Közép- és Dél-Vietnám, ahogy mi láttuk

Utolsó éjszakai buszozásunkkal érkeztünk meg Hue-be. A városka a Parfüm-folyó partján fekszik, és fő nevezetessége a régi uralkodói udvar. Ezt sajnos igencsak megviselték a 20. század viharai: először a franciák elleni függetlenségi háborúban, majd az észak-dél elleni háborúban is több bombatalálatot kapott, így ma már csak árnyéka tud lenni egykori önmagának. Az épületek többségére csak a fű alól kikandikáló téglarakások és facsonkok emlékeztetnek, de látszik, hogy az újjáépítés is folyik nagy szorgalommal. A megmaradtak között sétálni azonban igazi időutazás. Bár Vietnámban hamar megunja az ember a sok pagodát, az itteniek nem a tucat színvonalat hozzák és hűen visszaadják az egykori uralkodói udvar szépségeit. A közeli múzeum ugyanakkor nem sikerült túl érdekesre, néhány ékszer kivételével nemigen ragadja meg a figyelmet. Hue-ben még az uralkodói sírok jelentenek némi érdekességet, de mi ezekre végül nem kerítettünk sort.

Hue-ben egyetlen egész napot töltöttünk csak. Phong Nha-ban az utazók, akikkel a barlangtúrán összefutottunk, egyöntetűen Hoi An-t javasolták hoszabb tartózkodásra. Így hát megfogadva a tanácsukat, másnap már tovább is álltunk. A sima buszos út helyett egy négy megállós utazásra fizettünk be. Először a helyi piacon álltunk meg, ahol az igazi vietnami falusi piac hangulata (egzotikus gyümölcsök, hűtés nélküli hús és halak) mellett egy több száz éves fahidat is meg lehetett nézni. Ezután egy tengerparti strand következett, ahol a tenger lenyűgöző látványt nyújtott a hatalmas szél és felhős ég ellenére is. 

Innen a csodaszép Hai Van út (nem Ábelről nevezték el) vezetett Da Nang-ig, ahol elméletileg hihetetlen kilátás van a hegyekre és a tengerre. Nos, ebből nekünk csak a tejköd jutott, de szerencsére mielőtt Da Nang-ban leereszkedtünk a városba, egy kicsit már gyönyörködhettünk a panorámában egy kávé mellett. Utolsó megállónk pedig a Márványhegy volt, aminek a tövében kőből faragott szobrok ezrei sorakoztak, a tetején pedig pagodák sora remek kilátással a városra és a tengerre. 

Hoi An-ba érve sajnos még inkább romlani kezdett az idő, eleredt az eső - és nem is állt el két napig. Ezzel nem is lett volna baj, ha nem másnap reggel megyünk el My Son-ba középkori templomokat nézni. A Parndorfban jó drága pénzért vett North Face és Northland szuper vízálló és lélegző kabátok egy idő után megadták magukat a tópusi időjárásnak. Zsana North Face kabátja egy óra után kezdett beázni, az Ábelé két és fél óra után - pedig az utóbbi 10.000mm vízhatlansággal lett eladva. (Persze lehet az volt a baj, hogy ennél magasabbról esett az eső.) Megtanultuk tehát, hogy a vízhatlan és lélegző kabát egy mítosz csupán, csak idő kérdése a beázás (impregnáló szerek ellenére is) -  nem árt, ha lapul egy vékony, jó öreg nylon esőkabát is a táskádban amit rávehetsz. Bár gyönyörűek voltak a templomok, az az ember ezt kevésbé tudja értékelni amikor hideg víz kezdi átáztatni a karját majd a testét. 

A szállásra hazatérve szinte minden ruhánk vizes volt, az esőponyvás hátizsák is beengedett némi nedvességet, így a nap hátralevő részét teregetéssel és hajszárítózással töltöttük. A kellemesen zuhogós estéhez hozzátett, hogy a szálláson étterem nem volt, a legközelebbi pedig kb. 2 kilométerre, így a keksz/chips készletünk elpusztításával pótolhattuk az esti kalóriabevitelt (más néven: vacsora). Másnap szerencsére alábbhagyott az eső, így volt egy délelőttünk Hoi An-t megnézni valamennyire és egy nagyon jót enni a helyi piacon. Helyes és érdekes kisváros, biztos megért volna még több napot - nekünk azonban már lefoglalt repülőjegyünk volt Saigonba, így el kellett hagynunk Hoi An-t és a cuki kis szállást ahol laktunk (Rustic homestay - mindenkinek ajánljuk!).

Saigonba ("új" nevén Ho Chi Minh város) érve az ember rögtön észreveszi a különbséget Hanoihoz képest. Mintha egy európai nagyváros lenne, magas épületek, széles utak - egyedül a brutálisan kaotikus forgalom emlékezteti rá, hogy Ázsiában van. Én korábban naivan a szicíliai közlekedést hittem káosznak, de az svájci fegyelem ahhoz képet, ami Saigonban történik. A helyi KRESZ a newtoni fizikára épül: aki nyugalomban van, vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végez annak elsőbbsége van. Emellett a széles utakon minden sarkon minden irányba kanyarodnak a motorosok - arra is amerre nem lenne szabad, és a járdán is megjelennek melletted, amint tele lesz az úttest. Gyalogost igazából alig látni a helyiek között. Ami a legidegesítőbb, hogy hiába van zöld lámpád, akkor sem enged el senki, csak dudál neked hogy húzz a vérbe, mert ő most jön. Az európai ember hamar felkapja a vizet, és legszívesebben felrúgna egy találomra kiválasztott delikvenst, hogy rajta töltse ki a dühét amiért konkrétan öt percbe telik átmenni az úttesten. (Biztosan van már ilyen gyilkosság a vietnami kriminalisztika történetében.) Mivel nem szerettünk volna sem a helyi börtönben, sem a helyi kórházban kikötni, így jó sok idő eltelt egy-egy átkeléssel, és pár hangos magyar káromkodással vezettük le a feszültséget. (Vállalkozás ötlet: ha valaki csinálna egy olyan gyalogos GPS-t, ami a keresztezendő utcák számát minimalizálná, nagy sikere lenne a Saigonba utazók körében.)

Saigon látnivalói közül elsőként (A helyi Notre Dame és a Postahivatalt hamar magunk mögött hagytuk és inkább a piac forgatagába vetettük magunkat, ahol nagyon finomakat ettünk.) az elnöki palotát néztük meg. Az épület gyakorlatilag érintetlen azóta, hogy 1975-ben az északiak elfoglalták a várost és menekülésre késztették az amerika-barát elnököt. Némileg visszaköszönt a hazai szocreál múlt bútorzata, de kapitalistább verzióban. 

A palota után a War Remnants múzeum következett. A szocialista propaganda itt a saját szemszögéből mutatja be a vietnami háborút - de ez rendben is van így, mert az ember többnyire már csak a nyugati álláspontot ismeri. Külön terem van az amerikai háborús bűnöknek, és az Agent Orange dioxin szennyezése miatt fogyatékosan született gyerekek fényképeinek is, ami a csernobilihez hasonló génmutációkról árulkodik. A kiállítás földszintjén egy nemzetközi teremben vannak kiállítva a háború ellen tiltakozó népek üzenetei - köztük két magyar plakát és egy kitüntetés, amit Miskolc városa küldött a harcoló vietnamiaknak. 

A nap végén még annyi energiánk maradt, hogy ellátogassunk a Bitexco pénzügyi központ épületébe, ahol a híres Skydeck kilátó található. Ekkor már tudtuk, amit több utazó is megosztott az interneten: a 2500 forintos belépő helyett érdemes ingyen felmenni a három szinttel felette található bárba. Hamarosan meg is találtuk a feljáratot és udvarias alkalmazottak vezettek fel a vendéglátóhelyre, ahol saigoni viszonylatban durva árak (1250 Ft egy pohár sör) mellett ugyan, de a skydeck belépőhöz képest mégis féláron élveztük ki ugyanazt a panorámát. 

Aki Saigonban jár, érdemes legalább egy napos kirándulást tennie a Mekong vidékére. Mi teljesen véletlenül botlottunk bele egy irodába, aki olcsón tökéletes szolgáltatást nyújtott. Az egy napos buszozás alatt több kis Mekong melletti falut látogattunk végig, hajóztunk a folyón, csónakáztunk a mellékágakban, kóstoltunk mindenféle egzotikus gyümölcsöt, kaptunk finom ebédet - mindezt 20 USD-ért fejenként. 

Saigoni élményeinket egyedül az airbnb szállásunk "minősége"árnyékolta be, amivel igencsak mellélőttünk. Szerettünk volna végre Vietnamban a sok "kommercializálódott" homestay után egy igazi helyi családnál megszállni, ezért foglaltuk le ezt a szobát. Az utazók értékelése is elég jó volt a helyről. Nos, ehhez képest egy kb 8 négyzetméteres szobát kaptunk, aminek a fele kb. 120cm magas volt egy szomszéd szoba ráépítése miatt. Mindehhez egy kihúzhatós ágy járt, amit kihúzva már az ajtót nem is lehetett kinyitni. Plusz vékony matrac (=brutál kemény ágy), koszos ágynemű (hálózsákban alvás), meleg szoba (légkondi volt, de mégsem alszol úgy hogy az megy). Emellett a szállásadónk alig beszélt angolul, és az első este után nem is láttuk többet. Ennyit a vietnami családi élményről. Első nap elgondolkoztunk, hogy átmenjünk-e máshova, de végül inkább a következő, Phu Quoc-i szállásunkkal kompenzáltuk magunkat.

Phu Quoc Vietnam turista-paradicsoma. A szigetre vízum nélkül lehet a külföldieknek repülni, és látszik az egész helyen, hogy konkurrenciája kíván lenni a Thaiföldre áramló turistatömegeknek. Bár Thaiföldön még nem voltunk, az mindenesetre elmondható, hogy Phu Quoc maga a paradicsom. Hosszú, homokos, pálmafás tengerpartok, ragyogó napsütés a száraz évszakban, gyönyörű naplementék a sziget nyugati oldalán, kevés turista, olcsó ételek - legalábbis mi ezt tapasztaltuk a Long Beach-en. Két napig nem csináltunk mást, mint leblattyogtunk a tengerpartra, feküdtünk a napágyakban (amit a helyi étterem ingyen engedett használni, cserébe nyilván náluk ettél - kb. 2000 Ft-ért 2 főre friss tengeri herkentyűket friss gyümölcsös shake-kel/sörrel) és olvasgattunk amíg le nem ment a nap, elképesztő színre festve a tengert. 

A harmadik napon Zsana egy kis változatosságra vágyott, így ismét robogót béreltünk, és elmentünk a sziget legszebbnek hirdetett strandjára, a Sao Beach-re. 

A fehér homokos, kék vizű, pálmákkal borított part persze sokkal magasabb árakat is jelentett: konkrétan ötször annyiba került volna itt ebédelni, így inkább visszapattantunk a motorra és elhagytuk ezt a részt. Sajnos az az érzésem, hogy a rengeteg építkezés miatt évek kérdése és Phu Quoc varázsa is elveszik, hotelek borítják majd az egész partvidéket. Aki teheti, most jöjjön, amíg lehet - gyerekkel is akár, a Balaton déli partjára emlékeztetően mélyül a víz, és sok szállodában van medence is. Nyolcezer forintért pedig luxus szállodákat lehet kifogni, hatalmas szobával, úszómedencével és európai viszonylatban is széles választékú reggelivel - mindezt öt perc sétára a tengertől. A sziget érdekessége még egy csúcskategóriás halszósz üzem (mi nem néztük meg, de látogatható) és az igazgyöngy tenyésztésük: a reptéren is potom áron szerezhetőek be valódi igazgyöngy ékszerek eredetiség igazolással. 

A sziget méltó lezárása volt vietnámi három és fél hetünknek. Beleszerettünk ebbe az országba (is) és ide (is) bármikor visszatérnénk. A tapasztalatainkról majd egy külön összefoglalót írunk hamarosan....