Menü

2018. május 22., kedd

Gourmet Fesztivál 2018

Nagy dilemma volt, hogy a pünkösdi hosszú hétvégen melyik szenvedélyünknek hódoljunk. Kihasználva az egy extra napot elutazzunk, vagy inkább maradjunk és immár sokadik éve most is teszteljük mivel készültek a legjobb hazai éttermek. A címből már mindenki kitalálhatta, hogy az utóbbi lett a befutó.

A Gourmet fesztivál lényege (ha esetleg valaki nem ismerné), hogy a Millenáris parkban kis bódékban több tucatnyi étterem készül 2-3 kreatív, ikonikus fogással (ezek kb. 1000Ft alatt olcsónak, 2000 felett drágak számítanak), amik apró adagok, de többnyire remek alapanyagból és technikával készülnek. Ezekből két ember kényelmesen végigkóstol 10-15 adagot... amivel ha nem is olcsón, de fejenként egy jobb budapesti éttermi menü árából rengeteg ételt/éttermet kipróbálhat.  A standok között csatangolva pedig érdekes "workshopokra" is lehetett bukkanni... itt alul például épp Sárközy Ákos (a Borkonyha séfje) készített egy asztalnyi desszertet a nézőket bevonva.


A teszteléshez most is a szombatra esett a választásunk, amikor a fesztivál első két napja már eltelt, így már előre elolvashattuk, hogy mások szerint mit érdemes kóstolni. Újításként egy mobil-applikációt is készítettek idén a fesztivál szervezői, melyben be lehetett jelölni a számunkra fotó/leírás alapján érdekes fogásokat - majd azokat értékelni is.

Idén több régi jó ismerős étterem nem volt kint (Anyukám Mondta, Erhardt), ezzel lehetőséget hagytak nekünk, hogy új helyeket fedezzünk fel. Így például a Tigris éttermet, amiről korábban sosem hallottunk, mégis a fesztivál (szerintünk) magasan legjobb fogását hozták össze. 

Libamáj brulee - Tigris Étterem
Szarvasgombás libamáj brulee, pezsgő zselé, sárgabarack-kaviár



A libamájhoz köztudottan jól passzol az édes és a gyümölcsös ízvilág is. A Tigris az előbbit úgy oldotta meg, hogy a cukorral bevont krémes májat zsebsárkánnyal karamellizálta, ahogy egy jó creme brulée-hez illik. A gyümölcskaviár és a zselé feledhető volt, de a máj és a házi briós remek ízvilága feltolta a listánk élére a fogást.

Lángguszta
Szilvapálinkában pácolt bükkfa lángon füstölt lazac 


Mivel májjal kezdtük a kóstolást, kicsit tisztulnia kellett az ízlelőbimbóinknak, mire felfedeztük a pálinkás pácolás hatását - az első pár falat csak egy "szimpla" füstölt lazac íze volt. Utána lassan éreztük a különleges pácot is, de így sem volt elég markáns. A köret sem nyújtott maradandót sajnos, egy egyszerű salátát gondoltak mellé kapribogyó dresszinggel, amiben a kapri ízét alig lehetett felfedezni. Inkább megittuk volna azt a finom pálinkát mellé :)

Villa Medici
Eperborban érlelt libamáj csilis mangó, eperkaviár, pezsgőhab


Érdekesen hangzó koncepció, de a kivitelezés lehetne jobb is. A pezsgőhab hamar összeesett és szinte alig volt íze, az eper "semmi különös". A chilis mangó jól hangzott, de nem volt elég markánsan pikáns (nem úgy, mint az ausztrál Aldi 200 Ft-os mangós-chilis tonhala!). A legfinomabb a mazsolás kenyér volt, de a remekül elkészített májjal együtt sem dobta fel a tányért az elvárt szintre.

Digó Nápolyi Pizza
Pizza Margarita 


Mielőtt bárki azt gondolná, hogy "na, ezt nem lehet elrontani", le kell szögezzük, hogy a pizzák közül pont ezt a legnehezebb finomra készíteni. Itt nincs ugyanis olyan, hogy a finom pármai sonka feltét elnyomja a rossz szószt vagy tésztát. Ha ezek közül bármelyik nem a kellő minőség, ugrik az "olasz" élmény. Direkt nem a szardellás verziót kértük, hogy meglássuk, mennyire tudnak a "digók" pizzát sütni. Nos, tudnak! Eredeti nápolyi pizza fatüzelésű kemencében sütve. Hamisítatlan ízek akár csak Itáliában. Tökéletes vékony tészta, napérlelte paradicsom, bivalymozarella, pár szem bazsalikom, más nem is kell a boldogsághoz.

