Az igazi "bombák földjén"

Luang Prabangból a kicsit érdekesebb látnivalókhoz már venni kell a bátorságot, és felülni egy (kis)buszra a kalandos laoszi utakon. Az egyik érdekesség, amit kinéztünk a "Plain of jars" (korsók mezeje) Phonsavanh településhez közel. Bár a városka alig több mint 250 kilométerre van Luang Prabangtól, az utazás hat órát tart minibusszal - és nem árt hányinger elleni tablettával készülni. Ábelnek soha (értsd: tényleg soha) nem volt még semmi gondja kanyargós utakkal, de a hatórányi non-stop szerpentinezés miatt órákba telt mire megjött az étvágya megérkezés után. Zsana szórakozásképpen számolni kezdte a kanyarokat, tíz perc alatt 66-ig jutott vele - és itt többnyire minimum 90 fokos fordulókra kell gondolni. A kisbuszon fokozta az élményt a biztonsági öv hiánya, ami miatt jobbra-balra csúszkáltunk is az üléseken. A GPS segítségével számoltuk vissza a kilométereket, hogy mikor érkezünk már meg. A szálláson aztán kicsit meg kellett pihenni, hogy a gyomrunk újraindítsa magát és képes legyen egy vacsorát befogadni. 

Phonsavanh-ban egy igazi hippi szállásadót fogtunk ki Kong személyében a Kongkeo vendégházban. A srác Zsana elmés megállapítása szerint úgy nézett ki, mint Johnny Depp ázsiai kiadásban, a szakálla kb 50 szál szőrből állt centis szünetekkel közöttük, zsíros hosszú haj, és egy olyan beszédstílus mintha folyamatosan be lenne rúgva. (Szerencsére nem, de esténként azért lecsúszott egy-két sör.) Kong rögtön felvázolta a másnapi túra opciókat, amiből kiválasztottuk a számunkra megfelelőt - és meggyőztük a kisbusz maradék négy utasát, hogy nekik is az lesz a legjobb. Így hát másnap heten ültünk be Kong kisbuszába. Elsőként egy bombamező lett a célpont. 

Háttérinformáció: bár mindenki csak a "vietnámi" háborút ismeri, Kambodzsa és Laosz ugyanúgy érintett volt a harcokban. Laosz pl. a világ legsűrűbben bombázott országa: nyolc percenként dobtak le egy bombát a háborúban tíz éven keresztül, ezek 30%-a nem robbant fel, és összesen annyi bombát kapott az ország mint amennyit összesen ledobtak az egész világon a második világháborúban. Az amerikaiak pl. ha Vietnámban nem tudták megtalálni a célpontot a rossz idő miatt, egyszerűen ledobták a terhet Laoszban, mert nem volt vele biztonságos landolni Thaiföldön. Phonsavanh környéke ráadásul az országon belül is a leginkább bombázott terület, a mai napig robbanószerek milliói hevernek szerteszét a földeken, a fák ágai között, és mindenhol. Emiatt (bár ezek nehezebben robbannak mint a taposóaknák Kambodzsában) nemigen ajánlott járatlan utakon sétálni. 

A bombamező, ahol voltunk szerencsére egy megtisztított terület. A gödrök ugyanakkor hű képet adtak arról, hogy mi is zajlott itt néhány évtizede. Az amerikaiak egyébként éveken át tagadták, hogy bármit is csináltak volna Laoszban. Kong mesélte, hogy az első amerikai turisták a kilencvenes években el sem hitték a történetet, amíg nem látták a saját szemükkel a helyi falvakban a szétszedett bombákat tele amerikai feliratokkal. A helyi hmong kisebbség ugyanis megtanult együttélni a helyzettel, és azt a maga oldalára fordítani. Ha valaki bombát talál, azt (többé-kevésbé) szakszerűen szétszerelve kiváló minőségű fémhez jut, amire lehet házat alapozni, tűzhelyet gyártani, stb, stb... Mi is meglátogattunk egy ilyen hmong falvat Kong vezetésével. Hihetetlen szegénység tárult elénk, de ugyanakkor mindenütt mosolygó arcok és boldog gyerekek. Megint csak a budapesti reggeli villamos jutott eszembe: ezeknek az embereknek semmijük sincs hozzánk képest, fadarabokkal játszanak és a Kong által osztogatott lufik hihetetlen örömet csaltak az arcukra. Újra rádöbbentünk, hogy a boldogság nem pénz, hanem hozzáállás kérdése. A magyar falvak kb. az ötvenes években lehettek ennek a településnek a színvonalán, mégsem egy csoport depresszióst látni itt, hanem küzdeni akaró, dolgos, kreatív embereket akik zöldséget ültetnek a bombahüvelybe és nem a segélyért verik az asztalt. 

Ezután következett a korsók mezeje. Három nagyobb helyszínen találhatóak ezek, egymástól több kilométerre. A több ezer éves kőkorsókkal igazából mindössze két gond van: senki nem tudja, hogy kerültek oda, és senki nem tudja, mire használták őket. A jelenleg valószínű álláspont szerint ebbe tették a holttesteket bomlasztani, és utána a korsó környékén temették el őket. Erre utal, hogy a korsók környékén szinte mindig találnak emberi csontokat, a korsókban soha. Mindenesetre a céljuktól függetlenül érdekes látnivalók. Sajnos a háború elég sokat elpusztított, de amúgy is küzdeniük kell a természettel a túlélésért. A korsók egyrészt felül nyitottak (egy-két "fedőt"látni csupán), sokban áll a víz - és bár itt soha nincs fagypont alatti hőmérséklet, azért erodálja a követ rendesen. Másrészt a második és harmadik helyszínen az erdő is ellenük dolgozik: egy-két korsót a köréjük - beléjük nőtt fa hasított már ketté. Mivel a tervek szerint 2018-ban (akkorra végeznek a bombák eltakarításával a helyszíneken) az UNESCO világörökség részei lesznek, valószínűleg több pénzt lehet majd a megóvásukra fordítani. 

