Új-Zéland szíve: Fiordland

Aki Új-Zélandra jön, az valószínűleg mindenki hallott már Fiordlandról (vagy legalábbis a Milford Sound-ról). A természeti csodákkal bőségesen ellátott országnak ez a legnagyobb kincse: több ezer négyzetkilométernyi lakatlan terület hegyekkel, esőerdőkkel, fjordokkal. A turisták által sűrűn látogatott területet egy viszonylag kevés településből álló infrastruktúra látja el. Milford Sound-tól a legközelebbi két pici település (Te Anau és Manapouri) is több, mint száz kilométerre vannak. Ebből adódóan nyáron a főszezonban hamar megtelnek a szállások, és csak a luxuskategóriában marad egy-két szabad szoba mutatóba. Az érkezésünk időpontját a szabad szállások alakították ki: a megelőző szombaton már csak egyetlen szerda esti és egyetlen csütörtök esti szálláshelyet találtunk Te Anauban.... ezeket is két külön helyen. Harmadik éjszakát pedig már ezektől is ötven kilométerre Lumsden városában sikerült csak foglalni. Így nem kellett túl sokat töprengeni, hogy mit mikor látogassunk meg. (Egy akciós Milford Sound hajójegyet még így is sikerült lefoglalni szerencsére book.me kuponos oldalon.)

Bár Milford Sound légvonalban alig harminc kilométerre van Glenorchytól és kb. ötvenre Queenstowntól, a hegyek miatt mégis egy kétszázötven kilométeres kerülővel lehet csak megközelíteni (vagy a merészebbeknek egy kétnapos gyalogtúrával ami Routeburn track néven ismert). A Milford Sound hajózás előtti napon este érkeztünk meg Te Anauba, ahol egy holiday parkban szálltunk meg. Ezek általános jellemzője, hogy a mosdó többnyire nem a szobában található, és ez most különösen fájdalmas volt, ugyanis éjszaka 5 fokban kellett kimenni WC-re. Hajnalban aztán jó melegen beöltözve vágtunk neki a száz kilométeres autóútnak, hogy a reggel 9-es hajótúrát elérjük. Az út körülbelül két óra hosszú lett: a reggeli ködben gyönyörűek lettek a völgyek és folyton megálltunk fotózni, emellett az utolsó szakaszon egy egyirányú jelzőlámpás alagút is lassította a közlekedést, és egyszer az úton gyalogoló birkacsorda is megállásra kényszerített minket. Szerencsére a kb két órás vezetésre telefonon figyelmeztetetett minket a hajós cég, így nem volt meglepetés.

Útközben ismét láthattunk néhány kea madarat, ami egy nagyobb méretű papagájfajta és csak itt honos. Nagyon szépek, de nagyon szemtelenek (és állítólag nagyon intelligensek is), rászállnak az autóra és éles csőrükkel kisebb károkat igyekeznek tenni benne. Az első alkalommal mi is megcsodáltuk őket, de amikor konkrétan szemmel látható darabokat kezdtek kiharapni az autóantennánk gumiborításából, jobbnak láttuk továbbállni. (Később egy új-zélandi magyar srác mesélte, hogy a szélvédő körüli tömítést is képesek teljesen kibontani, mert tudják, hogy így bejuthatnak az autóba.)

Milfordba érkezésünkkor azzal is szembesülni kellett, hogy sajnos a parkolóhelyek bővülése nem tartott lépést a turisták számával, így végül az idő szűke miatt egy szabálytalan parkolás és némi rohanás után tudtuk csak elérni a hajó indulását.

Milford Sound-ba kihajózni feledhetetlen élmény. Hatalmas, meredek zöld hegyek mindkét oldalon, rengeteg vízesés ömlik a tengerszorosba. Nekünk triplán is mázlink volt a sors által dobott időponttal: egyrészt ragyogó napsütésben nézhettük meg  Milford Sound-ot, ami már önmagában is ritka hiszen errefelé évi 250 nap felhős az ég, 185 napot esik az eső, ami alatt éves szinten eléri a 6400 mm-t (ez kb. a hazai átlag tízszerese).

A mázli második része, hogy egy nappal korábban még szakadó eső volt erre - így a vízesések relatíve bő vízzel ömlöttek lefelé a hegyekről. Ugyanakkor látszott, hogy sok helyen nem volt vízesés ahol pedig esőben biztos van. (Mi ennek ellenére inkább örültünk, hogy nem esőben voltunk itt.)

A mázli harmadik része pedig az volt, hogy a megszokott fókák mellett delfineket is láthattunk útközben, ami a hajóskapitány szerint hetente kb. egyszer fordul elő.

