Amikor az USA felkerült a világkörüli utazásunk célpontjai közé, egyértelmű volt, hogy a nemzeti parkokon lesz a fő hangsúly. Ezek közül csak néhányat ismertünk korábban (Yosemite, Yellowstone, Grand Canyon, Arches, Monument valley) aztán amint belemélyedtünk a témába, újabb parkok kerültek fel a listára. Amikor ezeket térképen is elkezdtük felrajzolni, a gyerekkori pont-összekötős füzetekhez hasonlóan kezdett kialakulni egy útvonal terve is.
Két olyan park volt, ami kicsit messzebb van a többiektől: a Yosemite és a Yellowstone. Az előbbi azért nem volt probléma, mert Friscoból viszonylag könnyen megközelíthető, és hát innen indul majd a repülőnk New Yorkba. A Yellowstone viszont sajnos nem kicsit lóg ki a "bolyból", két napnyi autózásra van a többiektől. Nagyobb reptér is alig akad hozzá közel, így az idő szűkössége miatt (két és fél hetünk maradt a parkokra) nem akartunk öt napot erre az egyre áldozni (két nap oda, egy nap megnézni, két nap vissza)... inkább úgy, döntöttünk, hogy majd egyszer visszatérünk ide is.
Nagy kérdés volt, hogy Friscoban béreljünk kocsit és ide is hozzuk vissza, vagy esetleg repüljünk Vegasba és kis idő spórolással onnan indítsuk a park-kört. Végül Zsanának nagyon megtetszett az az ötlet, hogy végigmegyünk a "Pacific coast highway" San Francisco és Los Angeles közötti szakaszán, azaz a híres 1-es úton... amin a filmekben mindig kabrióval suhannak végig a szerelmespárok, miközben helikopterről veszi őket az operatőr és egyre távolodva látszik a szép sziklás tengerpart mentén suhanó út.
Miután kibéreltük az autót hamar jött a felismerés, hogy az 1-es út egyik szakasza földcsuszamlás miatt le van zárva. (Sajnos mindenki szerint ez a legszebb rész.). Így miután az első nap eljutottunk Monterey városába, kénytelenek voltunk kissé módosítani a terven. Big Sur felé haladva ugyanis az út zsákutca lett, és bár mérföldeken át haladtunk rajta és meg tudtuk nézni egy részét, sajnos nem az egészet - vissza kellett fordulni a kerülő út felé.
A kerülő 101-es főút már messze nem annyira izgalmas, mert nem a part mentén halad. Kb. 100 mérföld után Pismo Beach-nél láttuk meg ismét az óceánt és egy a Baywatch-ban látottakhoz hasonló strandot hosszan a tengerbe nyúló mólóval, stb.
Interneten olvastunk az 1-es út melletti látnivalók között Solvang városáról. A települést dán bevándorlók építették fel - dán stílusban. (Hiába, ezek a migránsok sem tartották tiszteletben a helyi kultúrát - a turisták nagy örömére.) Mivel már Új-Zélandon is beleszerettünk Puhoi cseh városába a világ másik felén, gondoltuk ezt is megnézzük. Nem is okozott csalódást. Hamisítatlan skandináv hangulat áradt a városkából, amit később Koppenhágában is megtapasztaltunk.
Innen Santa Barbarán keresztül mentünk tovább, és mivel ennek is ismerős volt a neve a filmekből, itt is megálltunk megnézni a strandot. Azért el tudnánk tengetni úgy a hétköznapjainkat, hogy esténként erre járunk futni/úszni/szörfözni egyet.
Másnap a "híres" Malibu beach következett. Itt már a parkolással is gondok voltak, a remek automata ugyanis egyik bankkártyánkat sem volt hajlandó elfogadni. Talán nem is vesztettünk volna sokat, ha nem sikerül letenni a kocsit: a strand hatalmas csalódás volt. Lehet, hogy ez is olyan mint nálunk a Mátyás pince: minden turista oda akar menni, de már semmi sem emlékeztet egykori önmagára. Kettőnknek együtt nincs annyi ujja, ahányadik helyet kapná utazásunk tengerpartjainak ranglistáján a híres Malibu beach.
