Lánykérés Kubában

"...ahogy a helyiek táncolnak, mozognak, élnek, mosolyognak az éjszakában, abból olyan elemi intenzitással sugárzik az öröm, életigenlés, energia, pozitivizmus, hogy az mindig is áttört és áttör minden nehézségen, közel hatvan év kommunizmuson, bezártságon, jegyrendszeren, hiánygazdaságon, a szűkre szabott kitörési lehetőségeken, feledtetve szegénységet, lepusztult házakat, szakadt autókat, áramkimaradásokat. És ez speciel irigylésre méltó az országban és az emberek mentalitásában. Na, meg az olcsón elérhető Havana Club Especial." Két újdönsült utazó imerősünk (Eszter és Norbi... alias Élmény Stopposék) foglalták így össze kubai tapasztalataikat, és mi sem fogalmazhattunk volna jobban. A karibi szigetországban tudnak élni, az biztos. Na de kezdjük a legelején...

“Mondjál pár országot, ahova szívesen utaznál” – kérdezte tőlem Zsana egy unalmas 2018 januári hétköznap estén, nem is sejtve, hogy ezzel a saját lánykérésének helyszínét választja ki. Mint általában, most sem egy konkrét úticélra kerestünk, hanem több általunk izgalmasnak gondolt ország közül választottuk ki azt, ami az adott időpontra (húsvéti hosszú hétvége és az azt követő hetek) az átlagos repjegyköltséghez képest a legolcsóbb volt. Mivel Kuba szerepelt az eredeti világkörüli útvonaltervben is, így egyértelműen ez volt az első ötletem. Így lettünk gazdagabbak aznap este egy havannai repülőjeggyel.

A repülőút a relatív olcsósága miatt (ami másnak nyűg, mert "át kell szállni") plusz lehetőségeket is tartalmazott. Torontóba délelőtt 11-kor érkeztünk meg, másnap reggel indultunk tovább, így volt lehetőség egy gyors kanadai városnézésre is. Mivel a legfőbb látnivaló a Canadian National torony, ezzel kezdtük a túrát. Sajnos több mint két órát kellett sorban állni, ami az időeltolódás miatt amúgy sem túltengő energiáinkat eléggé leszívta, így másra már nem is igazán futotta az erőnkből. A torony egyébként szép, de a “tizenkettő egy tucat” kategória, az egyedüli izgalmas az üvegpadló ami több, mint 400 méter magasból a tériszonyosok idegeit tudja borzolni kissé. A legbátrabbak kötélbiztosítással a torony peremén is körbesétálhatnak, de erre most a nagy szél miatt nem volt lehetőség.

Másnap reggel érkeztünk Havannába, ahol először természetesen pénzváltással kellett kezdeni. Kubában van a legbonyolultabb pénzrendszer, amit eddig láttunk. A helyi pénz a CUP ami kb. 11Ft-ot ér, de turistaként korlátozottan tudod használni, főleg csak a helyi lakosoknak célzott üzletekben és utcai kajázdákban. A "turisták" pénze a CUC ami 1 USD-vel (260Ft) egyenértékű. A CUC és a CUP bankjegyek/érmék megkülönböztetése emiatt nagyon célszerű, de viszonylag egyszerű is. Könnyen megjegyezhető, hogy a CUP bankjegyeken mindig emberek, a CUC-on emlékművek vannak, a CUC érméket pedig nyolcszögletű vonal határolja. Az árak néhol CUC-ban, néhol CUP-ban vannak feltüntetve, de mivel 25-szörös különbség van közöttük, ezért általában egyértelmű, melyikről van szó. (Persze volt olyan vécés néni aki az "1 peso" felirat alatt 1 CUC-ot akart elkérni egy olyan helyen, ahol a belépő is ennyi volt... de hát biztos van olyan hülye turista, aki kifizeti.)

Már az utazás előtt eldöntöttük, hogy nem szállodákban hanem magánszállásokon fogunk megszállni. A havannai szállást még Airbnb-n lefoglaltuk, egy Rosa nevű hölgy fogadott miket, és hamar kiderült hogy az Ábel spanyol tudása magasan veri az ő angolját – ami később is jellemző volt. Persze Ábel spanyol nyelvtana messze nem tökéletes: a jelen idő működik csak, meg az egyes és többes szám első-második személy (de azért valljuk be, egy utazás közben kevés szükség van feltételes jövő idejű függőbeszéd helyes használatára). Ha pedig azt mondod, hogy “megyünk holnap” vagy “jövünk tegnap” akkor mindenki pontosan megérti, mit szeretnél mondani. Rosa minden kérdésünket értette, még Zsana olasszal kevert spanyolját is és mindenre készségesen válaszolt, ő segített a következő szállásunkat és a fuvart is leszervezni.