Elektrolux kóstoló falat
"Banh mi bao"


A belépőhöz jár ez az ingyenes fogás. Eddig minden évben kiemelkedően remek fogást kaptunk itt, de most feledhetőre sikeredett. Azt ne firtassuk, hogy a "banh mi" és a "bao" nevek hogyan passzolnak össze, hiszen az egyik vietnami, a másik kínai étel. Ízében inkább egy hamisítatlan banh mi szendvicset kaptunk, remekül pácolt zöldségekkel - de csontszáraz és ízetlen hússal. Reméljük jövőre ismét jobb lesz...

Sauska 48
Malacfül ceviche


A ceviche alapvetően tengeri herkentyűből készül (amit a citrom és lime savas leve "főz" meg), így kíváncsian vártuk mit takar a malacos verzió. Akinek mond valamit Bicsár Attila neve, az bizonyára sejti, hogy miért kellett megkóstolni az általa kigondolt (és általa is tálalt) fogást. Szeretjük a hagyományos magyar konyha "újragondolását", ennek Bíró Lajos a nagymestere, de ez is remekül sikerült. A vékony csíkokra vágott malacfül kocsonyás de roppanós állagra készült, savanykás ízzel, amit az avokádókrém remekül simított el, és a kis ropogós "pita" is jól egészített ki. 

Percze Étterem
Kecskecurry quinoa saláta, füstölt padlizsán


Ázsiából hazatérve nagyon beleszerettünk a curry jellegű ételekbe - ami millióegy féle fűszerkeveréket jelenthet, nem csak a bolti "Kotányi Curry"-t. A Percze étterem pultjánál éppen senki se járt, volt lehetöség beszélgetni is, így megtudtuk, hogy házi kecskét eszünk Mád környékéről a Szepsy borbirtok szomszédságából, és a curryfűszert a séf saját maga keverte ki. A fantasztikusan omlós húst a csípős-édeskés szósz nagyon jól kiegészítette, de nem nyomta el. A csípősséget pedig a tetején levő hideg joghurt és a lime-os quinoa (némi gránátalmával fűszerezve) remekül ellensúlyozta. Nem véletlen, hogy az erősen csípős ázsiai konyhákban is mindig ott van valami tejtermék az erős kaja mellett. Remek fogás volt. A Szepsy furmint pedig a markáns íze ellenére is jó kísérője volt az ételnek.

Sauska 48
Joghurt terrine, yuzu kaviárral, matcha porral, eperrel


Zsana kifejezetten szereti a yuzut (ázsiai jellegzetes ízű citrusféle), így nem volt kérdéses, hogy meg kell kóstolni. A jól ismert édes bazsalikomos eper ízével nagyon jól harmonizált a yuzu különleges íze. A joghurt nagyon jó átkötő közegként viselkedett a két eltérő íz között. A matcha por pedig már csak hab volt a "tortán". Tökéletes példája, hogy egy desszertnek sem túl édesnek, sem túl nehéznek nem kell lennie... és szerintem kalóriában sem volt túl terhelő.

Natura Hill
Naplemente a Dunán


A desszertet a zebegényi étteremnek a váci Mihályi Patisserie (régebben Desszertszalon) tulajdonosa, Mihályi László cukrászmester készítette idén. A Desszerszalonnak nagy rajongói vagyunk, évek óta gyakori program, hogy kocsiba pattanunk és megyünk Vácra sütizni... habár szerencsére már Pesten is van méltó kihívó (desszert.neked). A mérce így magasan volt, de a süti nem okozott csalódást. Vékony piskótakorongon lágy gyümölcs-mousse a tetején málnás robbanócukorral érdekessé téve. A szellősen lágy piskóta dekoráció pedig, málna, pisztácia és mák ízesítést kaptak. tökéletes ízharmónia. 
Ha mindez nem lett volna elég, egy ráadás desszertet is kaptunk, OTP ügyfélként (igaz, csak SZÉP kártya... értelmes (ex)bankár sosem vesz semmi komoly szolgáltatást az OTP-től). A Dunakavics lényegében, mint egy egyszerű kókuszgolyó tészta, melynek erőteljes kakaós ízét a belsejében lévő meggy savanykás íze ellensúlyozta. Díszítésként itt is visszaköszönt a mákos és pisztáciás piskóta. Ezzel a két desszerttel lehet, hogy idénre megspórolták nekünk a váci kirándulást :-)