Innentől viszont új kihívásokkal kellett szembenéznünk. A Los Angelest átszelő utak hat-nyolc sávos autópályák, ahol tank méretű járgányokkal jobbról-balról előzik az ember fiát, aki az "economy" méretű autójával nagyjából úgy érzi magát, mint kisegér a Metallica-koncerten. Az út ráadásul többször elágazik - néhol háromfelé is. A GPS-néni által idegesítően higgadt magabiztossággal kiadott "tarts jobbra" vagy "tarts balra" utasítás tehát nem egyértelmű - ráadásul néhol az útjelzések sem úgy vannak megadva, mint ahogy GPS-en látod. Ha egy "tarts balra" után túlságosan bal szélre sorolsz, akkor a következő "tarts jobbra" esetleg azt jelentheti, hogy négy-öt sávnyi olyan autón kell keresztül küzdened magad, amelyeknek a platójára simán felférne az általunk vezetett Hyundai Accent. Mindeközben persze a jobbról előzés is megengedett, hogy könnyítsünk a feladaton. Abban a néhány szabad percben, amikor a GPS-néni "hajts tovább egyenesen" üzenetet küldött igyekeztünk Hollywood-felirat-keresést tartani - ami sikerrel is járt. Zsana ezután a százzal száguldó kocsiból próbálta az elhaladó fák, épületek és útszéli hirdetőtáblák között lefényképezni a híres betűket, ami kb. a huszadik próbálkozásra ezt a remek paparazzo-képet eredményezte. Welcome to Hollywood!
A várost elhagyva a vérnyomásom és a pulzusom is harmadával csökkent - túléltük! Ezután már "csak" egy négyórás, közel nyílegyenes útszakasz állt előttünk a nemzeti parkok közelében levő első szálláshelyünk, Kingman városáig. Közben elhaladtunk egy "következő pihenőhely 100 mérföld" tábla mellett, ami elég vicces - mivel sok helyen azt is kiírják, hogy "ha fáradt vagy, tarts pihenőt". Na de hol, wazzeg? Az utak mellett szinte sehol nincs lehetőség normálisan félrehúzódni - ehhez képest a hazai infrastruktúra istenesen jó. Később többször előfordult, hogy kénytelenek voltunk az útról a porba lehúzódva könnyíteni magunkon, mivel száz kilométeren keresztül egyetlen darab WC sem volt sehol. Úgy érzem hasznosabb helye is lehetne a mexikói kerítésre szánt pénzeknek - mondjuk ötven kiométerenként építhetnének egy kisebb parkolót piknik paddal, budival és egy darab mexikói WC-s nénivel - mindenki jól járna vele, és máris lenne munka a friss bevándorlóknak is.
Az út mellett egyre többször bukkantak fel a "historic route 66" jelzések. Hamar realizáltuk, hogy bizony a híres 66-os út már nem funkcionál hivatalos főútként, de közel halad a mostanihoz. Az ezáltal a "vérkeringésből" kiesett települések persze bizniszt csinálnak ebből, becsábítanak a híres útra, hogy aztán szuvenírekkel szórhassanak meg. Van itt bögre, hűtőmágnes, póló és alsógatya is... mi persze jó hátizsákosként nem vittünk magunkkal semmit, csak néhány fényképet:
Kingman-i szállásunkról potom 2.5 órás vezetéssel (ez errefelé a "semmi" kategória, ha valaki be szereté járni a nemzeti parkokat) érkeztünk meg végre a Grand Canyonhoz. Bár számítottunk rá, hogy a nevéből adódóan nem lesz kicsi, de lenyűgözött minket a mérete. A túlpart legközelebbi részei is nagyjából 10km-re vannak, az ember lába alatt pedig ott van a több száz méteres szakadék. Itt tapasztaltuk először, hogy a látnivalóknál nincsenek "ne lépj ide vagy oda" típusú táblák/korlátok mint Ausztráliában vagy Új-Zélandon. Mindenkinek a józan paraszti eszére van bízva, hogy kimegy-e a szikla szélére vagy sem. Aki hülye, az lezuhan - hívhatjuk evolúciónak is.
Az evolúció igazán elérhetné azokat is, akik a park tömegközlekedését szervezik. Immár sokadszor tapasztaltuk, hogy az USA nincs a helyzet magaslatán e tekintetben. A kanyon vonulata mentén transzfer buszok járnak, ami lehetővé teszi az egyirányú túrákat. Sajnos az nem jutott el a szervezők tudatáig, hogy ha az egyik busz embereket visz öt percenként A-ból B-be, akkor esetleg B-ből hasonló kapacitással és időközökkel szeretnének továbbmenni az emberek C-be. Miután B-ből csak félóránként ment tovább a közlekedés, hamar feltorlódott a tömeg és nemsokára rengeteg ideges ember várt a hidegben, hogy tovább indulhasson... de a buszok csak bosszantóan ritkán jöttek. Fel is adtuk a további várakozást, inkább autóval indultunk el a másik irányba. (Aki erre jár, számítson rá egyébként, hogy nincs nagy különbség az egyes kilátópontok között: mindenhonnan egy nagy szakadékot fogsz látni sok sziklával - különbség esetleg abban van, hogy a Colorado folyó is látszik-e vagy sem, és milyen hosszan.)