Az első szállásunk Centro Havannában volt, ami mint városrész biztosan sokkolja azt aki még nem járt Európán kívül... de még nekünk is okozott kihívásokat. A hagyományos értelemben vett “boltok” elég ritkák, ásványvizet vagy péksüteményt venni is nehézkes. A legtöbb üzlet mintha a hetvenes évek Magyarországáról csöppent volna ide: a kirakatokban alig néhány áru, választék semmi, az árak mindenütt azonosak. És mindezek ellenére az árut nagyon védik, a nagyobb boltokban le kell adni a hátizsákot a csomagmegőrzőbe.
A Capitolium után kezdődő Havana Vieja (Régi Havanna) már érdekesebb, de egyben turistásabb is. Persze a drágább szállások legtöbbje is itt koncentrálódik. Itt van a Bodeguita del Medio  és a Floridita is (Hemingway kedvenc kocsmái - a leírások alapján jól bírta az italt:) - , ahova a tömeg miatt lehetetlen bejutni) és több szép régi épület, tér is.

A múzeumok kicsit gagyik, rengeteg propaganda meg fénykép és kevés érdekesség – még egy Ábel-féle huszadik századi történelem-rajongó is halálra unja magát a százezer Castro-fénykép meg a csöppet sem érdekes kiállított tárgy között. (Kb. "a függőágy, amiben egyszer aludt Che Guevara" típusúakra kell számítani). 

Amit Havannában leginkább javaslunk, az a céltalan bolyongás, koktélozás (2-3CUC/koktél) és a régi autók fotózgatása a régi épületekkel. Ez utóbbi persze olyan, mint a koalák és kenguruk Ausztráliában: elsőre nagyon rákattansz és élvezed hogy lehet őket fotózni (és tényleg olyanok mint korábban láttad) mert mindenütt ott vannak… aztán néhány nap múlva már unottan mész el mellettük mert annyira megszoktad.

Két hangulatos, említésre méltó helyszín volt még Havannában a Hotel Nacional épülete (ahol szerintem az enteriőr az 50-es évek gengszter-világa óta semmit nem változott) és a nagy temető, ahol a párizsi Pere Lachaise-hez hasonlóan izgalmas és hangulatos sírok várják a látogatót.

Havanna után Trinidadba vezetett az utunk. A kisváros nem véletlenül lett Unesco világörökség: itt tényleg olyan minden, mintha megállt volna az idő a spanyol gyarmatosítók korában. A házak, utcák, nagyobb épületek is ennek a kornak a hangulatát adják vissza, és bár sok a turista, mégis élvezhető maradt ez a közeg. 

Trinidadból kirándulásokat is ejtettünk. Alig tíz kilométerre van a Playa Ancón, ahova szállásadónk, Omar 1940-es évekből származó kocsiján jutottunk el. (Bár Omar bevallotta, hogy az ő kocsija is – sok régihez hasonlóan – már Lada motorral fut). Nem messze a hegyekben egy helyes kis vízesést is meg lehetett látogatni (Salto dei Caburni), melyhez egy kis jeep platóján erőteljesen kapaszkodva jutottunk el és túra a tűző napon még csak utána jött. A közelben van még egy volt cukornád-ültetvény is ami a rabszolga-filmek hangulatát idézi a mai napig. Omár emellett elvitt minket egy már nem működő cukorgyárba is.

Trinidad után a Disznó-öbölbe érkeztünk, ahol a tengerpart mellett az állatvilágé a főszerep. Ezt már másnap megtapasztaltuk, ugyanis a rákok szezonális vándorlása miatt gyakorlatilag egy horrorfilm közepébe csöppentünk. A mezőkről/hegyekből a tengerbe szaporodni igyekvő rákok tömkelege miatt nem kicsit veszélyes az utakon közlekedni. Sok autó defektet kap, mivel az állatok kerekek alatt hősi halált halt ezrei között egy-egy közlegény hangosan roppanó páncélja végül kiszúrja az autógumit. Úgy is mondhatjuk, aki elüti rák úrt, az rák úrt. (bocs) A rákokkal tarkított túra fáradalmait a Playa Girónon strandolással hevertük ki, ahol a part még szebb volt, mint Playa Largan és Coco Loco-ért (friss kókusz némi, vagy néha kicsit több, rummal megbolondítva) is csak 15 métert kellett sétálnunk.

 

A rákokat túlélve egy erdei séta során egy halom denevért, egy szunnyadó boát, egy kubai krokodilt és kolibriket is sikerült látnunk... mindezt teljesen vadon. Eddigre már egész megszoktuk, hogy egy hitchcock-i horror közepében vagyunk és egy halom bepipult rák között kell fürdenünk az édesvizi sziklatavakban.