A "felhőtlen" gasztronómiai élményt mindössze egy órás felhőszakadás szakította félbe. Bár az accuweather nem adott esőre esélyt, az mégiscsak előbukkant. (Hiába, május van!) A helyszín egyetlen nagyobb fedezéke alá húzódva szerencsénk volt összefutni egy siófoki fiatalemberrel, aki "némi" alkohol hatása alatt kifejtette, hogy "ez a fesztivál egy sz_r", különben is "itt nem lehet semmi jót enni" és amúgy is hülyeség, hogy nem lehet készpénzzel fizetni, mert ő csak abban hisz és nem a bankkártyában. Először azt hittük, hogy Dorothyhoz hasonlóan biztos egy hurrikán dobta le ide, mert magától mit is keresne egy évek óta készpénzmentes gourmet fesztiválon, ahol idén már a papír karszalagba épített NFC chippel is lehetett érintésmentesen fizetni.


Hamar beláttuk utána, hogy ő testesíti meg az "átlagmagyart", aki szerint ezek az ételek (a bankkártyák hókuszpókuszához hasonlóan) csak úri flancolást jelentenek és egy ropogós Rákóczi-bankóért vett sajtos-tejfölös lángosra elcserélné bármelyik puccos fogást. Nos, mi is szeretjük a sajtos-tejfölös lángost (persze megmondjuk, melyik készült egyhetes olajban)... de ez a kaland nem erről szól. Van olyan ember (nem is kevés), aki egy hónapban tízezreket költ cigire... más meg hetente fodrászra, százötven TV-csatornára, stb. Mindenkinek megvan a maga (drága) hobbija. Aki szeret jókat enni, annak ár/érték arányban ez a fesztivál még mindig megéri - bár tavaly óta érzékelhető a drágulás. Akinek meg az étkezés csak kalóriabevitel, az egyen egy finom zsíros kenyeret -  abban is lehet öröm! 

Jó étvágyat kívánunk!

2018. május 13., vasárnap

Lánykérés Kubában


"...ahogy a helyiek táncolnak, mozognak, élnek, mosolyognak az éjszakában, abból olyan elemi intenzitással sugárzik az öröm, életigenlés, energia, pozitivizmus, hogy az mindig is áttört és áttör minden nehézségen, közel hatvan év kommunizmuson, bezártságon, jegyrendszeren, hiánygazdaságon, a szűkre szabott kitörési lehetőségeken, feledtetve szegénységet, lepusztult házakat, szakadt autókat, áramkimaradásokat. És ez speciel irigylésre méltó az országban és az emberek mentalitásában. Na, meg az olcsón elérhető Havana Club Especial." Két újdönsült utazó imerősünk (Eszter és Norbi... alias Élmény Stopposék) foglalták így össze kubai tapasztalataikat, és mi sem fogalmazhattunk volna jobban. A karibi szigetországban tudnak élni, az biztos. Na de kezdjük a legelején...

“Mondjál pár országot, ahova szívesen utaznál” – kérdezte tőlem Zsana egy unalmas 2018 januári hétköznap estén, nem is sejtve, hogy ezzel a saját lánykérésének helyszínét választja ki. Mint általában, most sem egy konkrét úticélra kerestünk, hanem több általunk izgalmasnak gondolt ország közül választottuk ki azt, ami az adott időpontra (húsvéti hosszú hétvége és az azt követő hetek) az átlagos repjegyköltséghez képest a legolcsóbb volt. Mivel Kuba szerepelt az eredeti világkörüli útvonaltervben is, így egyértelműen ez volt az első ötletem. Így lettünk gazdagabbak aznap este egy havannai repülőjeggyel.

