Ne várd meg az aggkort, látogasd meg Angkort! :)

Angkor olyan, mint a szerelem. Az ember először sokat hall róla, mindenki meséli, hogy mennyire hihetetetlen és varázslatos. Aztán azt hiszed, túloznak, és nehéz is a leírások alapján elképzelni. Végül egyszer csak eljön a Te életedbe is, és megérted, hogy minden amit hallottál, láttál, olvastál az mind csak szürke próbálkozás visszaadni mindazt, amit valójában jelent.

Be kell valljuk, hogy minden előzetes igyekezetünk ellenére a tömegturisták nyomdokaiba léptünk: Kambodzsában csak Siem Reap-be látogattunk el, és az időnk többségét Angkorban töltöttük. Utólag meg is bántuk kissé. Ez az ország egy rejtett kincs, egy nép, ami a saját borzasztóan sötét múltjából próbál újra felépítkezni, de egyelőre nehéz elhitetnie a külföldiekkel, hogy igenis érdemes sok időt szánni rá. Szerencséjére itt van Angkor, ami ennek ellenére is vonzza az embereket, és aki idejön, az megtapasztalja a khmer vendégszeretetet, a kambodzsai gyerekek önfeledt boldogságát, és vissza akar térni ide... valamikor később, egyszer, még jobban szétnézni. 

A War remnants múzeumot követő napon vettük a nyakunkba Angkort. A romváros hatalmas területen fekszik, gyalog szerintem egy év alatt nem lehetne bejárni a több tucat templomot. Ha az embert nem turistabusszal hozzák-viszik, akkor a romok felfedezésére két lehetősége van: tuktuk (nevezzük inkább motoros hintónak, mert sokkal jobb, mint az indiai vagy közép-amerikai rokona) bérlése 15-25 USD-ért egy napra a túra hosszától függően, vagy bicikli. Mivel az elmúlt 60 napban nem túl sok sportlehetőségünk volt, ez utóbbit választottuk. Sajnos a szállásunk (egy nagyon kellemes kis "igazi" homestay végre!) kicsit kívül esett a belvároson, így a közelben nem volt egyszerű biciklit találni, de 2 USD-ért végül szereztünk két "falusi fekete" kategóriás cangát, aminek nagyon megörültünk. Ráadásul a bérleti díja jótékonyságra megy, plusz egy pont. Ezzel először a jegyirodába kellett eltekerni, ahol egy fényképes három napos belépőt vettünk 40 USD-ért, majd innen kb. hat kilométer volt az első templom, a híres Angkor Wat. Itt áll meg a turistabuszok többsége, innen özönlenek a főként japán-kínai turisták tömkelegei a templom felé. 

Ez az épület őszintén szólva nem nyűgözött le bennünket. Szépnek szép volt, de semmi átütő. Körbejártuk - lefotóztuk, múló szerelem. Kicsit csalódott is voltam, hogy ha ez lesz három napig, akkor elég uncsi lesz a végére. Pár kilométerrel arrébb azonban elénk tárult a Bayon. Érdekes, hogy ide már csak a turisták egy része jutott el, pedig mindkettőnk szerint messze felülmúlja a Wat-ot szépségében. 

Itt már kezdett tetszeni a dolog, hosszabb időt töltöttünk el a buddha arcokkal díszített kőhalmok között. Néhány feledhetőbb templom után érkeztünk meg a Preah Khan-hoz, ahol már igazán lehetett látni a természet és a templomok küzdelmét: részben helyreállított épület, földdel és mohával benőtt kőfalak, falakra nőtt fák demonstrálják, mivé is lesznek az emberiség alkotásai akkor, ha elhagyatottá válnak.

Lenyűgöző ugyanakkor, hogy a faragványok milyen remek állapotban vannak sok helyen - miközben Miskolcon az avasi temetőben a 18. századi sírokon már nem olvaható a felirat.
Az embert Angkorban magával ragadja egy különleges időutazás, amit a tülekedő és minden követ lefotózó japán/kínai turisták hordái sem tudnak elrontani. Innen még tovább kerekeztünk és találtunk két olyan picike templomot, ahol csak mi voltunk, turisták nélkül. Sajnos komolyabb felfedezést nem mertünk tenni, mert több helyen elég ingatag állapotban lévő romok között néhol dőlnek a falak, ferdén állnak a kapuk - egy statikus szerintem nem merne nyugodt szívvel sétálni több templomban. De hát ez a legkisebb probléma a milliónyi taposóakna országában...

Az első este sajnos a biciklik miatt kellett feladnunk naplemente előtt a küzdelmet. A két járgányt a helyi 160 cm körüli átlagmagasságra méretezték, így nekem (Ábel) hajtás közben sosem volt derékszögnél nyújtottabb a lábam. Zsana hangos rögögésben tört ki minden alkalommal, amikor levette a szemét a templomokról és az előtte/mellette kerekező 194 magas alakot megpillantotta a gyerekméretű nyeregben. Erre persze én is nevetni kezdtem, így fölöttébb jó hangulatban teltek a templomok közötti tízperces tekerések - csak éppen délutánra már úgy éreztem magam, mint aki guggolva mászott fel a Gellérthegyre. Így hát sötétedéskor feladtuk a harcot (lámpa sem volt a cangán) és visszatekertünk a városba - megfogadva, hogy másnap valami jobb bicót szerzünk. 

