ban pedig már hógolyó-csatát is vívtunk. Mivel kifejezett téli öltözékünk nem volt, pár merinói alsó, egy vékony tolldzseki és egy-egy polárpulcsi kombinációja védett minket a hideg szélben. Bár próbáltunk egy sapka-kesztyű beszerző körutat tartani a helyi hipermarketekben, de április lévén már nem volt belőle készlet. Zsana szerencsére azért kifogott egy leárazott karácsonyi mintás meleg zoknit. Nepálban ugyan voltunk 2000m felett is, eddig a legtöbb ruhánk egy Himalája napfelkelte megtekintésekor volt rajtunk, de akkor is csak 5 fokig csökkent a hőmérséklet éjszaka. A réteges öltözködés (vegyél fel mindent, amid van) azért most működött, és a meleg zoknival a vízhatlan túracipő is elég volt a pár centis hóban.

A Zion Nemzeti Park volt a következő állomásunk. Ez kizárólag shuttle busszal járható be, ennek remek szervezettségétől már előre féltünk a korábbi tapasztalataink okán, de viszonylag zökkenőmentesen sikerült bejárni a parkot. Igazából ez volt a legkevésbé érdekes az összes közül, nem hagyott mély nyomot bennünk. Az egyedüli szokatlan, hogy itt a völgyben mentünk végig – ellentétben a többi parkkal ahol mindenütt a peremen ment az út és onnan lehetett leereszkedni. A Zion legszebb részei egyébként nem is a shuttle busz által bejárt részen voltak, hanem a keleti bejárat és a látogatóközpont között. Itt voltak igazán érdekes alakú sziklák, amelyeken egymásra rakódott kőzetrétegeiben évgyűrűként meg lehetett számolni a földtörténet éveit/évszázadait. Néhány érdekesebbnek ígérkező rész a télies időjárás miatt még le is volt zárva.

A Zion után még sort kerítettünk a Valley of Fire parkra, ahol újabb érdekes sziklaalakzatokat láthattunk – de már megszoktuk, hogy az USA-ban különösen kegyes volt a földanya. Bár csak egy rövid látogatást terveztünk és a nap második felét egy vegasi outletben akartuk eltölteni, nem bántuk meg hogy kicsivel többet időztünk itt a tervezettnél. A park érdekessége, hogy egyik részén a sziklák különös hullám alakzatot alkotnak - erről készül a legtöbb fotó is. 

Nem mondhatnám, hogy nagy álmunk lett volna Las Vegasba jönni, de logikus összekötő kapocs volt a nemzeti parkok és San Francisco között – és ha már itt vagyunk, miért ne? Furcsa, hogy itt egy luxus szállodában kevesebbe kerül egy éjszaka, mint az Arches-hoz közeli Moab nevű porfészekben egy sima motelszoba. 100 dollárért már egy korrekt luxuslakosztályt kap az ember a nagyobb szállodák között is, holott egy átlagos útszéli motelszoba 50-70 dollárba kerül. Persze az árazásnál trükköznek azért, az alapár még ennél is olcsóbb, de egy speciális „las vegasi” tétel, az ún. „resort fee” dobja meg az árat – amit külön fizetsz a szálloda „szolgáltatásaiért”. Persze ezt nem tudod megúszni, kicsit olyan mintha azt mondaná valaki, hogy egy autót megvehetsz 5 millióért - de az ülés és a kormány plusz kétmillió. Szóval az alapárnak semmi értelme, ellenben nehezebben összehasonlíthatóak a hotelek árai. (booking.com-on legalábbis, az agoda megoldotta a resort fee-t is magába foglaló árak listázását). Szándékosan úgy terveztük az útvonalat, hogy vasárnap este érkezzünk – az itteni szállodák árai ugyanis péntek/szombat estére megduplázódnak. Mivel egy no-name hotel és a híres Venetian/Bellaggio/Ceasar’s Palace/Paris Las Vegas/Mirage szállodák között alig pár tíz dollár volt a különbség, és csupán egyetlen éjszakát maradtunk, így az utóbbiak között nézelődtünk. Orrhossznyival a Mirage lett a befutó.