A repülőút a relatív olcsósága miatt (ami másnak nyűg, mert "át kell szállni") plusz lehetőségeket is tartalmazott. Torontóba délelőtt 11-kor érkeztünk meg, másnap reggel indultunk tovább, így volt lehetőség egy gyors kanadai városnézésre is. Mivel a legfőbb látnivaló a Canadian National torony, ezzel kezdtük a túrát. Sajnos több mint két órát kellett sorban állni, ami az időeltolódás miatt amúgy sem túltengő energiáinkat eléggé leszívta, így másra már nem is igazán futotta az erőnkből. A torony egyébként szép, de a “tizenkettő egy tucat” kategória, az egyedüli izgalmas az üvegpadló ami több, mint 400 méter magasból a tériszonyosok idegeit tudja borzolni kissé. A legbátrabbak kötélbiztosítással a torony peremén is körbesétálhatnak, de erre most a nagy szél miatt nem volt lehetőség.





Másnap reggel érkeztünk Havannába, ahol először természetesen pénzváltással kellett kezdeni. Kubában van a legbonyolultabb pénzrendszer, amit eddig láttunk. A helyi pénz a CUP ami kb. 11Ft-ot ér, de turistaként korlátozottan tudod használni, főleg csak a helyi lakosoknak célzott üzletekben és utcai kajázdákban. A "turisták" pénze a CUC ami 1 USD-vel (260Ft) egyenértékű. A CUC és a CUP bankjegyek/érmék megkülönböztetése emiatt nagyon célszerű, de viszonylag egyszerű is. Könnyen megjegyezhető, hogy a CUP bankjegyeken mindig emberek, a CUC-on emlékművek vannak, a CUC érméket pedig nyolcszögletű vonal határolja. Az árak néhol CUC-ban, néhol CUP-ban vannak feltüntetve, de mivel 25-szörös különbség van közöttük, ezért általában egyértelmű, melyikről van szó. (Persze volt olyan vécés néni aki az "1 peso" felirat alatt 1 CUC-ot akart elkérni egy olyan helyen, ahol a belépő is ennyi volt... de hát biztos van olyan hülye turista, aki kifizeti.)

Már az utazás előtt eldöntöttük, hogy nem szállodákban hanem magánszállásokon fogunk megszállni. A havannai szállást még Airbnb-n lefoglaltuk, egy Rosa nevű hölgy fogadott miket, és hamar kiderült hogy az Ábel spanyol tudása magasan veri az ő angolját – ami később is jellemző volt. Persze Ábel spanyol nyelvtana messze nem tökéletes: a jelen idő működik csak, meg az egyes és többes szám első-második személy (de azért valljuk be, egy utazás közben kevés szükség van feltételes jövő idejű függőbeszéd helyes használatára). Ha pedig azt mondod, hogy “megyünk holnap” vagy “jövünk tegnap” akkor mindenki pontosan megérti, mit szeretnél mondani. Rosa minden kérdésünket értette, még Zsana olasszal kevert spanyolját is és mindenre készségesen válaszolt, ő segített a következő szállásunkat és a fuvart is leszervezni.

Az első szállásunk Centro Havannában volt, ami mint városrész biztosan sokkolja azt aki még nem járt Európán kívül... de még nekünk is okozott kihívásokat. A hagyományos értelemben vett “boltok” elég ritkák, ásványvizet vagy péksüteményt venni is nehézkes. A legtöbb üzlet mintha a hetvenes évek Magyarországáról csöppent volna ide: a kirakatokban alig néhány áru, választék semmi, az árak mindenütt azonosak. És mindezek ellenére az árut nagyon védik, a nagyobb boltokban le kell adni a hátizsákot a csomagmegőrzőbe.
A Capitolium után kezdődő Havana Vieja (Régi Havanna) már érdekesebb, de egyben turistásabb is. Persze a drágább szállások legtöbbje is itt koncentrálódik. Itt van a Bodeguita del Medio  és a Floridita is (Hemingway kedvenc kocsmái - a leírások alapján jól bírta az italt:) - , ahova a tömeg miatt lehetetlen bejutni) és több szép régi épület, tér is.