Az esténket nagyon kellemesen töltöttük a belvárosban egy magyar párral: Lajos és Emi hosszú évek óta élnek Ázsiában, egy ideje Siem Reap-ben és nagyon sok érdekességet osztottak meg az itteni életről. Siem Reap esti élete egyébként az Old Market körüli néhány utcára korlátozódik: azon kívül se étterem, se bár, se szupermarket... ahogy Lajos fogalmazott: "Cegléd külső". (Ekkor még jót nevettünk ezen, de két nappal később két kilométert sétáltunk a szállásunkról, mire az első étterembe botlottunk.)

A szállásadóinknak mesélve a bicajos kalandjainkat azonnal intéztek nekünk jobb járgányokat a belvárosban. Így dupla áron ugyan (úristen, 4 USD!), de normál vázméretű, több sebességes bicókal kezdtük meg a második napot. Ezúttal Kelet felől indítottuk az utat, és szerencsére egyre kevesebb turistával találkoztunk. Igazi kincsekre leltünk azonban, és több olyan templommal is találkoztunk amiben egyedül mi ketten voltunk ottjártunkkor. A romok között néha mellékútra tévedve, pedig szemléltük az utcán rohangáló mindig mosolygó, integető és köszönő gyerekeket és a vidéket - merthogy Angkorban lakott falvak is vannak, csak a legtöbben nem jutnak el ide. 

Persze a híresebb helyeken, mint pl a Ta Prohm azért előbukkantak a turista  hordák. Ez a templom nemcsak arról híres, hogy hihetetlen hangulata van a kapokfák szorításában a romoknak, hanem mint megtudtunk a Tomb Raider egyes jeleneteit itt forgatták (bár azt nem láttuk). 

Nevetséges volt egyébként, hogy míg pl. az egyik "ablakra nőtt fánál" sorban állnak a fotózkodáshoz, ugyanakkor húsz méterrel arrébb egy teljesen ugyanolyan helyszín már a kutyát sem érdekel. Kb. olyan érthetetlen őrület ez, mint a "megtámasztom a pisai ferde tornyot" vagy "a kezemmel összecsípem az Eiffel-torony tetejét" baromságok: az ember jól szórakozik, amikor látja, hogy hány ezer turista szeretne ugyanolyan "eredeti" fotót készíteni. A kedvenceim a fiatal tinilányok szelfibottal, akik magukat filmezik egész úton. Kíváncsi leszek ki fogja megnézni ezeket a felvételeket, lés a készítője mennyire fog emlékezni arra ahol járt. Zsanával mindenesetre megállapítottuk, hogy ha egyszer (vagy inkább: amikor egyszer) az emberiség elpusztítja önmagát, és az épületekből romok maradnak csak, az ufóknak nem lesz nehéz dolguk tégláról téglára felépíteni az összes épületet a japán turisták gigahexapetabájtnyi fotója alapján.

Harmadik napunkra kénytelenek voltunk tuktukot bérelni: Banteay Srei megtekintéséhez sajnos nem elég a bicikli a nagy távolság miatt. Előtte még megnéztük Kbal Spean vízesést (1000 lingás vízesés) is, de kár volt: mindössze néhány faragott kő van ott egy patak közepén - Angkor többi része után ez annyira volt vonzó, mint egy kocka csoki a karácsonyi sütizések után. Cserébe 1,5 km-t túráztunk hegynek felfelé a dögmelegben.

Banteay Srei viszont megérte a látogatást: hihetetlenül jó minőségben maradtak meg a kőfaragványok, és nemcsak színében hanem stílusában is eltér Angkor többi részétől. Élvezetes a fotókiállítás is, ahol a felfedezéstől követhető a romok állapota.

Három nap után megállapítottuk: Angkorban az az elképesztő, hogy a legtöbb templom önmagában, egyenként is a világörökség része lehetne. Együttesen viszont egyáltalán nem fullasztó vagy unalmas, minden templom más és más, és az épületek különleges összhangot alkotnak a természettel. Nekünk személy szerint azok tetszettek a legjobban, amelyeket részben benőtt az erdő. Bár mi csak három napot töltöttünk itt, igazából egy hét vagy több is kevés lenne felfedezni a rengeteg templom és épület összes kincseit, szépségeit. Érdemes lenne visszatérni ugyanoda akár több napszakban is: napfelkeltekor vagy naplementekor is más-más varázsa lehet a helyeknek. Ha valakinek csak egy napja marad rá, mindenképp béreljen tuktukot és keljen korán hahnalban - különben lemarad egy olyan élményről, amit csak a "szerelem első látásra" jellemezhet elég méltóan.