Nem tudom magamban tartani, hogy általánosságban mennyire rühellem a „luxus”szállodákat az idegesítő és/vagy lehúzó szokásaik miatt. Itt szerencsére már a recepciós lány figyelmeztetett, hogy a minibár „automata számlázással” működik: amit kiemelsz a hűtőből azt szenzorok azonnal érzékelik és rögtön a számládra kerül – akkor is, ha visszateszed. Emellett a szokásos idegesítő apróságok itt is adottak voltak: borzalmasan rossz minőségű wifi (vagy fizess egy normálisért napi 10 dollárt), nincs WC kefe (csöngessek a takarítóért?), kiismerhetetlenül „innovatív” csaptelepek (öt perc mire rájössz, hogyan kell megnyitni és beállítani langyosra), belépőkártya nélkül nincs áram a szobában (nem tudod ott hagyni a telefont tölteni, amíg elmész wellnessezni), fél tucat törülköző fejenként (amit úgyis mind kimosnak ha elmész, tovább terhelve a környezetet), horribilis mosodai díjak (annyiba kerül, mint egy új ruha), matrac alá betűrt lepedő (amit felesleges és komoly izommunka kiszedni) stb, stb… ezek mind itt is jelen voltak. Az egyedüli újítás az USB-töltő aljzat (ami nem működött) és a TV-n látható végszámla és a távirányítóval elintézhető checkout folyamat volt. Kicsit úgy érezzük, hogy a luxusszálloda-ipar megrekedt a XX. században… néha komfortosabb és kényelmesebb egy jobb motelben aludni.

Egy gyors vacsora után nekiláttunk várost nézni. Besétáltunk az összes menő szálloda recepciójára, és egy nagy kört tettünk a városban. Itt az ember meg sem lepődik, hogy belebotlik velencei, párizsi épületek másaiba. A nagy filozófiai kérdés viszont az, hogy ha egy pénzt dobsz az itteni Trevi-kútba, akkor vajon Rómába térsz vissza vagy Vegasba? 

A kaszinók között nincsenek nagy különbségek, igazából csak a tétek nagysága váltakozik. Mivel jó előre eldöntöttük, hogy maximum tíz dollárt szeretnénk eljátszani, olyan helyet kerestünk ahol mindez nem egyetlen téttel megoldható - és legalább nagyjából értjük, hogyan is kell játszani. Mivel rablórömi asztal nem volt (az egyedüli kártyajáték, amiben jók vagyunk), így a rulett maradt. Az élő ember által vezérelt rulettasztaloknál tíz dollár volt a minimum tét, így inkább egy gépes verzióhoz ültünk le a saját szállodánk aljában. 

A gép profi módon nyelte le a pénzt, mint kacsa a nokedlit, a zsetonozás már csak az élő emberes asztalok kiváltsága. A három dollár minimum téttel az egyenlegünket a második körben egy telitalálattal (épp ezt sikerült lefotózni, a 29-cel kaszáltunk) rögtön húsz dolcsi felé tornáztuk. Ráadásul egyszerre több dologra is lehetett fogadni, így a három dollárt ötven centesével diverzifikálhattuk. A piros-fekete és konkrét számok mellett zónákra is fogadtunk szinte mindig, de tíz perc után így is lenulláztuk a „befektetésünket”. Ez sajnos Ábel hibája volt, aki az utolsó körben pár másodperccel a tétek befejezése előtt elfelejtette Zsana szülinapját, a 29-et megjátszani – amivel legelőször is nyertünk és majdnem minden körben megjátszottuk. Mivel természetesen utoljára is erre pörgött ki a golyó, valóságos (szerencsére golyó- helyett) szózápor hullott e sorok védtelen írójára. Szerencsére odafönt valaki megsajnálta a bűnbánó legényt, és néhány nappal később egy new york-i utcasarkon elé sodort egy húszdollárost. Így hát happy end-del végződött a történet, bár nem sikerült az eredeti terv, mi szerint visszanyerjük az utazásunk árát. Sebaj, majd legközelebb!

Kiheverve az (átmeneti) horribilis veszteséget kocsiba pattantunk, kidobtuk azt a pár maradék megromlott kaját ami a Mirage „luxusszálloda” hűtőjében a számlázó szenzorok miatt nem tudtunk elhelyezni, és elindultunk a Death Valley felé. Vegasból kifelé jövet hamar eltűnt a növényzet java része, pár tucat kilométer után már a semmi közepén autóztunk. Ebédidőben érkeztünk meg a Halál Völgyébe, ahol olyan meleg volt, hogy a bezárt autó szélvédője mögött melegítettük meg a mikrós tésztát – a gázfőző bekapcsolására semmi szükség nem volt. Kicsit ez is „holdbéli táj” volt, életnek semmi nyoma (talán innen kapta a nevét? :)).