Este pedig az élményeket egy fehér homokos, kellemes tengerpart éttermében emészthettük meg, miközben élő kubai zene hallatszott pár méterről. (Ez utóbbi eléggé megszokott errefelé. Néhány este után már kívülről fújod a slágereket amiket mindig játszanak...). Természetesen nem rákot ettünk aznap. 

A kubai utazás nem lehetett volna teljes a csodaszép Vinales meglátogatása nélkül. Itt döbbentünk rá, hogy a vendégszobák 25 CUC egységára mögött mekkora színvonalbeli változatosság lehet. Szerencsére a legvégére kaptuk a legjobbat: a szobánk európai mérce szerint is gyönyörű volt, a szállásadónk és a személyzet (igen, ott ilyen is volt) pedig hihetetlenül kedves és segítőkész. Annaluisa mindent megszervezett nekünk korrekt áron, legyen az lovastúra vagy privát taxi a tengerpartra. Az első napunkat a környék lovas felfedezésével töltöttük. Mivel egyikünk sem lovagolt gyerekkora óta (persze akkor is egy pónin, körbe-körbe) így kicsit meg is ijedtünk, de a túravezetőnk (a kubai Krokodil Dundee, alias Giovani) megnyugtatott, hogy a lovak lenni "semi-automático". No problem. Persze Ábel lova inkább "full automático" üzemmódban működött, a gyeplővel adott utasítást lazán figyelmen kívül hagyta és emiatt Krokodil Dundee hátulról üvöltözött vele(m). ("Hungría! Derechaaa!" = "Magyarország! Jobbra!") Persze az unortodox ló azért ugyanúgy célba ért, legfeljebb kissé más útvonalon.

 

A lovastúra egyik állomása egy szivar-manufaktúra volt, ahol megismerhettük a gyártási procedúrát, és meg is kóstolhattunk egy-egy szivart. Nem rossz, de megállapítottuk, hogy ez is az "aquired taste" tipikus esete (ami annyit jelent, hogy sz_r, de ha az ismerőseid sokan tolják körülötted és komformista éneddel nem akarsz kimaradni, akkor egy idő után biztos megszereted.) A völgyet a lovastúra utáni napokban még gyalogszerrel is bejártuk, hogy így is rácsodálkozzunk mennyire szép ez a vidék.

Vinales előnye a remek elhelyezkedése. Gyönyörű hegyek (mogoték) veszik körül, de a tenger is alig egy órányira van. Ezt ki is használtuk, és két nap is a közeli fehér homokos strandokra tettünk látogatást. Eddig a Fülöp-szigeteki El Nido szigeteinek tengerpartjai voltak számunkra az etalon, de a Cayo Jutias és Cayo Levisa partjai felvették vele a versenyt. Nem mondjuk, hogy szebbek, mert a víz színe más: El Nido sötétebb kék, a karibi tenger pedig világosabb, türkizes. Mindenesetre mindkettő olyan, amilyet Európában még sehol nem láttunk. 

Utolsó esténkre Havannába kellett visszautaznunk, mert a gépünk korán reggel indult haza. Az este két meglepetéssel is szolgált. Egyrészt egy remek éttermi vacsora után (ami kubában eleve ritkaság) élőzene és egy-egy koktél kíséretében Ábel megkérte Zsana kezét, aki a legnagyobb meglepetésre igent is mondott (amint végre szóhoz jutott). A második váratlan fordulat pedig egy nem tervezett találkozás volt egy olyan párral, aki hozzánk hasonlóan fél éven át utaztak a világ körül. A kubai internetviszonyok közepette nem volt egyszerű megszervezni a közös programot, de a "fél kilenckor a Capitolium előtt... majd ha nem vagytok ott, óránként ugyanott" stratégia végül működött. Így ismerkedtünk meg Eszterrel és Norbival (akiktől származik a poszt-nyitó idézet), akikkel a lánykérés sokkja, a másnap hajnali kelés és a "még össze kell csomagolnunk" gondolatok ellenére jó sokat beszélgettünk.

Torontóban aztán az újabb városnézés sajnos nem jött össze: a megérkezésünkkor látott 4 fokot és esőt délutánra mínusz fok és hó váltotta fel, amire sem ruhatárral sem lelkierővel nem voltunk felkészülve. Így inkább a torontói reptéren ütöttük el az időt, majd életünk legrozogább repülőgépével (Air Canada "Rouge". Mint kiderült: "Rouge" = sz_r) érkeztünk haza Budapestre. Bár egy dolgot meg kellett állapítsunk: egy hármas ülés két útitárs nélkül jobb, mint a business class. A negyedéig telt repülőgép lehetővé tette, hogy az élelmes utasok többsége kényelmesen elnyújtózzon a gép közepén, a három párnával kényelmes fekhelyet készítsen és jóllakott ovisok módjára olyan jót szundítson, ami ritkán adatik meg a turistaosztályon.