A helyszíneken egyébként tábla figyelmezteti a látogatókat a veszélyre: robbanóanyag lehet a földben. Kong elmondta ugyanakkor, hogy ezektől nemigen kell tartani: 20 cm mélyen mindenütt eltávolították őket, a mélyebben fekvők meg nem robbannak fel egy ember súlyától. 

A korsók mezeje érdekes látnivaló, de ha már valaki órákig buszozik egy szerpentinen hogy ide eljön, akkor mindenképp látogasson meg egy hmong falvat is - nemcsak azért, hogy megnézze milyen kreatívan lehet felhasználni a háború maradványait, hanem azért is, hogy egy kicsit átértékelje a saját életében "problémának" tartott dolgokat (hol is lakom, mennyit is keresek, milyen ruhát kell hordanom, stb.).

Phonsavanh után délebbre, Vang Vieng felé vettük az irányt. A két település közötti utazást (reméljük) nevezhetjük az egész világkörüli út legrosszabbjának. Gyengébb gyomrúak ugorjanak a következő bekezdésre. A kisbusz (ami eleve egy leharcolt állapotban volt, egy hazai sárga Volán ehhez képest luxus) tele volt helyi arcokkal - ami még nem is lett volna gond. Sajnos azonban az ápoltságuk itt-ott azokét a pesti csövesekét közelítette, akik miatt üres ajtók alakulnak ki a Combino-n, és a kezdetben boldog felszállók egyetlen másodperc alatt megértik, miért is nem áll ott senki. Mindehhez hozzájött a masszívan kanyargós út, ami közben elóször egy helyi fószer dobta ki a taccsot egy apró műanyag zacsiba, majd azt a kezében fogva a sorok között himbilimbizve egyensúlyozott előre szólni a sofőrnek, hogy meg kellene állni. Néhány száz kanyarral (azaz kb. félórával) később a velünk együtt utazó szingapúri-kínai hölgy is követte a jó példát - de ő legalább az ablakon távolította el ez a veszélyes hulladékot. Zsanát leginkább a szagok, és a padlón ide-oda folyó ismeretlen eredetű folyadékok zavarták, illetva az hogy sikerült pont egy rágóba beletenni a hátizsákot. Az én gyomrom szerencsére most jobban bírta a kanyarokat, a szagokat pedig kevésbé érzem, mint ő. Ilyen kellemes körülmények között töltöttünk el hat órát, mikor megérkeztünk Vang Viengbe.

Vang Vieng városa szintén folyóparton fekszik. Néhány évvel ezelőtt még egyike volt azoknak a városoknak, ahova a nyugati fiatalok jöttek kivetkőzni önmagukból. A wikitravel szerint havi rendszerességgel haltak meg a mindenféle drogoktól beállt hülyegyerekek amikor "tubingoltak" (= felfújt traktorgumiban csorogtak lefelé a folyón) vagy ugráltak a vízbe a hidakról. A bárok heti hét napot voltak nyitva huszonnégy órában, és végtelenített verzióban vetítették a Jóbarátok/South Park/Family Guy epizódjait. (Mondjuk ez utóbbibak lehet egy hangulata, legutóbb tizenöt éve a Tarkaréti kollégium hálózatán ment ugyanez :). A laoszi hatóságok azonban megelégelték a szétszívott huszonévesek hulláit kikaparni kilométerekkel lejjebb a folyóból, illetve igencsak csúnyán mutattak a bűnözési statisztikák is a drogfogyasztás miatt. Éppen ezért kemény fellépések történtek: mára már jobban mutatnak a statisztikák, a bárok és hostelek üresebbek (biztos találtak más országot a nyugatiak) de a tubing még mindig a nem ajánlott kategóriába tartozik. Aki a hatalmas partik miatt jönne Vang Viengbe, keressen más helyet. Ma a kisváros csak egy hangulatos hely, ahol feltűnően sok az étterem és bár a turisták számához képest. A körülötte levő táj viszont magával ragadó: a Ha Long öbölre emlékeztető sziklák veszik körül a vidéket remek bicajos útvonalakkal és célpontokkal - de maga a folyópart is remek lehetőséget nyújt egy kellemes délutáni barkohbázáshoz (ezt tapasztalatból mondjuk :). Ha valaki már nekiindul bicajjal, ne hagyja ki a Blue Lagoon-t ami egy kb. tíz méter széles kis folyócska kék vízzel, amibe lehet ugrálni vagy csak hűsölni, bőven 20 fok alatti hőmérséklete, garantált felüdülést kínál a decemberi forróságban. 

Vang Vieng-ből egy négy órás, a korábbihoz képest kevéssé kalandos kisbusz utazással érkeztünk vissza Luang Prabangba, ahol a karácsony előtti és a karácsony esténket töltöttük. Sikerült egy olyan szállást kifogni, ahol a francia tulajdonosnő még egy kisebb karácsonyfát is bekészített a szobánkba, és a (Laoszban egyébként ritka) remek internetkapcsolatnak köszönhetően végre videotelefonon is tudtunk csevegni az otthoni rokonokkal. Így telt hát a világutazó Zsanett és Ábel karácsonyának idei első estéje.