A múzeumok kicsit gagyik, rengeteg propaganda meg fénykép és kevés érdekesség – még egy Ábel-féle huszadik századi történelem-rajongó is halálra unja magát a százezer Castro-fénykép meg a csöppet sem érdekes kiállított tárgy között. (Kb. "a függőágy, amiben egyszer aludt Che Guevara" típusúakra kell számítani). 
Amit Havannában leginkább javaslunk, az a céltalan bolyongás, koktélozás (2-3CUC/koktél) és a régi autók fotózgatása a régi épületekkel. Ez utóbbi persze olyan, mint a koalák és kenguruk Ausztráliában: elsőre nagyon rákattansz és élvezed hogy lehet őket fotózni (és tényleg olyanok mint korábban láttad) mert mindenütt ott vannak… aztán néhány nap múlva már unottan mész el mellettük mert annyira megszoktad.





Két hangulatos, említésre méltó helyszín volt még Havannában a Hotel Nacional épülete (ahol szerintem az enteriőr az 50-es évek gengszter-világa óta semmit nem változott) és a nagy temető, ahol a párizsi Pere Lachaise-hez hasonlóan izgalmas és hangulatos sírok várják a látogatót.



Havanna után Trinidadba vezetett az utunk. A kisváros nem véletlenül lett Unesco világörökség: itt tényleg olyan minden, mintha megállt volna az idő a spanyol gyarmatosítók korában. A házak, utcák, nagyobb épületek is ennek a kornak a hangulatát adják vissza, és bár sok a turista, mégis élvezhető maradt ez a közeg. 




Trinidadból kirándulásokat is ejtettünk. Alig tíz kilométerre van a Playa Ancón, ahova szállásadónk, Omar 1940-es évekből származó kocsiján jutottunk el. (Bár Omar bevallotta, hogy az ő kocsija is – sok régihez hasonlóan – már Lada motorral fut). Nem messze a hegyekben egy helyes kis vízesést is meg lehetett látogatni (Salto dei Caburni), melyhez egy kis jeep platóján erőteljesen kapaszkodva jutottunk el és túra a tűző napon még csak utána jött. A közelben van még egy volt cukornád-ültetvény is ami a rabszolga-filmek hangulatát idézi a mai napig. Omár emellett elvitt minket egy már nem működő cukorgyárba is.







Trinidad után a Disznó-öbölbe érkeztünk, ahol a tengerpart mellett az állatvilágé a főszerep. Ezt már másnap megtapasztaltuk, ugyanis a rákok szezonális vándorlása miatt gyakorlatilag egy horrorfilm közepébe csöppentünk. A mezőkről/hegyekből a tengerbe szaporodni igyekvő rákok tömkelege miatt nem kicsit veszélyes az utakon közlekedni. Sok autó defektet kap, mivel az állatok kerekek alatt hősi halált halt ezrei között egy-egy közlegény hangosan roppanó páncélja végül kiszúrja az autógumit. Úgy is mondhatjuk, aki elüti rák úrt, az rák úrt. (bocs) A rákokkal tarkított túra fáradalmait a Playa Girónon strandolással hevertük ki, ahol a part még szebb volt, mint Playa Largan és Coco Loco-ért (friss kókusz némi, vagy néha kicsit több, rummal megbolondítva) is csak 15 métert kellett sétálnunk.

 

A rákokat túlélve egy erdei séta során egy halom denevért, egy szunnyadó boát, egy kubai krokodilt és kolibriket is sikerült látnunk... mindezt teljesen vadon. Eddigre már egész megszoktuk, hogy egy hitchcock-i horror közepében vagyunk és egy halom bepipult rák között kell fürdenünk az édesvizi sziklatavakban.



Este pedig az élményeket egy fehér homokos, kellemes tengerpart éttermében emészthettük meg, miközben élő kubai zene hallatszott pár méterről. (Ez utóbbi eléggé megszokott errefelé. Néhány este után már kívülről fújod a slágereket amiket mindig játszanak...). Természetesen nem rákot ettünk aznap. 