Igazából ez a szerencse-sorozat nem idegen az utazásunktól: a százvalahány napból amit addig utaztunk, összesen három nap esett az eső, de csak egyetlenegy napi programot rontott el. (Még Vietnamban My Son-nál, amikor a "vízhatlan" North Face és Northland kabátaink is beáztak.) Új-Zélandon is mindenki mesélte, hogy velünk együtt érkezett meg az igazi meleg nyár, és előtte az elmúlt évtized legrosszabb/legesősebb nyara volt itt. (Bár hozzá kell tenni, hogy  azért erre mi is szerveztünk kicsit: Christchurchből direkt azért indultunk a nyugati part felé, mert ott volt akkor jó idő.)

A hajókázás után épp egy finom ebédet főztünk a "kínai jetboilban" a parton (fagyasztva szárított bárány zöldségekkel és krumplipürével), amikor lecsapott ránk a helyi "istencsapása", a sandfly. A muslicánál kicsit nagyobb állat iszonyatosan csíp, brutálisan viszket és napokkal később is heg marad az ember bőrén. Itt jöttünk rá, hogy a citronella olajos bio szúnyogriasztónk nem működik ezek ellen, így kénytelenek leszünk valami ellenszert beszerezni. Bár Ábelt általában jobban szeretik a szúnyogok, a sandfly valamiért inkább Zsanát bántotta, aki több tucat csípést volt kénytelen elszenvedni a későbbiekben.

A Milford Sound hajókázást meg akartuk fejelni egy gyalogtúrával is. A környéken nagyon szép, nagyon híres és hosszú útvonalak vannak... de Zsana tavaly műtött és még kissé fájós térde miatt inkább csak félnapos és könnyebb túrák után kutattunk. Végül kettőre szűkült a kör, az elsőt (Key summit track) hagytuk a reggeli Milford hajózás utánra. Errefelé már maga az erdő is egy csoda: a nagy mennyiségű eső miatt még az ázsiai esőerdőknél is különlegesebb a növényvilág. Minden fának a törzsét teljesen benövi a moha, és több méteres páfrányok nőnek körülöttük. 

Ilyen környezetben sétáltunk egy óra hosszat, majd egyre kisebb lett a növényzet és végül felértünk a hegy tetejére ahonnan 360 fokos panoráma nyílt a környező hegyekre. (A harmadik képen már látszik a Marian lake is, másnapi túránk célpontja.)

Hazafelé menet pedig még beugrottunk a Mirror lakes-hez ("tükör tavak") ami a kristálytiszta víz, a környező növények és hegyek miatt volt igazán érdekes. A nevét onnan kapta, hogy jó időben a víz teljesen sima és tükörként veri vissza a közeli hegyek alakját.

Másnap aztán egy újabb hasonló túrát vállaltunk be. Itt a hostelbeli kanadai szobatársunk, Andrew is csatlakozott hozzánk, aki épp befejezte a sulit és kezdi a kemény életet májusban a vancouveri PWC-nél. (Aki tudja, milyen az első pár év a "big four"-nál, az megérti, hogy Andrew inkább kölcsönkért némi pénzt a szüleitől és utazgat egy pár hónapot... mielőtt napi tizenkét órában az irodát bámulja és juniorként párt is a munkatársai közül választ, mert mással úgysem találkozik. Nem, sosem dolgoztunk big four-nál, pont ezért :). Szóval Andrew két nagyobb több napos túra között (amit mindkettőt fele idő alatt teljesítette) úgy döntött, hogy "pihenésképpen" eljön velünk a Marian lake-túrára. Ez a pihi egy háromórás, kb. 500 méter szint-emelkedéses utat jelentett, ahol sárral, kövekkel, gyökerekkel és aljnövényzettel gazdagított útvonal végén megérkeztük a paradicsomba. 

A tó egy gleccservölgyben fekszik, kristálytiszta vize van (ebben főztünk pl) és szép nagy hegyek veszik körbe. Andrew még egy fürdést is bevállalt (naná, kanadai, neki ez nem hideg), a női olvasók kedvéért ezt a képet is közöljük:

Itt csak leültünk és néztük a tájat... egészen addig, amíg magyar hangot nem hallottunk, és elő nem bukkant Áron és Noémi, akik workaway-vel járják Új-Zélandot. Mivel ők kocsiban aludtak és térerő sincs errefelé, így tőlünk kérdezték a várható időjárást is... és szomorúan kellett tudatnunk velük, hogy holnap sajnos már eső lesz. (Mivel mi tovább utazunk, és velünk jön a jó idő - de ezt már nem tettük hozzá.)

Este már Lumsden városába kellett érkeznünk (mivel közelebb nem volt szállás), de maradt annyi időnk, hogy Zsana volt főnökének, Gábornak a javaslatára betérjünk a Te Anau moziba megnézni az "Ata Whenua - Shadowland" című filmet. A kommentár nélküli mű félórában mutatja be Fiordland csodáit profi helikopterpilóták és operatőrök segítségével. Aki érteni akarja miért annyira különleges Fiordland, az nézze meg... de vigyázat, utána mindenképp el akarsz majd jönni ide! :)