Mondjuk ezt a kietlenséget félóra után meg is unja az ember, és mivel megszoktuk, hogy az összes park egy idő után unalmasan csak önmagát ismétli, inkább elindultunk tovább – aznap hat óra utazás várt ránk összesen, hogy megérkezzünk egy Isten háta mögötti településre, ahonnan már csak négy óra vezetés egy olyan város, ahonnan két óra alatt elérhető a Yosemite. (Mocskosul nagy ez az ország.) Persze ennek is megvan a maga feelingje... hívhatjuk "road trip" életérzésnek is - de néha azért kicsit úgy éreztük magunkat, mintha a Gyűrűk Urát néznénk: megyünk valahonnan valahova és nem történik semmi. (Szerencsére a vezetésbe nem aludtunk bele, mint a filmbe.) 

Hogy Ti se aludjatok el olvasás közben, inkább ugorjunk előre két napot: megérkeztünk a Yosemite bejáratához. A park nekem a szívem csücske volt, és mindenképpen meg szerettem volna nézni. Aki valaha falat/sziklát mászott, annak biztosan mond valamit a két híres szikla neve: Half Dome és El Capitan. (Akinek nem, annak javaslom a "Valley uprising" c. dokumentumfilmet). A lényeg, hogy ez a két sziklafal a pókemberek mekkája, egyszer mindenki szeretne ide elzarándokolni, hogy megnézze a sportág születésének bölcsőjét. A Half Dome sajnos csak egy komolyabb túrával megközelíthető, és mivel a sziklafal maga is több száz méter magasan kezdődik, nem könnyű eljutni a tövébe sem. Van itt viszont egy szép tavacska, ami mellett le lehet ülni egy szendvicsebédre, és gyönyörködni a tényleg félbevágott kupolára (=half dome) emlékeztető hegyben.

Az El Capitan viszont az úttól alig pár tíz méteres szintemelkedéssel megközelíthető, és hihetetlen élmény a kilencszáz méter magas függőleges sziklafal tövében állni. 1958-ban még 47 napot vett igénybe az első meghódítása, sziklába vert szögekkel és kötelekkel… 2012-ben viszont Alex Honnoldnak már alig 2 óra 23 percbe telt megmászni a monstrumot. (Mondjuk ő megspórolta a szögeket és köteleket.) Mi az első két métert alig pár másodperc alatt másztuk meg, bőven van esélyünk a rekord megdöntésére – habár mászástechnikai tudásunk hagy még némi kívánnivalót maga után.

A park gyöngyszeme még a Yosemite vízesés, ami két lépcsőben hétszáz méterről hullik alá a völgybe. Mivel az előző napokban esett errefelé, így Milford Sound-hoz hasonlóan itt is mázlink volt, bő vízzel ömlött a zuhatag.

Látod a fenti képen baloldalt alul azt a picike fehér vízesést? Na ugyanez van alul, csak közelebbről - ez "csak" száz méter. (Gondolhatod, mekkora lehet a felső!)

Hogy méltóképpen kezdődjön a völgylátogatás, szerencsére van egy kilátópont ("tunnel view"), ahonnan a park majdnem egészében belátható. És bár a Yosemite vízesést kitakarja balról az El Capitan, van a panorámában egy másik… így lesz teljes a kép.  

Ezzel a szép látvánnyal ért véget a nemzeti parkos körutunk… másnap már egy San Francisco melletti outletben élveztük ki, hogy alig pár napunk maradt az utazásból és végre lehet büntetlenül shoppingolni! Ha nem is tapasztaltunk olyan hihetetlen olcsóságot, amiről mindenki beszámol, azért sikerült egy pár szép órát és néhány ruhát venni jutányos áron – annyiért, hogy hajlandóak voltunk még néhány napig magunkkal cipelni őket. Egy búcsúvacsora Juditéknál San Franciscoban, és másnap felültünk a gépre, ami régóta áhított metropoliszunkba, New Yorkba röpített minket.

Utazásunk utolsó állomásának beszámolója hamarosan következik... a reklám után! 
(Addig is egy "nagy testvér"-féle Google hirdetés itt alul megmutatja, mire kerestél mostanában a böngésződben.)