A kubai utazás nem lehetett volna teljes a csodaszép Vinales meglátogatása nélkül. Itt döbbentünk rá, hogy a vendégszobák 25 CUC egységára mögött mekkora színvonalbeli változatosság lehet. Szerencsére a legvégére kaptuk a legjobbat: a szobánk európai mérce szerint is gyönyörű volt, a szállásadónk és a személyzet (igen, ott ilyen is volt) pedig hihetetlenül kedves és segítőkész. Annaluisa mindent megszervezett nekünk korrekt áron, legyen az lovastúra vagy privát taxi a tengerpartra. Az első napunkat a környék lovas felfedezésével töltöttük. Mivel egyikünk sem lovagolt gyerekkora óta (persze akkor is egy pónin, körbe-körbe) így kicsit meg is ijedtünk, de a túravezetőnk (a kubai Krokodil Dundee, alias Giovani) megnyugtatott, hogy a lovak lenni "semi-automático". No problem. Persze Ábel lova inkább "full automático" üzemmódban működött, a gyeplővel adott utasítást lazán figyelmen kívül hagyta és emiatt Krokodil Dundee hátulról üvöltözött vele(m). ("Hungría! Derechaaa!" = "Magyarország! Jobbra!") Persze az unortodox ló azért ugyanúgy célba ért, legfeljebb kissé más útvonalon.

 
A lovastúra egyik állomása egy szivar-manufaktúra volt, ahol megismerhettük a gyártási procedúrát, és meg is kóstolhattunk egy-egy szivart. Nem rossz, de megállapítottuk, hogy ez is az "aquired taste" tipikus esete (ami annyit jelent, hogy sz_r, de ha az ismerőseid sokan tolják körülötted és komformista éneddel nem akarsz kimaradni, akkor egy idő után biztos megszereted.) A völgyet a lovastúra utáni napokban még gyalogszerrel is bejártuk, hogy így is rácsodálkozzunk mennyire szép ez a vidék.







Vinales előnye a remek elhelyezkedése. Gyönyörű hegyek (mogoték) veszik körül, de a tenger is alig egy órányira van. Ezt ki is használtuk, és két nap is a közeli fehér homokos strandokra tettünk látogatást. Eddig a Fülöp-szigeteki El Nido szigeteinek tengerpartjai voltak számunkra az etalon, de a Cayo Jutias és Cayo Levisa partjai felvették vele a versenyt. Nem mondjuk, hogy szebbek, mert a víz színe más: El Nido sötétebb kék, a karibi tenger pedig világosabb, türkizes. Mindenesetre mindkettő olyan, amilyet Európában még sehol nem láttunk. 




Utolsó esténkre Havannába kellett visszautaznunk, mert a gépünk korán reggel indult haza. Az este két meglepetéssel is szolgált. Egyrészt egy remek éttermi vacsora után (ami kubában eleve ritkaság) élőzene és egy-egy koktél kíséretében Ábel megkérte Zsana kezét, aki a legnagyobb meglepetésre igent is mondott (amint végre szóhoz jutott). A második váratlan fordulat pedig egy nem tervezett találkozás volt egy olyan párral, aki hozzánk hasonlóan fél éven át utaztak a világ körül. A kubai internetviszonyok közepette nem volt egyszerű megszervezni a közös programot, de a "fél kilenckor a Capitolium előtt... majd ha nem vagytok ott, óránként ugyanott" stratégia végül működött. Így ismerkedtünk meg Eszterrel és Norbival (akiktől származik a poszt-nyitó idézet), akikkel a lánykérés sokkja, a másnap hajnali kelés és a "még össze kell csomagolnunk" gondolatok ellenére jó sokat beszélgettünk.



Torontóban aztán az újabb városnézés sajnos nem jött össze: a megérkezésünkkor látott 4 fokot és esőt délutánra mínusz fok és hó váltotta fel, amire sem ruhatárral sem lelkierővel nem voltunk felkészülve. Így inkább a torontói reptéren ütöttük el az időt, majd életünk legrozogább repülőgépével (Air Canada "Rouge". Mint kiderült: "Rouge" = sz_r) érkeztünk haza Budapestre. Bár egy dolgot meg kellett állapítsunk: egy hármas ülés két útitárs nélkül jobb, mint a business class. A negyedéig telt repülőgép lehetővé tette, hogy az élelmes utasok többsége kényelmesen elnyújtózzon a gép közepén, a három párnával kényelmes fekhelyet készítsen és jóllakott ovisok módjára olyan jót szundítson, ami ritkán adatik meg a turistaosztályon.