Aki nem tud az USA-ba utazni (pl. Vida Ildikó és néhány kormánytag) az Omán-ban hasonló látványt élvezhet Jebel Shams-nél. Összehasonlításképpen pár fotó az "ománi Grand canyon"-ból - egy kis nosztalgia utazásunk elejéről.
Egy nappal és ötszáz kiométerrel később (miután túltettük magunkat a reggeli sokkon, hogy hó alól kellett április elején kikaparni az autót) már a De Chelly canyon peremét koptattuk. Erről sem hallottunk soha korábban, de több helyen is szebbnek aposztrofálták a Grand Canyonnál.... ami igaz is volt. A kanyon sokkal kisebb ugyan, de hangulatosabb, az alján indiánok élnek a mai napig. A Spider rock nevű sziklaformáció is igen szokatlan, 230m magas felhőkarcolóként áll stabilan a völgy közepén - nevét a Navajo mitológia pókjáról kapta aki a legenda szerint ennek a tetején lakott.
Potom 300 kilométernyire következett a következő állomás, a híres Arches nemzeti park. Mivel a legközelebbi Moab településén több mint háromszor annyiba került az összes szállás, mint alig 50 kilométerrel távolabb, így Monticelloban szálltunk meg helyette. (Ez a nagy előnye az autóbérlésnek: sosem vagy rákényszerülve hogy központi helyen, tömegközlekedéshez közel legyen a szálláshelyed.)
Az Arches jellegzetes, árkádos kő-alakzatairól híres, amelyeket elvileg a természetes erózió hoz létre. Zsanával félig viccesen elkezdtünk elmélkedni rajta, hogy nemigen osztjuk ezt a nézetet. Szerintünk vagy földönkívüliek csinálták őket, vagy a helyi indiánok akarták fellendíteni a turizmust mert a kutya se látogatott előtte Moab-ba, üresen álltak a fogadók, és a városlakók titokban faragták ki éjszakánként a kőből készült alakzatokat. Fel is nevettünk, amikor egy kisfiú mellettünk megjegyezte: "anya, szerintem ezek nem természetes úton keletkeztek".
A leginkább hihetetlen a "Landscape arch" nevű formáció, amely egy 88 méteres fesztávolságú és alig pár méter széles kőhíd. Ezt 1933-ban "fedezték fel" - gyanús, hogy pont a világválság után. Szerintünk a New Deal egyik szigorúan titkos projektje volt, hogy turista-csalogató látványosság legyen belőle :).
Egy újabb bizonyíték az emberi beavatkozásra, hogy ennyire élethű Donald Trump-szobrot biztos nem tudott volna alkotni a természet, mint ami lent látható. Javasolni fogjuk a parknak, hogy kereszteljék át Trump-towerre.
Az Arches nemzeti parkkal majdnem szemben található a Dead Horse Point állami park és a Canyonlands nemzeti park. Az eleinte csak szóhasználatbeli különbségnek tűnő "nemzeti" és "állami" differencia végül több dollárba került - itt jöttünk rá ugyanis, hogy a minden "nemzeti" parkba érvényes belépőnk csak a szövetségi kormány által üzemeltetett parkokra érvényes, az államok által üzemeltetettekre nem. Igazából nem láttunk sok különbséget a Dead Horse Point és a Canyonlands park között, így aki spórolni szeretne nyugodtan kihagyhatja az előbbit. Mindkettőből szép hosszan rálátni a Colorado folyó völgyére, és az utóbbiban különösen jól követhető az egyes földtörténeti korok rétegeinek alakulása.
Ha szeretnétek tudni, hogy hogyan nem zuhantunk bele a Colorado-folyóba a Horseshoe bend-nél, hogyan nem fagytunk halálra a Bryce kanyonban és hogyan nem lettünk milliomosok Las Vegasban, akkor mindenképpen olvassátok el következő blog-bejegyzésünket is!
(Írnék még tovább is, de vasárnap este van, holnap vár a munka és még inget kell vasalnom...)
Viszlát pár nap múlva!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése