San Francisco utcáin

"If you're going to San Francisco... you're gonna meet some gentle people there" - énekelte Scott McKenzie egykor, és már előre tudtuk, hogy így is lesz. Ábel egyetemi barátja, az öt éve Amerikában élő Judit rendszeres olvasója volt a blogunknak, és már jó előre jelezte, hogy természetesen szívesen látnak bennünket férjével, Igorral néhány napra san franciscoi lakásukban. Még azt a szívességet is megtették, hogy hajnali kettőkor felvettek minket Oakland repülőterén (ez San Francisco-tól pár mérföldre, az öböl túloldalán van) - mint kiderült azért is, mert a hely nem éppen az USA legjobb bűnözési statisztikáival rendelkezik. Így duplán hálásak vagyunk nekik: amellett, hogy megmentettek az oaklandi éjszakától, összesen hat éjszakát töltöttünk náluk két részletben - ezúton is köszönjük nekik a sok segítséget, tippet és persze a szálláslehetőséget.

Az első napunkon egy egész napos eső üzente, hogy "gyerekek, jobb ha ma inkább terveket készítetek". Jó pár órát el is ütöttünk azzal, hogy végignéztük az autóbérlési lehetőségeket, repjegyeket, látnivalókat, majd lefektettük a további USA utazásunk alapköveit:

  - San Franciscoban bérelünk autót, és ide is hozzuk vissza (nem repülünk Vegasba, mint eredetileg terveztük)

  - Yosemite marad az út végére (addigra hátha jobban kitavaszodik)

  - dél felé indulunk az 1-es út mentén a tengerparton Los Angeles-ig 

  - majd egy szép nagy kört leírva Las Vegas érintésével érkezünk majd vissza három hét múlva. 

Miután ezzel végeztünk és kezünkben volt az autóbérlés visszaigazolója is, megkönnyebbülten hátradőltünk és másnap nekiindultunk a híres városnak. 

San francisco-i látogatásunk első állomása a híres "cable car" volt. Az úttest alatt örökmozgó jelleggel haladó acélsodronyba kapaszkodik a '60-as évek villamosaira emlékeztető jármű, és így könnyedén mászik fel a Budát megszégyenítően dombos belváros utcáira. Sajnos mivel kiemelt látnivalóról van szó, a turisták ellepik a végállomásokat és hosszú sorokban várnak a kalandra. Megkérdeztük Juditot, hogy ugye azért nagyobb élmény mint a budavári sikló? (Aminek mint tudjuk, bő 30 másodperces menetidejéért egészen nevetséges 1200 Ft-ot kell kifizetni...) Azt mondta, ez azért jobb... és pláne a három napos bérletünkkel többször is felszállhatunk rá. Bár megegyeztünk, hogy egyikünk sem utazott még soha a siklón - nem is csoda. Hogy a '60-as évek villamos nosztalgiája teljes legyen, a turisták kapaszkodva lóghatnak is a villamos oldalán - bár a védelmük érdekében ezek a járgányok nem a sebességükről híresek, és megelőzni sem lehet őket autóval menet közben. 

Egy "cable car" utazás és egy kis séta (ekkor épp nem jött a cable car) után eljutottunk a híres Lombard streethez, ami a világ legkacskaringósabb utcája (és a san franciscoi útikönyvek/képeslapok szinte állandó eleme). 

Ezután teljesen véletlenül az olasz negyedbe keveredtünk, és ha már így esett, beültünk egy olasz pizzériába egy ebédre. Meg kellett állapítsuk, hogy az olaszok a világ bármely részén képesek a saját otthoni gasztronómiájukat megtartani (nem úgy, mint a budapesti arab/török gyrososok akik teljesen másképp készítik el a kaját, mint otthon), és amerikában egyedül itt sikerült olyan eszpresszót inni, ami nem érte el a fél decilitert. (A legtöbb helyen 2dl-nél nagyobb híg löttyöt adnak.) A finom ebéd után a Telegraph hill következett, ahonnan szép kilátás nyílt a városra, majd a Filbert street hangulatos kertekkel borított lépcsőin baktattunk le a hegyről.
Természetesen a Golden Gate sem maradhatott ki a sorból, bár itt a Google kicsit megviccelt minket. Bár korlátlan utazásra szóló helyi tömegközlekedési bérletet vettünk, mégis egy olyan buszra ültetett fel amire ez nem vonatkozik. A számozása ugyanolyan volt mint  helyi buszoké, a bérletünket is  a szokásos hangjelzés kíséretében elfogadta - a más logót meg nem vettük észre csak leszálláskor. Így némi plusz pénzért jutottunk el a híd tövébe. Sebaj, ha már itt vagyunk átsétáltunk rajta: ez oda-vissza egy bő háromórás program lett, érintve két kilátópontot is a híd túloldalán. Meg kellett állapítsuk, hogy ez a híd inkább híres mint szép (akárcsak a Harbour Bridge volt Sydneyben), messziről sokkal többet ad, mint közelről. Sebaj, elmondhatjuk hogy átmentünk rajta.

A képeken látszik, hogy a március végi időjárás ellenére bizony fel kellett venni a tolldzsekit. San Francisco időjárását az "örök tavasz" jellemzi: sosincs se túl meleg, se túl hideg - ellenben szép változékony idő. Mark Twain-nek tulajdonítják a mondást, hogy "életem leghidegebb tele a nyár volt San Franciscoban" - bár állítólag sosem mondta ezt. Judit mindenesetre megerősített abban, hogy ő pont azért szeret itt élni, mert neki a tavasz a kedvenc évszaka, itt pedig mindig az otthoni tavaszi időjárásnak felel meg a klíma - ami egyébként egy speciális mikroklíma, a várostól alig pár kilométerre már más az időjárás.

Ábel remek földrajztudására jellemző, hogy a Golden Gate feletti hegyről szétnézve neki ekkor esett le, hogy "jééé... ott van az Alcatraz". ("Tudtam, hogy valamelyik tengerparti nagyvárosnál van... na de melyiknél? Nem mindegy?") Már kezdtünk ráizgulni, hogy ezt is megnézhetjük, de hamar kiderült, hogy a belépőjegyek hetekkel előre elkelnek - így ez a kaland kimaradt. Messziről megcsodálhattuk azért a Sziklát, ahonnan mindössze három embernek sikerült megszöknie - bár hivatalosan halottnak nyilvánították őket, nehogy megdőljön a világ legbiztonságosabb börtönének legendája.  

A Szikla megtekintése helyett besétáltunk a belvárosba a híres Haight streetre ahol megcsodáltuk a gyönyörű színes és hasonlóan drága hippi cuccokat (Desigual árszínvonal duplája kb.) majd a város egyik nevezetességének számító "Painted Ladies" házsort: azonos házak egymás mellett, különböző színekben. 

Vicces, hogy ilyet több helyen is látni a városban. Itt egy másik pl, ami nem turista látnivaló, pár száz méterrel arrébb - és a kutya sem jár arra fotózni. Jó példa arra, hogy amit az útikönyvek mutatnak, az nem jelenti azt, hogy nincs más legalább ugyanannyira érdekes valami. (Ez a már korábban említett "Lonely Planet blindness" újabb példája.)

Másnap egy érdekes közösségi kezdeményezéssel kezdtük a napot. A dimbidombi városban rengeteg az unalmas lépcsősor. A kétezres évek elején a 16-dik avenue-n néhány helyinek eszébe jutott, hogy vicces lenne ezeket kidekorálni, és az ötletükkel adománygyűjtésbe kezdtek. Egy év múlva el is készült az első lépcső, ami szép színes látványosság lett, feldobja a hangulatot és vonzza a turistákat.

Nagyjából ekkortájt olvastuk a hírekben, hogy Budapesten és vidéken is rongálásért kemény büntetést szabtak ki azokra akik a hibás téglafalakat vagy járdát kiszínezik (amitől persze minden normális ízlésű ember számára szebb lesz, mint volt). Ennyit a progresszív hazai vezetésről. Íme egy kép a hazai durva rongálásról: 

(forrás: 444.hu)

Arról már ne is beszéljünk, hogy San Franciscoban külön utca van a progresszív graffiti művészeknek is (Clarion alley), ahol egy-két alkotás kifejezetetten művészi színvonalat ért el - más pedig akár politikai üzenetet hordozott. (Szerencsére itthon is van már "megtűrt" hely a színvonalas graffittiknek a Filatorigát HÉV megálló közelében.)

Lenéztünk még a kikötőbe is. A híres 39-es móló környékén hömpölyög a turisták tömege, mindenki nézelődik, vásárol és eszik. Szerencsére a hely legfőbb látványosságai (a fókák) megtekintésére bőven van elég hely. Az 1989-es földrengés után fókák százai lepték el a móló környékét, és a városvezetés úgy döntött, lehetőséget adnak nekik a tartós letelepedésre. Néhány éve egy alkalommal már kétezer fókát is megszámoltak itt. Az állatok többsége békésen egymáshoz bújva pihen, de néhány stég szabályos küzdőtérré alakul: aki odamegy, az bunyózni akar. A turisták fagyi és fánk kíséretében nézhetik (ingyen) a cirkuszi látványosságot, az állatok pedig bőségesen szolgálnak szórakoztatással: látványos verekedések zajlanak jellegzetes fóka ugatások kíséretében. 

Kellemes néhány órát töltöttünk még el a város közepén a Golden Gate parkban. A mi városligetünkre emlékeztető hangulatú zöld területen a hazainál sokkal több állatot látni, hemzsegnek a tóban a teknősök, kacsák, a réteken a mókusok. A közeli utcák lakói pedig ide járnak futni/sétálni/feltöltődni.

San Francisco hangulatából még mindig árad a szabadság érzése - ha már nem is annyira, mint a '60-as években amikor a hippi mozgalmak központja volt. Bár hatalmas területen fekszik, mégis élhető, rengeteg parkkal szabdalt és barátságos város. Minket azonban már vártak a nemzeti parkok amiért elsősorban az USA-ba jöttünk, így három nap után nekiindultunk autóval életünk leghosszabb "road trip"-jének.

Erről írunk legközelebb.